Pályakezdés és útkeresés

Indítását meghatározó erővel befolyásolta a szülőföld. Nyíregyháza peremén született és a környékbeli nincstelenek tanyai tanítója volt hat éven át. Szülőföldjéről így egyszerre hozta magával a nyírségi tájak és a szociális nyomorúság élményét. A tébécé halálos fenyegetésén kívül egyedül ezt jussolta "névtelen kis cseléd"-őseitől, s költészetének végig éltető közege volt ez a kettős inspiráció. A Nyírség a Váci-versek motívumainak kezdettől tárgyi valóságalapját képezi, és ahogy a korai leíró megjelenítéseket később jelképi summázás követte, a világnézet érlelődésével párhuzamosan úgy alakult erős történelmi küldetéstudattá a származás élménye is.

Váci Mihály a sorkosztos tanyai tanítóság csendjében, az 1949-ig fel-feltámadó betegség elülő rohamai között ismerkedik a művészettel és irodalommal. A zene és a festészet mellett a könyvekkel osztotta meg magárahagyatottságát. Egyetlen barátja, Kiss Lajos, a nagy etnográfus irányítgatta mohó érdeklődését: a Baudelaire-t és Juhász Gyulát olvasó fiatalembernek ő adta kezébe Illyés Gyula műveit. Közülük legerősebben Illyés Gyula hatott rá, nemcsak küldetéstudatát erősítette meg, művészi világlátást, módszert is tanult tőle. Az alkati ráhangoltságon túl vele tart rokonságot jobbára tapasztalati közegre alapozó versépítkezése, a főleg első pályaszakaszát jellemző epikus-leíró hajlandóság s általában a realista lírai hagyományokhoz való szoros kötődés. Természetes mozdulat hát, hogy amikor az ötvenes évek elején Budapestre kerül, s néhány évet még a felkészülésre áldoz, Illyés Gyulának küldi el első verseit, aki felismeri tehetségét, s pártfogása nyomán jelenik meg egyszerre tizenkét verse az akkor Benjámin László és Földeák János szerkesztette Új Hang 1955-ös 1. számában, s még ebben az évben kiadják első kötetét, az Ereszalját.

Az Ereszalja elegyes hatásokkal teli verseskönyv: egyszerre konvencionálisan irodalmias és egyéni hangú, spontán líraiságú. Váltakozva idéz egy artisztikus, elvont színteret: egy bukolikus, idilli tájat és egy valóságosat, amelynek költői megidézése azonban még nem mindig sikerül. A költő valóságos énje – a realista hajlandóságoknak ellentmondóan – ritkán jelenik meg a versekben, inkább irodalmiasra stilizált. A később szüntelen tovább munkált motívumok – ha sokszor még csak puszta empirikus közvetlenséggel is – már az Ereszaljában felbukkannak. A Származás tudatosabb szegénységvállalása mellett egyaránt rálelünk a pacsirta, a fecske, a szív, az Illyéstől is kedvelt gyalogút vagy a bodza megtartó motívumára. És felhangzik a kötetben – az ötvenes évek harsány sematizmusának visszahatásaként – egy újfajta, emberibb, melegebb tónusú közéletiség igénye (Emberi közelségből), és e tétova program dalszerű, könnyedebb versben is megfogalmazódik (Ereszalja).

{870.} A Nincsen számodra hely! című "lírai elbeszélő költemény" noha csak 1957-ben jelent meg, 1955 őszén és telén készült, s szorosan kapcsolódik az Ereszaljához. Az ott még tompítottan, némi idillikus színezettel jelentkező szegénység-emlékek az Amerikába vándorolt és tragikus halált halt nagyapa élettörténetének felidézésével egyszerre elszabadulnak. Az elbeszélő költemény gondolata kétségtelenül Illyés Gyula és Juhász Ferenc hasonló vállalkozásaitól nyert ösztönzést, s az Ereszalja friss hangokat is hozó lírájával színre lépett költőt némiképp visszautalja az ötvenes évek elejére, amikor nemzedéktársai már túlléptek e feltámadott műfaj próbáján. De nem is ez a megkésettség az oka a Nincsen számodra hely! művészi egyenetlenségének, sokkal inkább, hogy az eredendően lírai alkat idegenül feszeng az epika nehéz páncélzatában. Váci Mihálynak nem erőssége a meseszövés, az epikus szerkezet fegyelme, annál inkább a lírai részletek, kitérők megmunkálása; s hősei jellemrajzának életszerűsége sokszor alatta marad egy tárgy, érzés, hangulat költői átlelkesítésének. A felemás megvalósulás tudata és az epikus teljességgel felidézett élményözön így mindjárt az elbeszélő költemény befejezésekor törvényszerűen lírai feloldódást kívánt. A lámpagyújtás ihlete című közel kétszáz soros nagy emlékező vers tanúskodik erről. Itt a cselekményes leíró jelleget a szabadon kibomló líraiság, az érett Váci Mihályt előlegező kötetlenebb versbeszéd váltja fel.

Az útkeresés és kiteljesedés folyamatáról a Bodza (1959) című kötet versei vallanak. Az Ereszalja megjelenésekor már harmincegy éves volt, a vidéki elhagyatottság és a rátörő betegségek megakadályozták, hogy részt vállaljon a vele közel egy évjáratú "középnemzedék" (Nagy László, Simon István, Juhász Ferenc) irodalmi térhódításából. Nagy László és Juhász Ferenc sematizmusból kitörő korai újításában éppúgy nem osztozott tehát, mint a saját fellépésekor tetőződő válságaikban. Váci Mihálynak nem volt sematikus korszaka, és az 1956-os megpróbáltatást is úgy élte át, mint "akác a forgószélben": gyökérzetével eltéphetetlenül a földbe fogódzott, a szocializmus iránti hitét pillanatra sem veszítette el. Ez a kényszerűen megkésett, töretlen hitű indulás máshová nem is vezethette el, mint a Tűz-tánc 1956–1957-ben fellépő fiatal kommunista írói közé. Az új generációhoz csatlakozva Garai Gáborral együtt így lett "prolongált ifjúságú" fiatal író, akinek lírájában – Garai Gáboréval együtt – e mozgalom legjobb művészi eredményei forrtak ki. A Tűz-tánc Váci-versei nem sorolhatók az antológia harsány vonulatához. Váci Mihály mélyebbre és messzebb tekint, mint 1956 októbere. "Hazám édes gravitációja! / Csak vonzásod adhat súlyt nekem! / Hová mehetnék? ..." – vallja Ady forradalmi hűségével, s a Bodza felelő ciklusa, a Forgószélben is szülőföld, hazaszeretet, eszmei hűség egységének felmutatásával tesz hitet a történelmünk talajából kifordíthatatlan új társadalmi rend mellett. Az Akác a forgószélben, A ledöntött jegenye, az Áldott vagy te az asszonyok között, az Akác, A szárnyaló jegenye némileg anakronisztikus, epikus-tárgyias allegóriái felelnek 1956-ra, jelezvén, hogy költészete itt még csak éppen túllendült a lírai objektivitáson. Csupán a kötet második felében talál igazi önmagára: a Pacsirta és az Ördögszekér kedvelt motívumainak empirikus töltése már egy magatartásforma, {871.} életvitel maradéktalan lírai-képi kifejezésében kamatozik, máshol pedig újszerű expresszív dinamikával telítődnek a sorok. A kötetzáró programvers, a Még nem elég! Illyés Gyula nagy vádló felelősségverséhez (Nem volt elég) és Simon István gyötrő, ösztönző "szent himnuszához" (Nem elég) kapcsolódik, de nem az ostorozó nemzetféltés vagy az általános filozófiai megfogalmazás tekintetében. Váci Mihály a szocialista forradalom teljes kibontakozásáért, a végleges tudati felszabadulásért kiált, s ennek programjával már átvezet a végleges beérkezés közéleti költészetének problematikájához: "küzdj azok igazáért, / kiké a szabadság rég, / csak nem látják még, / hogy nem elég! / Még nem elég!"