BEDE ANNA (1926)
Bede Anna (1926) 1943-ban írta első verseit, melyek egy fiatal lány csapongó érzelmeinek voltak hív tükörképei. Hol kasszandrai átkokat mondott a romlott világra, hol fájdalmas nosztalgiával idézett fel egy-egy ismerős, tovatűnő fiúarcot. Már legelső kísérleteit is aprólékos formai gond jellemezte. Szívesen választott olyan formát, melyben elég ritkán született addig magyar vers. A felszabadulás sorsdöntő élményét hexameterben köszöntötte, hangulatos téli tájról disztichont írt. Ami igazán izgalmas és maradandó tanulsága e pályakezdő verseknek: a horatiusi gyakorlat átültetésének kísérlete. Az antik formákat a latin költő "gyalogjáró múzsá"-jának példájára köznapi tartalmakkal igyekezett telíteni, sőt, az élőbeszéd fordulataihoz is megpróbálta idomítani:
| – Édesanyám, mi bajod? Miért van bekötözve az ujjad? – |
| Kérdém ijedten. – Semmi – felel mosolyogva, zavartan. |
{853.} Az antik metrumoknak ilyen természetes, az élőbeszéd szintjére leszállított kezelésének Bede Annáé előtt alig van példája irodalmunkban; talán Devecseri Gábor próbálkozott hasonlóval, de ő sem ilyen merész közvetlenséggel. Bede Anna hexametere és disztichonja mögött falusi környezet vibrál, a hagyomány szinte kötelező érvénye folytán a "nagyszabású" és "nagyszerű" formákat a paraszti élet józan, vaskos realitására próbálta alkalmazni. E falusi háttér finoman megformált életképekben is jelen van pályakezdő kötetében (Reggeli napsütés, 1956).
Szigorú tavasz (1963) című kötete már címével is jelzi, hogy új környezetbe kerülve verseinek világa is megváltozott. Ekkorra a falu, a falusi emberek és élethelyzetek emlékké fakultak tudatában, s csak a nosztalgikus emlékezés pillanataiban törtek onnan ismét a felszínre. A kötet uralkodó motívuma a szerelem érzése és az a vágy, hogy a megtalált boldogságnak békés világban örvendhessék. Ez a könyve is megejt formai változatosságával és a kifejezés aprólékos gondjával. Még uralkodóbbá válik a műgond Fölösleges virágok (1966) című gyűjteményében. Mindenekelőtt az a feltűnő, milyen tudatosan alkalmazza immár az antik metrumokat. Korábban kísérletezett velük, azt a helyzetet, lelki hátteret próbálgatta, mely leginkább megjeleníthető e hagyományos formákban. Az olyan típusú versek, mint a Sem szabin vinkót, arról vallanak, hogy az eszközeinek korábban is birtokában levő költő immár magától értetődő természetességgel talált rá legsajátabb életanyagára. Fel-feltámadnak benne a kétségek: mit is hoz a holnapi nap, mit rejt a múló idő? Hagyhat-e maga után nyomot az ember, az esendő írói toll? Lehet-e szavunk az elmúlás peremén? "A befagyott folyók, hóba-fulladt mezők egy fuvallatra felbuzdulnak, virágoznak – írja egyik vallomásában. – A költőnek a reménytelenségben, a próbára tett embernek a hazugságok hálójában, a betegnek az oxigénpalack nyirkos árnyán, a megkövezettnek a kövek alatt meg kell hallani a szót, amely a végtelen utakon továbbvezet." S Bede Anna tiszteletet parancsoló következetességgel igyekszik megtalálni és kimondani ezt a szót. Tudja, hogy egyénisége, költői irányulása, élményanyaga is alapvetően megváltozott (erről árulkodik az 1971-es Kelj fel és járj több verse). De finom ösztönével és költői ízlésével megtalálja az életnek azokat az apró, rejtett szépségeit, melyekről csak ő hozhat hírt, és azokat az asszonyi gondokat, érzéseket, melyek oly ritkán villannak meg költészetünkben:
| Ahol a számsor végetért |
| s csak sejtett ritmusok dobognak, |
| mondom mondatlan énekét |
| minden teremtett asszonyoknak. |
| Dúdolom néma énekét |
| azoknak, kik tüskés napoknak |
| árnyán, világos évekért |
| küzdve, lobogva hajladoznak. |
| (Ének) |
{854.} Bede Anna szinte pályája kezdetétől a magyar nyelvű Horatius megteremtésének zászlóvivője volt. Párhuzamosan Devecseri Gábor nagy fordítói reformjával – bár azzal nem minden vonatkozásban egyezve – igyekezett egy merőben új Horatius-képet teremteni, olyat, amely először talán Szabó Lőrinc sokat emlegetett és vitatott tolmácsolásaiban sejlett fel. A forma tekintetében árnyalatnyit szigorúbb Szabó Lőrincnél, a kifejezésben azonban sikerült megtalálnia a parlando természetességet, amely Szabó Lőrinc Horatius-fordítását ma is példává teszi, s amely nélkül Horatius fordítása elképzelhetetlen. Az antik fordítások problémáiról szólva Szilágyi János György is nagy elismeréssel és várakozással említette Bede Anna Horatius-fordításait. A kétnyelvű teljes Horatius megjelenése (1961) után fellángolt vita aligha érintette lényegesen Bede Anna fordítói gyakorlatát, s a magyarországi Horatius-kultusznak változatlanul fájó hiánya, hogy – antológiája után – mindmáig nem jelent meg az ő teljes Horatiusa.