GÖRGEY GÁBOR (1929)

Görgey Gábor (1929) már első kötetében is jól felépített versekkel jelentkezett, költészetének önálló arculata mégis csak később, nehezen rajzolódott ki. Talán, mert valamennyire félre is értette önnön tehetségét és költői személyiségét; talán, mert fejlődésében valóban szüksége volt rá, hogy előbb színéről fogalmazza meg ama világot, amelyet utóbb aztán, visszájáról, élesebben és eredetibben láttat.

Első két kötetének (Fény és füst, 1956; Délkör, 1963) költeményei mindenesetre mintha a – valójában s igazi érvénnyel soha nem is létezett – magyar klasszicizmus lírájának megkésett utóhangjai lennének. Költői magatartása látszatát sem kívánja kelteni annak, hogy az alkotó feloldódna az alkotás tárgyában, folyamatában vagy stílusában, s lemond ama rájátszásos, nosztalgikus vagy ironikus kétértelműségről is, amellyel például Radnóti Miklós, Kálnoky László vagy Vas István e hagyományhoz nyúltak.

Görgey Gábor a téma zárt, tiszta és valamennyire distanciált megverselésére törekszik; maga a téma is erősen klasszicista jellegű, a vers a táj és az ember találkozásának vagy az ember életének egy-egy, kicsit történetszerűen formálható és kicsit allegorikus színezetű pillanatát írja le. Legfőként pedig nyelveszménye jelzi e költészet ízléskörét. Nyilván szándékosan mellőz minden eszközt és hatást, amellyel már a romantika, utóbb a modern áramlatok a költői nyelvet bensőségessé, színessé, vibrálóvá és sokértelművé tették; szavai és képei mintha nem is nagyon kívánnának feszültséget vagy társításokat kelteni, hanem a szó és a tárgy, illetve a kép és a jelenség tiszta és kölcsönösen egyértelmű megfelelésére törekednének, versei annyit mondanak, amit a szavak szótári jelentése és a képek közvetlen tartalma mond.

Bizonyos mértékig már a Délkör terjedelmes záróciklusában is fellazul ez az alkotásmód. A sorozat harminckét verse a különböző csillagjegyek tematikájára íródott, s nyilván már e témának képzeletet és társításokat inspiráló természete okán is érezhetően szabadabb ihlettel, mint a korábbi költemények. Versépítése továbbra is mindig szabályszerű, de változatosabb, elsőszemélyű alkotások és tiszta leírások, képzelt és valóságos jelenetek követik egymást, kulturáltan használja ki az ókori és a modernebb versformák hangulati lehetőségeit, s néhány merészebben {855.} elgondolt képe, csapongóbban szerkesztett szakasza (mint például a 7., Merkúr című vers) már egy másfajta kifejezésmód lehetőségét ígéri.

Az igazi változást azonban harmadik kötete (Köszönöm, jól, 1970) hozta, s nem is abban az irányban, amelyben az Oroszlán-ciklus kereste. Lírája új hangját kialakítani Heine szarkasztikus versszerkesztése, Kálnoky László tárgyi groteszkjei és talán Petri György a negativitásból formát teremtő poétikája segítették; célja pedig most már az, hogy a klasszicista verseszmény mögött létezett klasszicista világ és élet érvényvesztését jelenítse meg.

Valóban: megjelenítse; mert ezek a versek végképp nem filozófiát, s nem is koherens világszemléletet fogalmaznak meg, hanem a történelmi tapasztalat – Görgey Gábor úgy mondja: az "egyetemes émelygés" – egyes életképeit, illetve groteszkjeit rajzolják, és poétikájuk is alapjában hagyományos, csak éppen az élőkép jelentését, irányát fordítják a visszájára. Visszatér eredeti módszeréhez, a szó és a tárgy, a kép és a jelentés teljes egyenértékűségéhez, sőt élesen hangsúlyozza – de épp, hogy az ismert helyzet vagy fogalom képzetkörét akár kínosan vagy brutálisan forgassa ki:

Térdemre ültetem

a kicsi holtakat,

Velük rázkódnak a csaták,

okkupációk, tömegsírok,

infantilis mosoly

a totemarcokon.

Azután visszapotyognak a földbe,

hogy befészkeljék magukat.

Odabújnak a többi

kicsi halotthoz, akiket

kivégeztettek egykor.

A negativitás megjelenítésének sokféle módját és szintjét ismeri. Blaszfémikus szókapcsolatok ("az örökkévalóság huzatában"), bizarr átfogalmazások ("Ez a tizenhat hónapos / sejtanimáció / programszerű / biológiai kibontakozás ...") és maliciózusan csattanó rímek ("Az élők a salvét üvöltve mondják, / mert dübörögnek alattuk a katakombák.") a legelemibb eszközei, egyes verseiben éppen a köznapi történés csupasz, pontos leírása kelt groteszk hatást (Látod), másokban már a beállítás vagy a viszonyítási rendszer is nyíltan és irányzatosan szokatlan, gyakorta morbid. Legnagyobb kedvvel azonban kulturálisan – tehát akár csak az emberi kommunikáció szintjén vagy irodalmilag, történelmileg, esetleg mitikusan – már kötött és szakrális helyzetekhez és anyagokhoz nyúl, legyen ez az ősz vagy a fény képzete, Máté vagy Tamás alakja, a zászló szimbóluma:

{856.} csattogva szállnak sötét csapatokban

s le-lecsapnak véres fejünkre

a címerállatok.

vagy a jézusi történet:

Később vállrojtjai mögött

megint búgtak a lányok,

Így hát észre sem vette, hogy

közben az ég kárpitja meghasadt.

A kötet záróciklusa (Interjú) pedig magát az én-képzetet választja groteszk látásmódja tárgyának. Egyre újabb fanyar fordulatai mindenekelőtt az életrajzi jellegű önközlés alaphelyzetének abszurd átfordítására épülnek. Dikciója itt már szerencsésen kötetlen; lehet, első lépéseként annak, hogy Görgey Gábor megközelítse költészetének igazi alapproblémáját: miként lehet, túllépve a pozitív élőkép visszaforgatásának technikáján, ötleteit és szemléletét koherens világképpé szerveznie, s e – negatív – világkép megfogalmazására személyes hitelű, de teljes érvényű, szuverén formát teremtenie.