SZÉCSI MARGIT (1928)

Szécsi Margit (1928) külvárosi környezetből indult, csakhamar a népi kollégiumi mozgalom ragadta magával; költészete a felszabadulást követő esztendők lázas teremtő munkájának vonzásában született. Heves életszeretettel vette birtokába a világot, mámoros ifjúságában egyszerre ismerte meg a szabadság, a szerelem és a dal örömét, Robog a víz című versében a tavaszi vadvizekhez hasonlította magát: "Én is a hegyről lerohanok, / szíveket ríkatok, szólongatok (...) Egyszál ruhában indulok el, / nincsen egyebem, csupán a dal." Boldog volt, otthon érezte magát az alakuló új társadalomban, azonosulni tudott a szocializmus eszményeivel és céljaival. Első kötetének, az 1955-ben megjelent Márciusnak a verseiből nemcsak szenvedélyes életerő és önfeledt játékosság sugárzik, hanem magabiztos felelősség-{842.}tudat is. A fiatal költő boldogan hozott személyes áldozatot az országépítő tervek sikeréért, 1951-ben elhagyta a szerkesztőségi íróasztalt, és lapátot ragadott a dunapentelei vasmű építkezésén. "Pénzt, szerencsét, szeretőt, / ő volt, ki mindent el mert érni, / s mert még így is árva volt, / mindezt lapátra felcseréli" – foglalta össze később némi villoni öniróniával a dunapentelei közjáték érzelmi indítékait (A nyurga Margit).

Az ifjúság büszke hitét később sem tagadta meg, noha éppen a vasmű építkezésén találkozott az új társadalom gondjaival, a politikai élet torzulásaival. A közös vállalkozás lelkesítő tudatával érkezett Dunapentelére, s ott emberi nyomorúságot, önkényeskedő vezetést talált, csüggesztő tapasztalatai csakhamar szétzilálták korábbi bizalmát, s a "fényes szelek" nemzedékének többi költőjéhez hasonlóan ő is felismerte azt a súlyos válságot, amely az éppen hogy új életre kapó országra leselkedett. "Ne vadássz énrám, a szabadság, / fára a kéreg, rám van nőve. / Betöretlen az én testem, / szavaimra ne alkudj előre" – tett panaszt A Balkán utca soraival. Angyalok strandja (1956) című kötetében mar súlyos közéleti tapasztalatokról, a személyes és közösségi válság megrendítő élményeiről beszélt.

Korábban is a valóságra figyelt, most is a kegyetlen tények váltják ki belőle a felháborodást, a tiltakozást. Felfedezi a külvárosok sivár köznapi életét, nyers realizmussal festett életképekben mutatja be a mocskos bérkaszárnyákat, a szegényes lakásokat, a lármás utcákat, azt a világot, amelyet két évtizeddel korábban megdöbbentő igazsággal keltettek életre Derkovits Gyula vásznai. Szécsi Margit a valóság kendőzetlen ábrázolását, a látomások nyomasztó valóságtartalmát és az igazságkeresés makacs vágyát tekintve őbenne találta meg mesterét. Szembefordulását a hivatalos politikával a szellemi elődjének tekintett festő proletármodelljeire hivatkozva fejezte ki: "Tőletek vagyok oly hatalmas, / minden szegényért anyafarkas" (Vers Derkovits Proletáranya c. képéhez).

A közéleti gondok emésztő mérgekké válnak. A Páva a tűzfalon (1958) és A trombitákat összesöprik (1965) című köteteiben a személyiség vergődésével, egyszersmind morális tiltakozásával találkozunk. Amilyen heves volt korábban elragadtatása, most olyan megcsalatott, s reménytelen, szinte megválthatatlanul vergődik nyomasztó tapasztalatai között. "Kifent ezüst fenyegetés / pengéje alatt álmodok" – érzékelteti szorongásos közérzetét. Veszni látja ifjúságának büszke mámorát, s ugyanarra a kiüresedett, fagyos világra talál, mint Nagy László a Gyöngyszoknya dermesztő látomásaiban. "Befagytak a ragyogó ércek", "Fehér hallgatással ez a tél – / sírdeszkáival betakar", "Fagyott szívektől göröngyös a föld", "Fagyott, ezüst talpon lépek" – ezek most Szécsi Margit költészetének jellegzetes szóképei. A dalműfajt felváltják a tragikus hangoltságú balladák, a fájdalmas siratók. Szécsi Margit mégsem a hitüket vesztett lelkek lemondásával fordul a világhoz, inkább haraggal, váddal és várakozással. A csüggesztő magány nem az ő állapota, indulatai gyakran káromlással és átkokkal törnek ki belőle. Egyéniségére jellemző, hogy a gyengédség és a vadság egymást kísérő érzéseit szinte egyszerre szólaltatja meg, megértő szeretettel hajol az elesettek gondjai fölé, ugyanakkor szenvedélyes haraggal fordul a hatalmaskodók és harácsolók ellen. A {843.} teljes élet, a teljes humánum meghódításának vágya fűti válságaiban is: "Én nem mondok le semmiről" – tesz vallomást a szabadság és a boldogság sértetlenül megőrzött eszményeiről.

A személyes válságot ezeknek az eszményeknek az erejével győzi le, mindazonáltal megőrzi válságos éveinek szellemi nyereségeit: a próbákban edzett erkölcsi méltóságot, a megfontolt ítélkezést, a gondolati következetességet. A halál és a csalódások ellen gyakran a képzelet igazságszerző erejével védekezik, versek sorában építi meg a káprázat palotáját, az álmok tiszta birodalmát. A szerelem is a humánum védelmét szolgálja, két ember konok szövetsége egyszersmind közös helytállás a pusztulással és a romlással szemben. "Élni az embernek kevés: meg kell rágni a létezést" – hirdeti az emberi lét értelmét kutató költészet igazát Élni című versében, s a vívódások, a közéleti küzdelmek után abban reménykedik, hogy a költészet ereje által sikerül tudatos életté humanizálnia a létezést. A tudatos emberi életet gondolati és érzelmi küzdelmek összegző eredményének tekinti, erre a tudatosságra támaszkodik, s gyötrő kételyektől jut el az emberiség "kozmikus" hivatásának felismeréséhez: "Valaki itt jár / fényben és zöldben, / csontos hegedű / zokog a földben" (Jár az erős nyár). Úgy gondolja, hogy az embernek, küldetése szerint, értelmet kell teremtenie az anyag kaotikus kavargásában, s meg kell neveznie a világ dolgait. Ezek már az első költői összefoglalás, az 1967-ben megjelent Új heraldika című gyűjteményes kötet versei.

Költészete ezt követően tiltakozás és figyelmeztetés: "hogy a szerzés bűvöletében meg ne őszüljön a föld." Az egyszerűség és szegénység kérlelhetetlen etikájának szószólója, ifjúságának közösségi értékeit védelmezi, a társadalom élősködőivel, a közjó vámszedőivel küzd meg. A költészetnek ebben a küzdelemben morális szerepe van: "E világ tiszta és rohadt, / s ha átsugárzod mint a nap, / szívedre szennye nem ragad" (Kondor Bélának). A vers erkölcsi értékeket konstituál és védelmez, azokat a közösségi értékeket nyilvánítja ki, amelyeket a költő mozgalmas ifjúságában ismert fel, s mindinkább veszélyeztetve érez a hetvenes évek magyar társadalmának morális megingásai között. Ezt az erkölcsi igényességet és szigort képviselik A Nagy Virágvágó Gép (1969), A Madaras Mérleg (1972), a Szent Buborék (1974) és a Birodalom (1976) című verseskötetei.

Moralista szenvedélye igényességéből, érzékenységéből következik, indulatainak közösségi háttere és fedezete van. A Papírkorona és A félpofájú című hosszúverseiben az ifjúság fényes reményeit, majd kiábrándulását, vergődését idézi fel, egyszersmind az alkotó személyiség szuverenitása mellett tesz hitet. A Nagy Virágvágó Gép a privatizálódás, a merkantilizmus nagyszabású költői jelképe: a mitikus Gép lenyesi az élet szépségeit, kiuzsorázza a létezés gazdagságát, ahol elvonul, ott pénzért árusítják ki az ember alkotóerejét. A hosszúversekben személyes értelmű mítoszok jönnek létre, ezek poétikai magja mindig valamilyen gazdag tartalmú jelkép: az embertelenséget kifejező Félpofájú, az elidegenítő merkantilizmust leleplező Nagy Virágvágó Gép, vagy éppen az ellenséges erőket megtestesítő Sárkány, amelyet a költőnek le kell győznie (A Sárkány és lovagja). {844.} Ezek a jelképek mítoszokat fejlesztenek, s minél megformáltabb a mítosz, annál érvényesebb a vers.

A költő vívódásaiban mindig az ifjúság biztosabb világképétől és boldogabb emlékeitől remél megtartó erőt. A privatizálódott érdekek sivár világával azokat a tartalmas emberi kapcsolatokat állítja szembe, amelyeket ifjúságában alakított ki Nagy Lászlóval, Kondor Bélával s a "fényes szelek" nemzedékének más alkotó egyéniségeivel. Emberi ideálja elsősorban a Kondor Bélához írott versekben ölt alakot, a korán eltávozott festő Szécsi Margit erkölcsi eszményrendszerének központi hőse és szentje lesz. Az ő tragikus alakjában találja meg a forradalmas ifjúság szimbólumát, a szuverén emberi személyiség érvényes példáját, de korai halálának is jelképes értelmet ad: a közös ifjúság nagyra hivatott erőfeszítéseinek szomorú megtörésére utal. Ez okozza, hogy a festőnek emléket állító versek (Az ítélkező, Kedves Samu!) összefoglaló módon fejezik ki a költő csalódásait, ugyanakkor a közös eszmények megőrzésének készségét.

A nemzedékének életében oly nagy szerepet betöltő közösségi erkölcs értékeinek veszélyeztetettsége kiegészül a humánus életformákat, sőt az emberiség létét veszélyeztető fenyegetések költői érzékelésével. Szécsi Margit személyes veszteségek és tragikus nemzedéki tapasztalatok után jut el az általános pusztulás látomásához: összefoglaló nagy költeménye, A Visszafelé Olvasott Könyv, amely kétségkívül János apostol Apokalipszisére utal, zaklatott víziókban idézi fel az emberi közösségek bomlásának, a világ általános pusztulásának képeit. Ezeket a veszedelmeket, meggyőződése szerint a költészetnek, általánosabb értelemben az alkotó emberi szellemnek kell elhárítania, legalábbis csökkentenie. Szécsi Margit is mind többet foglalkozik a költészet hivatásával, a költő felelősségével, feladataival és lehetőségeivel. Abban a szellemi körben, amelyben ő maga is nevelkedett, és otthonra talált a közösségi értékeknek elkötelezett költészet hívei között – különös nyomatékkal kapnak hangot az alkotó tevékenység erkölcsi kérdései. Szécsi Margit is a költészet szerepét akarja megfogalmazni, és társaihoz hasonlóan ő is az emberiség humánus arcának megőrzésében jelöli meg a küldetését. Mint Költő a Holdban című nagyobb lírai kompozíciójában írja, arra "találták fel a szót, / hogy tiltakozzon, álmodtasson és emeljen!"; vagyis a költészetnek lázadnia kell, világot kell építenie és az emberiség erkölcsi tökéletesedését kell szolgálnia. Egyszerre kell betöltenie közéleti, valóságfelfedező és szakrális feladatokat.

A költészet küldetésének erkölcsi értelmezése természetes módon jár együtt a forma fegyelmével, Szécsi Margit zárt és sűrített poétikai alakzatokban, dal- vagy balladaszerű formákban fejezi ki mondanivalóját. Versei gyakran a népdalok, a mondókák, a betyárnóták versépítő eljárásait használják fel, máskor a városi folklór nyersebb hangjával vagy a szürrealisztikus líra szabad képtársításaival tesznek kísérletet. Mindenképpen aforisztikus fogalmazásra törekszik, az egymással szembeállított képek belső feszültségét használja fel. A hatvanas évek végén jelentek meg költészetében a látomásos és mitikus jellegű hosszúversek, ezekben a rapszodikus költői kompozíciókban már nem a népköltészeti hagyományt, a "fényes szelek" nemzedékének "népi szürrealizmusát", hanem a lírai és epikai {845.} formaelemeket vegyítő avantgarde poémák szerkesztésmódját és nyelvezetét követi. A versalak szerkezeti bővítése során a grammatikai formáknak – a felsorolásoknak, a párhuzamos és ellentétes szerkezeteknek – ad nagyobb poétikai szerepet. Az elégia hagyományos formáját is a kompozíció fellazításával, a montázstechnika használatával tette a lírai összefoglalás keretévé, s közelítette a költői rapszódia műfajához. Mindezek a formateremtő eljárások a konok igazságkeresésnek, a szenvedélyes őszinteségnek, a helytállás és küzdelem mélyen átélt erkölcsének adnak alakot.