A válogatott versek és az "Eső a homokra"

Kelet felől címen összegyűjtött válogatott verseinek kötetét (1965) Édes hazám című versével zárta. Ez a zsoltáros megindultságú vallomás az új verseskönyv, az Eső a homokra (1968) anyagába is átkerült, jól meggondolt, motívum-kiteljesítő szándékkal. A válogatott kötet a nyírségi szülőföld lokális érdekű lírai tájrajzaival kezdődik és a teljes haza átölelésével zárul. Az eddigi vezető folyamat betetőzéséről számos összetartozó verssel vall az Eső a homokra. Kifejezetten "Nyírség-verset" mindössze kettőt hoz az új könyv (Nyírség, Hazai temetőben); a szülőföld izolált tájainak helyébe már a haza geográfiai és történelmi egésze lépett. A Kelet felől (1965) nagy szintézise mutatta e folyamat kezdetét, s most számos vers érleli véglegessé, jelezvén Váci Mihály lírájának nemzeti érvényességét. Az óceán fölött repülve a kivándorlók "második ázsiai útjá"-t képzeli a víztükörre (A népvándorlás útján), a Télutói Magyarország forró látomása ugyancsak egy repülőút élményéből szárnyal elő: "Ó, télutói Magyarország, / kis mézeskalács-szív haza! / Ezüst folyók kizsinórozták, / beszórta hóval tavasza." A kép korábbi hasonló megoldások variációja: "Édesvízű folyókkal rajzolom / a Föld arcára ezüst nevedet" (Magasból), "A Duna–Tisza ezüst szalagján / szívünk fölött egy amulett-ország" (Szabadság! Tégy gazdaggá minket!). Abban a tekintetben is áll a hasonlóság, hogy itt ugyancsak gyöngéd, szinte becéző kicsinyítéssel találkozunk. Ez az érzelmi túláradás az Édes hazámban képek özönébe terelődik; máshol a kicsinyítéssel együtt egymásból levezethető, érzelemsűrítő metaforákra lelünk (Egy-rangú nép, Bukdosó stb.).

{876.} A "bukdosó szív" nemcsak a "kertekalja felől" ismert haza zugait járja be. Váci Mihály jellegzetesen a szívével "lát" a nagyvilágban is. Nem a műemlékek, művelődéstörténeti csodák érdeklik, a világ különféle pontjain az emberi viszonylatok közös vonásait, az azonosulási lehetőségeket keresi, s még az egzotikus tájélmények értelmezése is jellegzetesen hazai színezetű. A római Campo de' Fiorin például nem a zsibongó mediterrán piacot bámulja meg: habozás nélkül felölti a mártír Giordano Bruno csuháját, s a máglya ropogó lángjaiba lép (Forog a Föld). Caprit, Leningrádot vagy Kubát megidézve sincsenek lírai baedeker-szólamai: a gitáros nemzedék gátlástalan mohóságát konstatálja, a forradalmak bölcsőhelyét vallatja meg. Az Utazás után ezt a homogén világ-élményt így summázza: "És mindenütt föld volt és rajta görnyedt / derékkal mindig ember dolgozott ... / Mehetsz akárhova, ott is a görnyedt / háttal küszködők terhét hordozod." Egyetlen olyan utazási verse van, amely leíró részletezéssel egy tárgyra koncentrál. Ez viszont kikerülhetetlen volt, mert a Paradicsom az egész életet és pályát kísérő homoki szárazság-élmény ellenverse: az éltető őserdei nedvesség, az örök párába vont buja paradicsomi vegetáció áhítatos, csodálkozó eposza.

Eső és homok világos szimbolikája sokszor sarjaszt egymásból növő szép képeket (Nyírség, Édes hazám, A sebző ének, Jó reggelt, Hazai temetőben), a higgadt művészi formák azonban új konfliktusokat, ellentmondásos összképet takarnak. Az Áprilisi capriccio és a Nyitnikék magasát idéző Jó reggelt még a Mindenütt otthonból ismerős boldog derűt mondja tovább. Az Egy-rangú nép vagy az Építs tetőt a Szegények hatalma forradalmi kiteljesedésen munkáló hangnemét folytatják, a Méltó hatalmat programjához kapcsolhatók. Az Ütések alatt, a Kié lesz a Föld, a Világ teremtői és a Forradalom a tömegek, az elnyomottak történelmi-világméretű osztályérdekeivel és szenvedéseivel való érzelmi-költői azonosulás dokumentumai. E motívumnak a vers szenvedélyével, metaforikus erejével sodró prózai változata a Hazafelé!

E jelentős verscsoport összképe azonban nem ilyen nyugalmasan egynemű. Szemléleti alapérzésüket legvilágosabban a Hű lázadás fejezi ki, amelyben Váci Mihály a "miértek" kérdésfeltevésének jogossága mellett érvel, s kérdései, vívódásai, kételyei határát kizárólag a szocializmuson belül vonja meg – forradalom és demokratizmus kiteljesítéséért. Ellentmondásos, egyszerre fájó és ölelő "világtörvényt" érzékel a vers, "a dolgok zsarnok uralmá"-nak, a történelem belső fejlődési rendjének elkerülhetetlen menetét tükrözi; a próféták és messiások álmaival nem mindig megegyező alakulást, ahol "minden új felismerést máris az / ellentmondások malomköve porlaszt". Az "új világtörvény", a mai konszolidálódott valóság történelmi realitásának tudomásulvétele és vállalása tölti ki az Adott világ filozofikus töprengéseit is. Az "alkotó forradalom tüzét", a közelmúlt forradalmi dinamizmusát élesztő fájdalmas nosztalgiák a fent körvonalazott keretben szabadulnak el (Sárkányölő, A sebző ének, Mert nincs erőm egyedül, Ének az elszállt madárról). A Hírmondóban körvonalazott álláspontot ("Hagyd el a harcteret, / mert már nem csatatér ... / Hírmondóként dalolj") így természetesen nem foghatjuk fel a csalódásba, fájdalmakba temetkezés programjaként. A {877.} forradalmár magatartásforma iránti nosztalgikus hűség dilemmáit vetítik ki az efféle versek, de mélyükön nem valami elmerevedő, absztrakt ultraforradalmiság munkál, hanem többnyire valós ellentmondásokkal teli társadalmi indíték (Országos pólya, A szent epilepszia, Ti, Láng és tövis, Toporgó).

Váci Mihályt pályakezdésétől jellemezte egy romantikus színezetű, azonnali cselekvő szándékoktól vezérelt költői küldetéshit; szülőföld, haza, nagyvilág gondjai már akkor parlamenti képviseletet kaptak verseiben, amikor még nem volt Szabolcs-Szatmár országgyűlési képviselője. Az adott világ és a gazdaggá tevő szabadság nagy lehetőségei között szocialista tartalmú költői konfliktusokat a Te bolond körül született versekben már teljes érzelmi intenzitással, adekvát művészi szinten sikerült átélnie. Az Eső a homokra vizsgált rétege új, sokszor keserű kontraverziákat exponál, de inkább még csak tematikusan, kiindulásként.

1970-ben, immár posztumusz kötetként jelent meg a Váci-életművet betetőző, s sajnálatos módon le is záró kötet: A sokaság fia. Nem különbözik ez a versgyűjtemény alapjaiban az előzőektől; ugyanannak a költői-emberi magatartásnak és szemléletnek a gyümölcse; mégis, néhány erőteljes, új vonás is gazdagítja a képet. A költő továbbra is szívesen elidőz a múlt, a gyermekkor tájain, gyengéd színekkel idézi fel a családtagok, ismerősök alakjait; beszámol úti élményeiről, s a messzi tájak, népek megintcsak a közös gondokat juttatják eszébe. "Mindenütt élnek emberek" – vallja a kötet címadó versében, s e vallomás humanista, internacionalista hevületű folytatása: "Szeretem a sokaság fiát, az ismeretlent, / az embert, aki hordozza magában / a megválthatatlan szenvedést, a gyónást, / a halhatatlanság befelé nőtt szárnyait."

A nagy, humánus eszmékben, a közösség erejében és az új társadalom távlataiban pillanatra sem inog meg hite; de ha közelebbre néz, s a mindennapok társadalmi gyakorlatára tekint, sokszor keserűvé válik a hangja, s ez már új vonás költészetében. Társadalmi elégedetlenség természetesen ez ideig is munkált benne, s ihlető erővel kért hangot verseiben; a keserű-szatirikus tónus azonban új: az Ez történt Magyarországon, a Mintha, az Interpelláció, a Balatoni félrevezető, a Legkorszak a tunyaságot, a szocialista eszméktől idegen, cinikus vagy pragmatista magatartást ostorozza. A költő érzése szerint nemzedéke "történelmet elmulasztó nemzedék", amely "másokat enged a kapukon át menetelni, / friss tarka fürge hadak / kapaszkodnak a falakra ... / Tíz körömmel." A forradalom elárultatását panaszolja a kötet egyik legnagyobb versében, az Ami Che Guevara naplójából kimaradt című, töredezettségében, szakadozottságában is egylélegzetű, nagyívű költeményben. S mi lehet az életét az eszmére feltevő költő sorsa a közöny és a megalkuvás eluralkodásának idején? "Magányos lesz a sorsa még itt / sokáig annak, aki szeret. / Ki mindenkit ért – azt nem értik, / s nem bocsátanak néki meg" – vonja le a keserű konzekvenciát az Abroncs című versben. S igaza biztos tudatában válik mégis bizonytalanná eddig megingathatatlannak vélt helyzete: ennek a bizonytalanság-érzésnek legszebb kivetülése a Valami nincs sehol című vers, melynek optimista záradéka nem tudja teljesen eloszlatni a sorjázó negatívumok árnyait.

{878.} Egyéni léte, sorsa is árnyékos, nehéz útra térül. Talán a közelgő halál megérzése, az élettől való búcsúzás is megszólal az olyan puritánabb, dísztelenebb versekben, mint a Rózsák, Ősz, az Éj, Az ember néz-néz, A napló. A lét végső kérdéseivel kénytelen immár szembenézni a költő; a végső reménytelenség és a búcsú megfellebbezhetetlensége tisztán, minden póztól és patetikus mellékzöngétől mentesen szólal meg ezekben a versekben. A számadást, a "leltár"-készítést is jelenti az élettől való búcsú. "A bátor az úgy él, / hogy gyorsan belehal" – vallja József Attilára emlékeztetően, máshol rezignáltan, a csalódásoktól megtöretve vonja meg a mérleget: "Nem voltam hős – csak mint a többi, / kibírtam az életemet."

A vállalt költői küldetés; az ezrek, milliók nevében szóló hang helyett itt egyetlen, védtelen és kiszolgáltatott ember szólal meg, hiteles és szép versekben. Még azokban a versekben is meggyőzően, ahol a halál-élményt népiesre stilizálja – így a Tánc vagy a Tenyérbe, ökölbe címűekben.

Az életmű tanulságait a felfedező, Illyés Gyula így summázta a Százhúszat verő szív (1971) című válogatott verskötet, a költőt is elbúcsúztató, szép előszavában: "Bizonyos, művész mivoltában veszélyes határvonalon járt. De – például – nem érzelgős volt, még csak nem is érzelmes; érzelemtudó. Tudott versében fennhangú lenni, lárma és kiáltozás nélkül. Minden sorában ott volt a törekvés: árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni, sőt – közérthető. Hatni akart. Ezt is a hűség hozta. Hatni azokra, akikből származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtva. És hatni mindazokra, akik közt úgy érezte, ő annak a hazai rétegnek a hangja."