KALÁSZ MÁRTON (1934)

Kalász Márton (1934) Hajnali szekerek című kötetével 1955-ben lépett fel mint a népi elkötelezettségű lírai realizmus és a dunántúli tájköltészet örököse. Pontos és hangulatos ábrázolásra törekedett, a közvetlen festői élmény hitelességével idézte fel a falu világát, a dolgozó emberek életét. A tárgy és az alany között természetes volt a kapcsolat, a költői szemlélet és a versbe emelt látvány a népies életképek hagyományára utalt: a fiatal Petőfire, Illyés Gyulára és Erdélyi Józsefre. A költői indulásnak valójában elégikus zengése volt, az elégikus érzés azonban otthonossággal párosult. A fiatal költő otthon érezte magát a dunántúli faluban, ismerte a dolgokban rejtőző költőiséget, szóra tudta bírni a természet és a tárgyi világ rejtett költészetét. Az első megdöbbenést az elszakadás okozta, az életformaváltás és eredményeként a tétova magány. Az Ünnep előtt (1961) című verseskötet erről a {849.} magányról panaszkodott. Nagy nemzedéki vallomása, A szökött ló elégiája az otthon elvesztésének fájdalmát szólaltatta meg. A korábbi tárgyias életképek után ez a költemény jelképes módon fogalmazott, alig rejtett vallomást adott, a változóban levő költői személyiség konfliktusaira utalt.

Az átalakulást mindenekelőtt az magyarázta, hogy Kalász Márton látóhatára nagymértékben kitágult az évek során. Külföldre került, idegen városokkal és országokkal ismerkedett, megismerte a közelmúlt történelmi megrázkódtatásait, a fasizmus pusztításait. Az elszakadás fájdalma után meg kellett küzdenie a nagy történelmi katasztrófák nyomasztó terhével is. Az Éjféli körmenet című nagyszabású látomásban a fasizmus áldozatainak emlékét idézte fel. Elmerült a gyötrelem emlékei között, képzeletét és részvétét a történelmi rekvizitumok lobbantották fel, az elpusztultakkal azonosult. A látványköltészetet víziós líra váltotta fel, a zaklatott látomások a személyiség belső átrendeződéséről tanúskodtak.

Valójában ez a találkozás ébresztett benne igényt a gondolati költészet iránt. Kalász Márton eleve józan költő, mindig a jelenségek értelmét, magyarázatát kereste. Versépítő módszerét a tapasztalatok vizsgálatában s a gondolatok metaforisztikus megfogalmazásában találta meg. "Mámorból a kor igazi hősét / meggondolt, tudatos felelősség / zajtalan férfivá bontsa ki" – írta Rendet című versében. A Rapszódiák évada (1963) és Változatok a reményre (1967) című köteteinek versei nem az élmény erejével sodródtak, hanem zárt rendbe szerveződtek, fegyelmezett arányokban épültek. Nem bízott mindent a metaforikus fogalmazásra, a képek lendületére, számolt a költői kompozíció evokatív lehetőségeivel. "Nem lazíthat ügyemen senki. / A versekben mindent szabad. / S legnehezebb kiverekedni / érdes világosságomat" – hangzott epigrammatikus Négy sora, fegyelmezett lírájának költészettana.

A gondolati igény és számvetés könnyen eltávolíthat az életszerűségtől, elvonatkoztatásokba viheti a költészetet. Kalász Márton az emlékezet és a természetes szenvedély segítségével védekezett az absztrakció vonzása ellen. Nem engedte, hogy pusztán az elemző értelem, a hűvös józanság által teremtsen kapcsolatot a világgal. A személyiség érzelmi intenzitását próbálta növelni, ennek a törekvésének volt eredménye az a szerelmi líra, amely a Viola d'amour (1969) száz versében öltött alakot. Többet várt a szerelemtől, mint a "viola d'amour" régi mesterei, nemcsak mámort és beteljesülést, hanem a személyes létezés határainak kitágítását, mondhatnók, a "metafizikai" aktivitást. A szerelmi társban az egész emberiség évezredes tapasztalatainak örökösét kereste. A történelem, a kultúra, a humánum ősi üzenetét vette át: "Sejted, ki eszmélete voltál? / műve? Mily kultúrák / küldik orrcimpád, nyakad, kezed, / csípőd mozdulatát? (...) S ki vagyok, hogy e nagy-nagy üzenetet: / MAGAD – épp nekem adhatod át?" A személyes lét intenzitását a másik ember növeli meg, s a létének zárt határain tágítani akaró költő e más sorssal, tudattal és személyiséggel találkozva teljesítheti ki a saját életét. Ő maga is ebben a szóban foglalja össze a szerelem legfőbb értelmét: "Kiteljesedem."

{850.} A személyes én és létezés költői gazdagításának, kiteljesítésének igénye nemcsak szerelmi költészetét hatja át. A Hírek Árgyélusnak (1975) igazolja, hogy a személyiség önmagára ismerhet a tárgyakban, történésekben és emlékekben is. Az emberi létezés korlátozott és véges természete mintegy a külső világban, a tárgyak költői átlényegítésében, magában a költészetben nyer kiegészülést. A gyermekkor emlékei, a város magányba omló házai, egy fal előtt verdeső madár: megannyi lehetőség, hogy a személyes létezés gazdagabbá és tudatosabbá váljék általuk. A tárgyak közben óhatatlanul mitologikus értelmet kapnak, mitikus sugárzásba kerülnek. "... képeim, könyveim / lassan mítoszba vándorolnak át" – olvassuk az Arcmás, emlékeztetőül egy sorát. Bizonyára nem véletlenül hivatkozik a költő Hölderlinre (Hölderlin tornya felé), ennek a mitologikus sugárzásnak, a tárgyak mitologikus távlatba állításának ő a mestere. A poétika is változik, a gondolati igényt és a szerkesztő fegyelmet az elvontság igénye és enigmatikus fogalmazás váltja fel. Az új versek tárgyias világa erősen elvonatkoztatott; a tárgyszerű képeket alig hatja át érzelem, indulat. Ezt az elvontan tárgyias stílust a modern költészetben Rilke honosította meg, ő beszélt a tárgyakon átragyogó lényegről, s arról, hogy a költészetnek e lényeget kell megragadnia. Kalász Márton új versei is a "lényeget" keresik, a tárgyak, a folyamatok, az emlékek "lényegéhez" törnek ki abból a szűk körből, amit a személyes létezés jelent. S a gondolati líra után e lényegkereső költészet egyszerű, mégis talányos ábráit rajzolják elénk.

Kalász Márton költészetén is rajta hagyta bélyegét az a tény, hogy jellegzetesen kétnyelvű környezetből érkezett az irodalomba. A németet is anyanyelveként beszélte, éveket töltött már megbecsült költőként az NDK-ban. Részben kivételes nyelvtudása, részben a líráját jellemző világirodalmi érdeklődése a magyarázata, hogy egyik kitűnő műfordítónk, német antológiák szerkesztője, magas színvonalú tolmácsa. Különösen a legmodernebb líra áll érdeklődéséhez és ízléséhez közel, s az tárgyilagosságával, kemény, az érzelmeket rejtő kifejezésmódjával nemcsak fordításaiban nyer adekvát kifejezést, hanem saját költészetét is megtermékenyítette.