TAKÁCS IMRE (1926)

Takács Imre (1926) első verseskönyve, a Zsellérek unokája (1955), jórészt a küzdelmes paraszti múlt képeit idézi naiv, idilli hangulatú tájleírásokban és vallomásos hangokkal. Takács Imre igen gazdag életanyaggal indult az irodalomba, de magában őrizte osztályának, a parasztságnak évszázados fájdalmait, szenvedéseinek emlékeit is, s ez a kettősség: reménytelenség és reménykedés egymásnak feszülése és belső küzdelme sokáig jellemezte líráját:

Akik mellettem élnek,

nem sejthetik,

hogy a sok keserűség mind

engem feszít,

s hogy ez a rendetlen ember

rendet kívánt ...

(Nézelődő)

{839.} A verset az életérzés, a szemlélődés kifejezési eszközének tekintette, áttetsző, finoman megmunkált képei a paraszti életforma hiteles, érzékletes leírásai. S amikor életkörülményei úgy hozták, hogy ki kell szakadnia eddigi életkeretéből, akkor is hűsége és elkötelezettsége vallomásos érzésvilágát fogalmazta meg, s azt a kínzó bizonytalanságot, mely a paraszti sorból kiszakadó, de annak kötöttségeit megőrizni vágyó lírikusokat általában jellemzi. A Kőangyal (1959) versei az "őrzés" gesztusát fejezik ki a leghangsúlyosabban: a "boldogsága felé vágtató világ"-ban magányosnak, mégis szilárdnak, kérlelhetetlenül keménynek érzi magát a költő, aki hűséggel és az életértékek védelmével érzi leginkább teljesíthetőnek küldetését.

Tiszta emberi érzéseket jelenített meg pontos, a személyesség létjogát újra meg újra hangoztató verseiben. Különösen szépek voltak azok a költeményei, melyekben apja, a hajdani szegényember iránt érzett szeretetét és elvesztése fölött érzett fájdalmát szólaltatta meg (Édesapám utolsó napja). Ugyanakkor ember és természet harmóniáját tükröző képeit egyre gyakrabban felhőzi el a kínzó bizonytalanság érzése: a változó sors mögött hiába keresi a békességes és igaz emberi tartalmakat, rákérdez a látszólag változatlan és a fejlődés jeleit mutató világra: vajon mit tesz – mit teszünk – az emberek elmagányosodásának megakadályozásáért, s mind világosabban látja, hogy csak keserves, önemésztő belső harcok árán lehet megvívni a "romlandó, szerves anyag"-gal, mely a régi kötöttségeket éppúgy jelképezi lírájában, mint az átalakulás hordalékait. Hűtlennek érzi magát, hogy életformát váltott, néha kínzó lelkifurdalásra riad, "szorongás hajtja és zaklatja", s ezzel párhuzamosan hajdan állóképszerű versei mind nyitottabbá válnak.

Költészetében, mely a mind élesebb és kínzóbb lelkiismeret-vizsgálat stációi során teljesedett ki, mindig is jelen volt az elhallgatás veszélye. Szenvedélyesen küzdött önmagával, hogy meglelje azt a formát, mely alkalmas kételyeinek megfogalmazására s a tőlük való menekülésre. Ilyen lehetőségnek érezhette a múlttal való prózai számvetést. 1960-ban jelent meg A csillagok árulása című regénye, amelyben – mint találó méltatásában Fodor András írta – "a dokumentáló realizmus egy már elsüllyedtnek hitt népi világ költői színeibe öltözik". A regényben ifjúsága emlékeit dolgozta föl, és a szélesebb, epikus forma olyan idilli hangoltság kifejezését is lehetővé tette számára, mely verseiben ritkán kapott teret és lehetőséget. Leírásai, életképei valósághűek, pontosak ugyan, de a látványra minduntalan rárétegezte a költői elvonatkoztatás többletét, melynek révén A csillagok árulása nemcsak önéletrajzi elemeinek hűségével hat az olvasóra, hanem atmoszférateremtő erejével is. A regény "a dunántúli parasztság hajdani életének hiteles, jelentős és művészi ábrázolása" – írta róla Tüskés Tibor.

Költői látásmódjának és érzésvilágának tisztulásához az idő múlása is hozzásegítette, amit időrendben következő kötetének A férfi táncának (1964) címválasztásával is sugallt. Az érett költő immár nem bizonytalanságát fejezi ki, hanem rapszodikus világszemléletével adekvát formát teremtett, mely alkalmas arra, hogy az élet hatalmas körforgásában tájékozódni vágyó ember szemléletét, gondolatvilágát minél hitelesebben fejezhesse ki. Új versei jóval anyagszerűbbek a {840.} régieknél: kifejezésmódja puritánabb, lényegretörőbb lett, s mondanivalóját mind karakterisztikusabban hatja át a lét értelmezésének költői szándéka. A tudomány és a technika rohamos fejlődése határozott nyomot hagyott lírájában, immár nem osztálya sorsát próbálta megragadni és ellentéteiben ábrázolni, hanem "a történelem áramlását". Lineáris versépítését szeszélyesebb, indázó szerkesztésmód váltotta föl, amelyben változatlanul hangsúlyos szerepet kaptak az élet ellentétei, de felvillantak benne az idill enyhébb színei is, melyeket elsősorban emlékei sugalltak. Sorsvállaló gesztusa még erősebb lett, de jellegadó tényezőjeként a megszenvedett belső bizonyosság az uralkodó benne, a szenvedések árán kiküzdhető boldogság esélye, a lélek gyógyulásának ösztönző sejtelme:

S ha apám belehalt még

bagós szegénységébe,

belehalok én egyszer

gyönyörűbb szenvedésbe,

amiből nem lesz fontos

menyországba se menni,

megértett kínjaimmal

tudok itt boldog lenni,

bántást is alkotással

gyógyítva, akár a fák.

Mennyi sok seb van rajtam,

erősít hány forradás.

(Születésnapi ének)

Az anyagi világban rejlő törvényszerűségek felismerésének és az emberi gondolkodás szolgálatába állításának az a képessége, mellyel József Attila oltotta be a magyar lírát, Takács Imre költészetében is jellemző poétikai jegy lett. Nemcsak képvilága, hanem verseinek struktúrája is mindinkább racionális ellenpontozó elvek alapján épült, a világegyetem látszólag elérhetetlen és felfoghatatlan tényeit a mikrovilág tapasztalatai alapján közelítette meg és értelmezte. Az "összetettebb élet varázsa", a "szaporodó vonzások, taszítások" ellentéteiből szőtt képeire és versmondataira sikerült ekkoriban rárétegeznie a népdal archaikusabb látásmódját és ritmusait, s verseit e feszültség jótékony többértelműséggel telítette. De e polifonikus szerkezetből érzékletesen kivehető az uralkodó dallam, amelyben az elsősorban morális kérdésekre orientált költő általánosan emberi célkitűzéseket és eszményeket igyekszik szolgálni. Erkölcsi indíttatására jellemző az is, hogy felelős komolysággal figyelmeztet az élet értékeinek védelmére, s arra, hogy a létet csak önmagunk kiteljesedésével tudhatjuk teljesebbé és igazabbá formálni. (Ezt a meggyőződését nyomatékosítják tárcái és kisprózai írásai is.) A teljesebbé válást, a művészi alkotásokban rejlő maradandó tanulságokat fejezi ki azokban a verseiben, {841.} amelyekben képek és szobrok összetett jelentésvilágát és az emberi teremtő erő maradandóságát csodálja. Ezekben látja azt a nagy lehetőséget, ahogy az ember a maga látszólag törékeny eszközeivel megállíthatja és legyőzheti a múló időt, s jelt adhat legjobb képességeiről.

Elsüllyedt föld (1969) című versválogatásával az volt a célja, hogy költészetét adott állapotában megőrizve konzerválja is. Megint megkísértette a bizonytalanság, s elhatározta, nem ír többé. A költészet műfaja után – mint egyik vallomásában olvassuk – "az élettel szeretett volna próbát tenni". "Mégis újra verseskötettel jelentkezem – mondta Szertartás című kötetével kapcsolatosan, 1972-ben – ... A szerelem szüksége és mégis elfogadhatatlansága költözött vissza a költő szerepébe." Látszólag megadta ezzel az önvallomással a lehetséges értelmezés orientációs pontját, valójában azonban a Szertartás nemcsak érzelmi vonatkozásban hozott lírájába új elemeket, hanem kifejezésmódjával is: hajdani és tudatosan vállalt kötöttségeit föladva a szabadvers felé tájékozódott, mert ebben találta meg azt a formát, melynek révén a leghitelesebben fejezhette ki érzéseinek nyitottságát és az idő változásával való szembesülését. "A duzzadt agyvelőben a világ terhe – / sokmillió rétegbe hajtogatva" – írta A duzzadt agyvelőben című versben, s ezeket a "rétegeket" fejti föl mind mélyebbre hatolva a múltba, ahol az emberiség ősi törekvéseiből és archetipikus érzéseiből termékenyülhet meg. A szerelmet sem csak az egyéni érzés szintjén éli át, hanem általános emberi tartalmaiban; nemcsak két ember kapcsolatát mutatja be benne, hanem azt a lehetőséget, hogy ember és ember minden körülmények között egymásra találhat és egymásban feloldódhatik.

Lírájának új poétikai minőségét sejteti, hogy a Szertartás verseiben gyakoriak a kihagyásos szerkezetek, képei váratlanul vonnak össze különböző asszociációs tartalmakat, s ezáltal olyan nyitott közeget teremtenek, amelyben értéktelítettség és -hiány egyaránt indokolt. (Rendkívül jellemző erre a költői eljárásra az Ütköző gondolatok, amely az életben jelen levő jó és rossz szintézisét kísérli meg.) A "reménység menedékébe, az időbe" köti érzéseit, s ezáltal olyan érzésszférába merészkedik, mely megszabadítja költészetét minden konvenciótól, s merőben új tartalmakkal telíti, amelyekben magatartásának régi bizonytalanságai éppúgy szerepet és helyet kapnak, mint az új érzés lávázásában a boldogságra is nyitott gondolatai. Ez a kettősség és új minőség lírájának új és további meglepetéseket ígérő lehetőségeiről árulkodik.