KISS DÉNES (1936)

Kiss Dénes (1936) első kötetét (Porba rajzolt szobafalak, 1962) a faluról a városba került, munkássá lett parasztfiú életformaváltásának nehézségei, a műhely, a gyár és a hétköznapok sokszor szürkének érzett valósága ihlette. Egyszerű eszközökkel, szinte elemi erővel dobta ki magából zuhatagos képeit, versei többnyire hangulatleírások voltak, s ezek igazi értéke ekkor még nem költői eredetiségükben, hanem őszinteségükben, a bennük kifejezett életanyag kendőzetlen megfogalmazásában rejlett. De már ebben a kötetben is felsejlett az a szándék, mely a későbbiekben meghatározója lett lírájának: a világ jelenségeit, az emberi létezés értelmét igyekezett konok következetességgel megérteni és értelmezni, "helyükre tenni a dolgokat" – ezt érezte önmagához méltó korszerű poétái feladatának, s ezt {916.} az igényt valósította meg egyre árnyaltabban, egyre gazdagodó személyességgel következő köteteiben (Arcom a föld, 1966; Arctól arcig, 1970; Kék, kék, kék, 1973; Hetedhét, 1975). Bár munkásból később értelmiségi lett (jelenleg a Népszava kulturális rovatának munkatársa), a kétkezi munkával eltöltött emberformáló évek tanulságát megőrizte, s ma is ennek tapasztalatai nyomán, az egyszerű munkásember öntudatával közelít a világ jelenségeihez:

Nem egyetem de gyár tanított

szerszámai kezem koptatták

korommal füsttel így maródott

ifjúságomba Magyarország

Csaláncsípéssel a gyerekkor

simogatott sebesre gyakran

Külön-külön mindez halandó

de így együtt már halhatatlan

Lírájának meghatározó és következetes hűséggel megvalósított jellegzetessége morális indíttatása. Erkölcsi igényességgel közelít az élethez, tudatosan ismeri fel benne a jót és a rosszat, s magát a verset, a felelősséggel kimondott szót a lét átalakítójának érzi, mely "küzdeni, szeretni segít!" Egyes köteteiből kiolvashatjuk személyiségének kiteljesedését és érlelődését, vállalt eszményeit azonban következetes és makacs hűséggel őrzi, mert ez az a "véglegesség", melyről Közelítgetem című versében vallott. Moralitását az teszi hitelessé, hogy vállalt és megvallott eszményeit szüntelenül azonosítja a valósággal, verseiből nemcsak a szubjektum gazdagodásának természetes folyamatát olvashatjuk ki, hanem a lét változásaival azonosulni akaró és tudó ember szenvedélyes elkötelezettségét is:

Érett vagyok harcra hitre

szeretetre bölcsességre

Súlyom is lehúz a földre

Vihetem-e ennél többre

(Tudnom kéne ...)

Ennek az elkötelezett erkölcsi igényességnek egyik kulcsverse a Hazám, melyben romantikus pátosszal tesz hitet magyarság és hazaszeretet megkopni látszó, valójában új és új erőforrást adó s jelentő eszményei mellett.

Nemcsak eszményeihez hű, hanem a szemléletmódját meghatározó gyermekkorhoz is, azokhoz az egyszerű, hétköznapi élettényekhez, melyeket minden ember átél, de amelynek sugárzását csak a költő fejezheti ki adekvát módon. Mindvégig meghatározó élményköre marad ez a gyermekien áttetsző világ, középpontjában az {917.} anya mitikussá növelt alakjával. Kezdet és vég feszültségében idézi emlékeit, szembeállítva az életet és halált, a lét kozmikus távlatainak sejtelmes fényében értelmezve a valóságot, a tettekkel hitelesítve a gondolat elvontságát. Ennek a feszültségnek legszerencsésebb megfogalmazása az Óda az űrhöz című vers, amelyben átütő erejű képi megfogalmazás párosul az elvont gondolkodással.

Verseinek egymásutánjából kiolvashatjuk mestereinek, legfontosabb ösztönzőinek nevét is. Világszemléletére, tudatosságára József Attila gyakorolt elhatározó befolyást, Juhász Gyulától tanulta a tájba rejtett személyes vallomás megvalósításának módját, Ady szenvedélyességét érzi magában fellobogni, Nagy László adott neki "kenyérhez ... egy kis hittant", s Weöres Sándor, "a dimenziótlan birodalom királya" lett egyik példája abban, miként hódíthatja meg a "titánövezet"-et. S mellettük újra meg újra feltűnnek verseiben a nagy festők, a színek mágusai, akiktől abban a hitében nyert támogatást, hogy a világ és a valóság gazdagságát az igazi költő maga is csak a képek segítségével, kristálytiszta áttetszőséggel fejezheti ki, s csak így találhat kapcsolatot azokkal az olvasókkal, akiket vezetni, nevelni és gyönyörködtetni akar.

Kiss Dénes költészetét a színek és képek uralma jellemzi. Megfogalmazásaiban mindig a pontosságra és a lírai hitelre törekszik, s ezt ellenpontozza váratlan, de mindig logikus képzettársításaival, bőven áradó megszemélyesítéseivel, melyeknek legfontosabb előzményét Petőfi Sándorban sejthetjük. Számára minden leírt és kimondott szó felelősséget is rejt. A Suhanc énekében szinte tobzódik a szavak szivárványló változatosságában, érezhető gyönyörűséggel merül el a hangok változatos, az érzelmi töltést mindig kifejező zuhatagában. Versben ünnepli Nyelvédesanyámat, aki visszafizeti fiának szeretetét, s megőrzi szándékának tisztaságát, megajándékozva őt a kifejezés egyértelműségével:

Szóédesanyám

teveled el nem fáradok én

el nem hullhatok semmi csatában

szelíden véded legkisebb fiad

ki jött a mesékből

lófejű sámánok késő unokája

ritmus paripákon ügetve

elszánt előőrs

homlokán nappal

csillagnyűvőként

egyetlen élet birodalmába

Nem véletlenül említi e versében a "ritmusparipak"-at. A hetvenes években ugyanis mind több versében figyelhetjük meg a nyelvi játékokkal való kísérletezést, a kifejezés gyönyörűségét. A nyelv és a szavak megszállott szerelmeseként kísérletezik az ősi ráolvasások új életre keltésével éppen úgy, mint mágikus szövegek versbe olvasztásával. Költeményeinek ritmusa is játszi, lebegő lesz, {918.} érezhetően hat rá a mesterei között említett Weöres Sándor kimeríthetetlen leleménye.

E szökellő, lebegő ritmus s gazdag képi vegetáció az ember teremtő erejének és felelősségének új dimenzióit tudatosította benne. Újabb verseiben egyre erőteljesebben s változatosabban fejezi ki az emberélet kínzó magányát, a lét egzisztenciális szorongattatását:

Kihűlőben az agytekervény

s mint a halottak halhatatlan

Valami fenyegető örvény

véralvadás játszik a napban

(Évszakok futása)

E fájdalmas felismeréseket hordozó versek mellett annál hitelesebbnek és megéltebbnek érezzük azokat a költeményeit, melyekben a "mindenség üregein" átvilágító fénynyalábokat ünnepli, s az elvont létszemlélettel szemben az érzelmek, s nemes és maradandó emberi eszmények életalakító erejét fogalmazza meg.

Kiss Dénes alapvetően lírikus alkat, s e költői szemléletmód jellemzi Hét gömb rendje című szabálytalan prózai alkotását is, melyben napló, riport és önéletrajzi elbeszélésfüzér szálai játszanak egymásba, s alkotnak végül is rendkívül izgalmas, eredeti műfajú önvallomást. Ifjúsági regénytrilógiája (Kányadombi indiánok, 1970; Az utolsó indián nyár, 1972; Sólyomidő, 1973) a kamaszkor nosztalgikus érzésvilágát, romantikus készülődésének éveit idézi, míg Mondd a falaknak című regénye (1974) elsősorban árnyalt pszichológiai rajza egy kamaszfiú és anyja kapcsolatának.