BENEY ZSUZSA (1930)

Beney Zsuzsa (1930) pályájának különböző műfajú alkotásait a téma közösségénél is erősebben az ihlet közössége fogja egységbe: költeményei (Tűzföld, 1972), gyerekversei (Cérnahangra, 1972), regénye (Rontás, 1974) és tanulmányai (Ikertanulmányok, 1973) elsősorban és egyaránt lírai indítékú alkotások, ha most lírán nem poétikai fogalmat, hanem inkább magatartást, az érzelem intenzív megjelenítését és gyengéden szép megformálását értjük.

Ihletett költő; Gelléri Andor Endre novelláiról írt jellemzése, mely szerint "szépségük egyik forrása éppen az, hogy valamennyit egyszeri és utolsó lehetőségnek érezzük", saját verseire is érvényes. Költészete a sors beteljesülte, bevégzettsége után szólal meg: minden verse valóban mintha egyszeri és utolsó lehetőség, az egyetlen még lehetséges metafizikai gesztus lenne a lezárult végzet megjelenítésére; sorsdalok, a szónak romantikus, blake-i, hölderlini értelmében.

Közvetlen példáik, eszményeik azonban már közelebbiek. Az esszék József Attila vitális érzékenységét (a "kis teste hangtalan vacog"-féle sorokat), Pilinszky János egzisztenciális feszültségét és Weöres Sándor metafizikai jelentésű dekorativitását elemzik – egyszersmind saját lírájának is lényeges tulajdonságait megnevezve. S még fontosabb, még jellemzőbb egyik ismétlődő kulcsszavuk, "az ambivalencia": a {972.} Tűzföld líramodellje többszörös ambivalenciák kivételes és kényes harmóniájára épül.

Hangsúlyosan szubjektív, elsőszemélyű költészet, élménylíra, de élménye, érzelme ama megrendült létérzékelés, amelyet csak e nemzedék történelmi és metafizikai traumái óta ismer az irodalom; kifejezés, sőt énkifejezés, de sorsát merészen szélsőséges koordinátákban fejezi ki; dekoratív líra, de épp a szépség teljessége sugároz tragikumot; s még ízlése is különös egyensúlyt tart fenn, nyelve, képei sokban a Nyugat hagyományához kötik, a vers alapgesztusa, szerkezete azonban már túllép rajta: a szó stílust, ízlést jelentő értelmében dekadens költészet – de már József Attila és Pilinszky János utáni, kozmikusan megélt és feszült dekadencia.

Lírájának központi témája a fájdalom; vagyis ama metafizikai kétértelműség, amellyel a nem-lét a létet átjárja.

Arcába temettem

arcodat, mindenemet.

Szikkadt földön, köves égen

hol keresselek?

Téged gyönge álma

soha nem kísért?

A hold párkányain járhat –

nem halt meg. Nem élt.

(Requiem)

Gyengéd és pontos képei egyszersmind a halál barbár tragikumát rajzolják ki, a könnyek, levelek és csillagok univerzumát láz, vér és korom borítja el, a teremtés törékeny csodájának érzékenyen, nosztalgikusan megformált pillanata a semmi transzcendenciájának ambivalens feszültségében jelenik meg.

Külső keretüket tekintve a költemények legtöbbje emlékezés, megszólítás vagy vallomás; az életrajzi jellegű vershelyzetet, a hangulatilag megragadott pillanatot időn kívülivé teszi azonban, hogy valójában mitikus történet zajlik benne. Nemcsak amikor a költemény például a gyilkosságot foganó Iokasztét, az alvilágban vágyakozó, szenvedő Orpheuszt és Eurydikét, Krisztus halálát vagy a bárd és a bárány véres misztériumát idézi: egész képvilágát az emberi lét időn kívüli alapmítosza határozza meg, a kifinomultan megformált, párakönnyű képek a teremtés, a születés, a halál, kozmikus testek és a földi őselemek tárgy- és fogalomkörét hordozzák.

"A magyar költészet még aligha produkált szubtilisabbat, szellemibbet, mint Beney Zsuzsa lírája", írta Weöres Sándor, s ő szól arról is, mennyire "keményen megmunkált matériát" fed az éteri felület. Fájdalmát, szférikus szomorúságát, erősen érzelmi intonációját ("A kép szerkezetét érzelmi hangsúlya határozza meg", írja Beney Zsuzsa Pap Károlyról, ám magára is érvényesen), és annak eszközeit, a {973.} megformálás sértetlenül artisztikus szépségét a mindenre kiterjedő modernség hívei kicsit korszerűtlennek tarthatják talán. De feltétlenül egységes életmű, minden egyes alkotása teljes érvényűen, s az egész világképet kifejezni hivatott (még gyerekverseinek dikcióját is átszínezi a sötét, néha majd morbid szomorúság), és feltétlenül érvényes formát teremtett a lírai személyesség, a létérzékelés és a lírai univerzalitás, a sorstudat különleges ambivalenciájának és harmóniájának.

Regényének lírai ihlete kevésbé összetett – de annál impulzívabb: sodrása még az epikum néhány, gyakorlatlanul épített fordulatán is átlendíti. Cselekménye tulajdonképpen egyszerű, három embernek, egy elhidegült házaspárnak és a férj új szerelmének a története; igazi jelentése szerint azonban a mű egy megszállottságnak, egy daimoniának a története, a sorsdalok analógiájára úgy mondhatnánk: sorsregény.

Az eseménysort, egyes szám első személyben, a férfi új szerelme beszéli el, de a megcsalt s egy ideig elhagyott asszony percig nem nyugvó féltékenysége irányítja: ez az a rontás, a szenvedély alvilági daimoniája, amely talán mindenki akarata ellenére, de mindenki számára kivédhetetlenül hármójuk sorsát tragédiába viszi; bár környezete és epizódjai maiak és mindennaposak, Tamás Gáspár Miklós kritikájában nem ok nélkül nevezte "görögös" regénynek.

A férfi személye egyre inkább szinte csak ürügye annak, hogy a két asszony sorsa végzetesen összekapcsolódjék (mint ahogy a boldogságot leíró részek, a régi és az új szerelme is, sokkal bágyadtabbak, konvencionálisabbak): az egyiknek vesztesége és féltékenysége éppúgy már testetlen és pusztító erővé válik, mint a másiknak szerelme és félelme, a sors választott szerepei egymást feltételezik, végső soron mind a ketten üldözők és üldözöttek, és közös szenvedés teszi őket egymás áldozatává és gyilkosává.

A mű igazi jellegzetessége, hogy a démonikus történés egyszersmind meglehetősen elvont közegben zajlik. Bármennyire húsbavágóan közvetlenek legyenek is az egyes epizódok, az asszony sodró erejű monológja az üldözés és az üldöztetés kusza indulatú cselekménysorát a személyiség veszélyeztetettségének és az élet megélésének absztraktabb szintjén írja le, nyelve is viszonylag erősen fogalmi jellegű: ama, lírájából már jólismert szemléletmódnak epikai formája ez, amelyik szüntelenül egymásba váltja, mert metafizikaian egylényegűnek látja a sors legáltalánosabb erőit és a pillanatnyi érzeteket.

Igazi kisregény; egyetlen cselekmény, téma, szenvedély egyirányú megfogalmazása, s ha néhány konzervatívnak ható képét és enyhén érzelmes tónusát nem tudja is annyira feloldani, mint lírájában, a Rontás egésze szuggesztív történetet és zárt kompozíciót teremt élményének és világlátásának megformálására.

Esszéinek témáját Ottlik Gézáról írva, maga határozza meg: "... elsősorban azt a két erőt [vizsgálja], amelyek, véleményem szerint, századunk művészetének meghatározó tényezői: az ambivalenciát és a szorongást"; s természetesen látásmódjuk is közel áll a szépirodalmi alkotásokéhoz. Jogtalan lenne mégis csupán önnön művére vonatkoztatható megjegyzéseit vagy csak egyes részletmegfigyeléseit értékelnünk. Érzékeny és okos esszék; így például József Attila és Pilinszky János {974.} lírai szemléletének és képalkotásának rokonságáról, illetve különbözőségéről, Weöres Sándor világképéről és ezen belül külön hangsúllyal a dekorativitás szerepéről, Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon mondanivalójáról, a kommunikáció, az emberi kapcsolatok modern ellehetetlenüléséről írt elemzései eddig alig vagy egyáltalán nem érintett, s feltétlenül lényeges kérdéseket, szempontokat tárgyalnak.