TORNAI JÓZSEF (1927)

Tornai József (1927) 1949-ben írta első maradandó verseit, kötete kissé megkésve, 1959-ben jelent meg Paradicsommadár címmel, a Magvető Fiatal írók sorozatában. Mint tehetséges, ígéretes költőt, 1955-től tartották számon, ekkor mutatkozott be az Új Hangban. Első mestere Szabó Lőrinc volt: nem a korabeli folyóiratok szerkesztőitől, hanem tőle várta költővé üttetését. Bár legelső verseiben az élmény és a látvány közvetlenül, áttételek nélkül jelent meg, már ekkor másfajta lírai ideált érzett a magáénak, melyről később ezeket mondta: "A közvetlen élmény számomra mindig csak építkezési anyagul szolgált. Sose voltam ártatlan költő, aki egyszerűen elmondja, amit gondolt, mi történt vele tegnap vagy ma, és már kész a műve. Még önmagában sem ez a hamar elérhető igazság érdekelt. Inkább a mélyebb rétegeké, az őskultúráké, amit a népdalokban is megtaláltam."

Költői magatartásának és törekvéseinek alapvető meghatározója az a felismerése, hogy a modern ember, aki rakétákat küld az égbe és a mindenséget kutatja félelmetesen precíz tudományos eszközeivel, voltaképpen teljesen archaikus lény, "modern és ősi", s a költőnek – legalábbis az ő értelmezése szerint – e kettős kötöttség szintézisét kell kiküzdenie, az úgynevezett "alaptémákig" kell eljutnia; ez megintcsak Tornai József sajátos fogalomértelmezése, s az ontológiai költőideált jelenti.

Nyomon lehet követni lírájában azt a folyamatot is, amint az archaikussal való viszonya fokról fokra gazdagodott. Előbb felfedezte és megjelenítette a paraszti világot és kultúrát, az "árnyékos vadvizek" érintetlen tartományát, amely a maga kérlelhetetlenségével, mozdulatlanságával régi korszakok emlékét és emberi tartalmait őrzi; pályakezdő verseinek amúgy is legjellegzetesebb, mélyebb tartalmakról árulkodó kifejezései a "rezdületlen", "súlyos nyugalom", melyek nem egyszerűen a költői környezetet voltak hivatva megjeleníteni, hanem a jelenségvilág mélyében rejlő súlyosabb s távolibb tartalmakról hoztak üzenetet.

Fejlődésének természetes lehetősége lett volna, ha a népi kultúrával – elsősorban a népdalokkal – való kapcsolatát versformáló tényezővé téve azt az újnépiességet követi, melyre a felszabadulás utáni lírában is számos példa akad. Költészete azonban jellegzetesen analógiás természetű: sosem elégszik meg a pillanatban adottal, mindig mélyebbre, meszebbre tekint, az övével rokon vonásokat keres és talál, s tudatos önműveléssel felfedez is. A Paradicsommadár címadó verse már jelzi, hogy képzeletében az archaikus kultúrák együttesének egy soha nem létezett, de a költő eszközeivel mégis megvalósítható szintézise sejlett fel, {846.} amely magától értetődő természetességgel fogja egybe a jelent és a múltat, a mesét és a mítoszt, a jelenséget és lényeget:

pislogva evett csönd volt

lassan fölborzolta a tollát

és felröppent hullatta ahogy szállt

lila kék rózsaszínű formák

világító-felhők lobogtak a szobában

magukban-izzó pelyhek keringtek még láttam

nekiütődtek a saroknak

és röpült hullatta ahogy szállt

fénylemezekké tört a madár

barna s narancs-ezüst egek ragyogtak

Míg Tornai Józsefre s nemzedékére indulásukkor Juhász Ferenc és Nagy László lírája gyakorolt elhatározó befolyást, az ötvenes évek végén, majd az új évtizedben is másfelé kezdtek tájékozódni: felfedezték és asszimilálták Kassák Lajos törekvéseit éppúgy, mint Füst Milán hatalmas arányú látomásait, de nem maradtak érintetlenek Weöres Sándor és az Újhold körének lírai törekvéseitől sem. E sokféle ösztönzés azonban jórészt csak verseik felhámján, a képalkotás struktúrájában hagyott némi nyomot, viszont arra bátorította őket, hogy a költészetet ne csak a primer kifejezés szolgálatába állítsák, hanem mélyebb, ősibb mondanivaló hordozójává tegyék. Tornai József a törzsi kultúrák, az ősi mítoszok irányába tájékozódott, s megtalálta azt a módot, amelynek révén olyan versmodellt teremthet, amelyben a romlatlan természet és a csak lehetőségeiig eljutott civilizáció egyszerre nyerhet kifejezést.

A hatvanas években megjelent verseskönyvei (Az égigérő föld, 1962; Jársz és kiáltasz, 1964; Aranykapu, 1967; Időtlen idő, 1969) nemcsak költői jelenlétének dokumentumai, nemcsak érlelődésének bizonyságai, hanem egy folytonosan megtervezett hódító út egyes állomásai is. Verseiben gyakran felvillant az értékvesztés sejtelme: gyanakodva, sok fenntartással figyelte a tudományos gondolkodás térhódítását, a civilizáció előretörését, mert úgy hitte, az ősi morál összeegyeztethetetlen az újjal, az archaikus kultúrák jóvátehetetlen sebeket kapnak. Nem véletlen, hogy ekkori verseinek kulcsszava a "nincs" és a "soha", mintha e negatívumokkal akarta volna ráirányítani a figyelmet a mélyben rejlő, szemmel nem látható igazi emberi értékekre. Helyzetérzékelését az aggodalom felhőzi, s a közvetlen, a naturális valóságot átröppenve egyre figyelmesebben hallgatott egy távoli, nehezen kivehető üzenetet, a titokzatos "dobszót", amely visszavarázsolhatja az érintetlen, tiszta gyermeki állapotot, de a halált is, mely nem egyéb, mint átlényegülés. Az elmúlás és a történelem keserű tapasztalatai nem az értékhiány érzését fokozták nagyobb lélegzetű verseiben – melyekben a hosszúvers sajátos, tömörített változatát kísérletezte ki –, hanem arra ösztönözték, hogy egy új, lírai reflexiókból összeálló dimenziót kísérletezzen ki a maga számára, amelyben {847.} az expressziónak éppoly megkülönböztetett és fontos a szerepe, mint a mítoszokból elvont impresszióké. Tornai József némelyik prózaversében újrateremtette az avantgarde látásmódját és struktúráját, anélkül, hogy a benyomások spontán áradására bízta volna a vers születését. "Semmi sem tilos, csak elérhetetlen" – írta Ez most a divat című versében, melyben közvetetten arra is figyelmeztetett, hogy a lírikusnak nem szabad elvesztenie az ihlető valósággal való szerves kapcsolatát. Sokszor megkísérti a bizonytalanság, néha gyökértelennek érzi magát, s idegennek a kísérletek bábeli zűrzavarában. Ilyenkor azonban olyan értékek felé tájékozódik, amelyeket változatlannak, maradandónak érez. Ilyen értéktelített verse a Kassák hold-koronásan és a Bartókról írt, akiben mind határozottabban és tudatosabban ismerte föl önnön törekvéseinek egyik legtisztább előképét. A bartóki zenéből ugyanazt az üzenetet hallotta ki, amelyről ő is hírt akart adni verseiben:

Korall-csúcsok hívnak

háromszáz méterre a tenger alól,

egy tanya falából a kvarcszem

fényjelzéseket ad.

– – – – – –

Szükségem van a halálra:

gerincem pattog, vérem sápadtabban

gyöngyözik reggelről-reggelre.

Én kérlelhetetlennek jöttem.

(Bartók)

A modern világ tragédiájának azt látja, hogy hiányzik belőle az egységes harmonikus világkép, s ennek híján érzelmeink sem lehetnek egyértelműek. Egy hajdani, boldogabb s tisztultabb ősállapotot igyekszik rekonstruálni Kiszakadva (1972) és Naptánc (1975) című köteteiben. Verseinek mítoszi rétegében felsejlik a Földanya és Echnaton képe s a Nap-istené, mely fényével és érlelő melegével mind fontosabb jelképe költészetének. A mítosz újraidézésével azonban nem tagadja az élő és mozgó valóságot s az ösztönvilágot sem.

Mindkét verseskötetnek az az alapkérdése, hogyan állítható vissza a lét természetes egyensúlyi állapota. Megváltoztathatatlan realitásnak fogadja el a civilizációt, s azt ajánlja, őrizzük meg a természettel hajdan oly harmonikus kapcsolatunkat, s pereljük vissza a forró érzelmek létjogát, hiszen mit ér az ember "sírás és látomás nélkül"? Az önmagától is elidegenedett embernek meg kell teremtenie önazonosságát, otthonra kell lelnie a neki rendelt s általa irányított létben. Poétikailag e kívánalom úgy valósul meg érett lírájában, hogy az elvont helyett az érzékihez, a naturálishoz hajlik vissza, s közben elszánt szenvedéllyel vallatja lelke még érintetlen mélyrétegeit, hogy azoknak tartalmaiból teremtsen olyan virtuális világot, melyből kizárhatja a rosszat, és amelyben az ember visszaszerezheti önazonosságának tudatát:

{848.} A föld szája legyél,

talpadon át káromkodik,

ugat

a föld:

földnyelv,

földrengés, földcsuszamlás,

földkéreg, földgömb, földátmérő,

és a talpad alatt a föld ...

(Földanya)

A felsoroló, alliteráló verssorok maguk is ősi versforma képzetét keltik, de a föld és az ember ilyen azonosítása úgyszintén az analógiás mítoszi gondolkodás sajátja. Tornai József szemlélete, versépítkezése visszahajlik a fiatal Weöres Sándoréhoz, de talán azt sem merészség állítani, hogy az érintetlen törzsi kultúrák értékőrző tudatát Hamvas Béla sugallta. Sajátos napvallást teremt itt újjá, amelybe egyenértékű társakként szövi bele a szerelem és az elmúlás élményét. Az Áldozati énekben megalkotja e vallás ősi eposztöredékét, mely azonban nem nevezhető naivnak, hiszen oda- és visszautalások bonyolult hálózatából bontja ki a világ megromlásának keserű, máig ható pillanattöredékét.

Az azonosulást mint poétikai eljárást kötete más ciklusaiban is megfigyelhetjük: ezekben a hol ironikus, hol alakváltó "szerepversekben" Tornai József meghaladja és megtagadja a lírai konvenciókat, azt sejtetve, hogy a költészetnek is meg kell találnia azokat az új – és szokatlan – kifejezésformákat, melyek az embert egyszerre segíthetik visszatalálni az ősforrásokhoz és megigazulnia a jelenben.

Az újszerű mondanivalót hangsúlyozottan mélyítik el formai leleményei, szürreális képalkotása, gondolatritmusai, motívumismétlései és gyakran alkalmazott párhuzamai. Mindez egy sajátos, objektívnek nevezhető gondolati közegben fejlik ki, mintha a költő a maga eszközeivel megteremthetné a külső és az ősi természet egyensúlyát. Kísérletei egy modern világkép kiküzdésének lehetőségét példázzák s alkalmasak az önazonosságát kereső ember lelkiállapotának megjelenítésére.