| STETKA ÉVA (1931) | TARTALOM | BENEY ZSUZSA (1930) |
Gergely Ágnes (1933) maga adja kezünkbe költői törekvéseinek kulcsát Válogatott szerelmeim (1973) című, verseket és fordításokat tartalmazó kötete előszavában: "Az elvágyódás termékei a versek. A felismerésé a fordítás. Nincs más, ide kell vonzani mindent, ebbe a mágneses erőtérbe. Idegen életeket és idegen halálokat." Költészete – de prózája is – nem szűnő, nagyszabású kísérlet: a véges emberi lét otthonossá tevésének líraivá transzponált küzdelme, melyben az otthonosság ígéretét a tisztult, egyszerű, de őszinte emberi érzések sugallják.
Már pályakezdő kötetében (Ajtófélfámon jel vagy, 1963) feltűnt kivételes verskultúrája, melynek segítségével a legkülönfélébb formákban is magától értetődő természetességgel és könnyedséggel fejezte ki magát. E korai versei játékosak és ironikusak, de érezni bennük, hogy a tét nagyobb: az ifjúság felhőtlen egeitől korán búcsúzó lírikus azt a tiszta, orfeuszi hangot keresi, melytől idegenek a pózok és a nagy szavak, de annál otthonosabban és bensőségesebben fejezheti ki az igazi emberi érzéseket, a tiszta boldogságot, az igazság fellobbanó lángjainak fényében:
| Terített asztal várhat kobaltkék ég alatt |
| dalok széplábu nők nagy bűvölések |
| egy korsó vízben is szád hűvösét keresném |
| ó ifjuság egyetlen és utolsó jaj utolsó |
| ibolyántúli lobbanása |
| minden fajankó nagy szavakkal vár rád |
| ha megfordulok egy márciusi estén |
| vedd el a szemem világát |
| (Orfeusz) |
{968.} A Johanna (1968) című kötet versei már arról árulkodnak, hogy a költő mind szélesebb horizontra tekint, a veszélyeztetett emberi élet számára keresi a fogódzókat, melyek az önmaguk identitását keresők számára biztos tájékozódási pontokat adhatnak. Versei aforisztikusak, tömörek, a képek másodlagosak, sokkal fontosabb a kifejezés váratlansága s egyfajta már-már mértani rend, mely azt sugallja, hogy a természetben s a lét bizonyos közegeiben érintetlenek még azok az eszmények, melyeket már-már elveszítünk. Költészetének egyik vonzó jellemzője a személyesség, minden verse egyben vallomás is, de e szubjektív kitárulkozást sejtető állóképek rendszerint egy váratlan, előre nem sejthető csattanóval zárulnak, melyek hol ironikus, hol groteszk felhangokkal gazdagítják az indító versélményt. Gergely Ágnesnek – részben világirodalmi példái nyomán – sikerült kialakítania egy nyitott, többértelmű versmodellt, mely ellentétei révén vall a világ sokarcúságáról, kimeríthetetlen gazdagságáról és az ember lehetőségeiről. Nem lett hűtlen a líráját kezdettől átható játékossághoz sem, hol egy váratlanul meglibbenő versforma, hol egy lebegő kép árulkodik erről, de most is megfogalmazza, hogy e játék a teljes emberi létforma egyik lehetséges eleme, mely segíthet megérteni az élet komolyabb, súlyosabb tartalmait is:
| valaki küszködik az árral |
| kinek kell hajnali madárdal |
| (Bivalyok között) |
Nyomon lehet követni verseiben és tudatosan megszerkesztett ciklusaiban, hogyan élte magáévá a modern világlíra legfontosabb törekvéseit. Gyakoriak a szerepversei, melyekben távoli tájak hírhozójaként jeleníti meg magát, s az ismeretlen, olykor egzotikus világ képei olyan lehetőséget rejtenek számára, mely megnövelheti költészetének belső terét, s amelynek révén valóban "ide varázsolhatja" azokat a tájakat, embereket és emberi kérdéseket, melyek általános érvényű tanítás lehetőségét is rejtik. A címadó szonettkoszorú "a gyilkosokról" szól, s e modern, "bábeli" korban keresi azokat a magatartásformákat, melyek alkalmasak lehetnek értékképző szerepre. De bármily tehetséggel, kultúrával csapong is Gergely Ágnes a nagyvilágban, anyanyelve marad az az "isteni korlát", mely a megtartó erőt és egyben költészetének értelmét jelképezi számára. Erről vall kötete egyik legszebb, sejtelmes hangulatú állóképeket egymás mellé soroló versében, az Esti kórusban:
Az Azték pillanat (1970) verseinek legérdekesebb újdonsága, hogy gyakran találunk bennük érzelmi redukciót, ám ezzel párhuzamosan Gergely Ágnes megnöveli a jelenségeket értelmező, azokra reflektáló intellektus szerepét. A költemények ihleti menetét gyakran szakítja meg prózai betétekkel, új asszociációkat sugalló szövegekkel, s ezzel olyan nyitott teret teremt, melyben nagy szerepet kap az olvasói együttérzés. Gergely Ágnes olvasójától erkölcsi állásfoglalást vár és sürget, ennek érdekében olykor sokkolja is ironikus helyzetábrázolásaival, például meglepő, szellemes, olykor vitriolos "sírfeliratai"-val.
Feltétlenül súlya és jelentősége van annak, hogy az Azték pillanatban az a költő, aki joggal mondhatta el magáról, hogy "ujjhegyén ülnek a szavak", ennyire a kifejezésre összpontosította tehetségét. Mintha a korábbi kötetében jelképpé, egyfajta örök, jobbító és megértést, szeretetet rejtő női princípiummá emelt Johanna szerepeltetése óta mind következetesebben törekedett volna arra, hogy a lét általános kérdéseit exponálja és azokra keresse a megoldást, melynek nehézségét az aforisztikus versformálás éppúgy sejteti, mint a redukció, a képek és a fölösleges ékítmények száműzése. Ezzel a folyamattal párhuzamosan Gergely Ágnes versvilága keményebb, tömörebb lett, mintha rátalált volna arra a biztonságos terepre, mely leginkább alkalmas emberközpontú mondanivalója kifejezésére. Ennek a váltásnak legszebb és leghitelesebb megnyilatkozása az Apokrif dalok, mely a korábbihoz hasonló változatossággal idézi a formalehetőségeket, de az intonációban megütött hangot mindvégig következetesen viszi végig, s megtalálja az önvallomásnak azt a módját, amely minden fölösleges érzéstől, pátosztól mentesen, de hitelesen jeleníti meg lírájának egyik legfontosabb, egyre következetesebben kifejtett jellemzőjét, emberi elkötelezettségét:
| – – – – – – |
| kevés vagyok uram az odaadáshoz |
| a vetéléshez a bomláshoz |
| az apránként-áruláshoz |
| mert amit kiszakítnál rég velőmbe rakódott |
| a mézes orvosság belém-vakolódott |
| már minden sejtfalam gyehenna-katlan |
| énvelem együtt elolthatatlan |
| nem érhet haragod egymagamban |
| itt vagyok uram élve holtan |
| zúzhatsz a mélybe nem leszek osztott |
| épületemben te vagy az oszlop |
{970.} Próféta hangja ez, méghozzá ószövetségi prófétáé, akiből azonban hiányzik a pusztító harag és az átok zordsága, mert megnyerte helyette a megértés és a sorsvállalás bizalmát, biztonságát, melyek Gergely Ágnes költészetének talán legkarakterisztikusabb színeit adják.
Egy ironikusan átértelmezett prófétaalak jelenik meg Gergely Ágnes első regényében, a Glogovácz és a holdkórosokban is (1966). (Prózájában egyébként megfigyelhető, hogy azokat a témákat hosszabbítja meg s dolgozza fel más mozgástérben, szélesebb keretek között, melyek lírájában is központi szerepet kapnak.) Glogovácz Simon nagyjából minden előzmény nélkül megcsömörlik az élettől, s olyan látszatot teremtve, mintha öngyilkos lett volna, egy barlangba költözik, ahol hamarosan szent emberként kezdik tisztelni a környékbeliek. Előbb-utóbb azonban vissza kell találnia abba a közegbe, amelyet elhagyott, s amelyet egy finoman megkomponált betét-allegória segítségével az elmegyógyintézetek kavargásához hasonlít az író. A regényre jellemző az áttételezettség, egymásba keverednek az idő síkjai, s nehéz szabadulni attól a sejtelmünktől, hogy az az életforma, melyben Glogovácz Simon egyre mélyebbre merül, voltaképp a clown-lét egyik változata. Az irónia, mely Gergely Ágnes költészetét is áthatja, még élesebben, még kendőzetlenebbül nyilvánul meg a regényben, amelyben pellengérre állítja a kor jellemző gondolkodási sztereotípiáit, kényelmes közhelyeit. Glogovácz megpróbálkozik munkás-szociográfia készítésével, de mintha tudathasadásos állapot kerítette volna hatalmába: egyre mélyebben süllyed egyfajta pereméletformába, irodalmi kékharisnyák, féltehetségek, dilettánsok kavargásába, ahonnan – a jelek szerint – nincs visszaút.
Gergely Ágnes költészetének egyik központi motívuma az egyén jobbik részének kiteljesítése. A Glogovácz és a holdkórosok hibátlanul illeszkedik ebbe a gondolatkörbe. Finom iróniája néha groteszkbe fordul, leleplezése egyértelmű, s azt sejteti, hogy írójának fontos, egyéni mondanivalója van a kor egy szeletéről.
A másik jellemző és visszatérő eleme a verseknek a tisztultabb, "orfeuszi" hang makacs és elkötelezett keresése. Ez hatja át A tolmács (1973) és A chicagói változat (1976) című regényeit is. Az előbbi két, látszólag különböző sors találkozási lehetőségeit mutatja be, s azt a gondolatot igazolja, hogy bármennyit szenved is az ember, kicsikarhatja a sorstól önnön megnyugvását. Két állandóan utazó tolmács, egy férfi és egy nő – utóbbi a regény előadója egyszersmind – látszólag véletlen találkozásai viszik előre a történetet. Az életben azonban a véletlenek is szigorú törvényszerűségeknek engedelmeskednek. Itt a "törvényt" a megpróbáltatások jelképezik, azok a fájdalmak, melyek kettejük sorsát látszólag azonossá teszik. A tolmácsnő képzeletében azonban újra és újra felsejlik a legfontosabb kiegyenlítődési pont, melyet annak idején Gergely Ágnes az anyanyelv "isteni korlát"-jának nevezett, s ami nem egyéb, mint a hazához való következetes hűség.
A "hűség" eszményét még egyértelműbben teljesíti ki A chicagói változat, melyet visszatérő dallamként fog egybe Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verse, a megtartó erő finom jelképeként. A modern angol regény formai eljárásait eredménnyel kamatoztató műben nagyon sok irodalmi utalást találunk – Gergely {971.} Ágnes általában is szívesen él ezekkel prózai munkáiban –, a cselekményt időben is lokalizálhatjuk azáltal, hogy a főhős – amerikai vendégjátékon tartózkodó színésznő, aki azonban sokkal inkább szeretne visszatérni eredeti szakmájához és Z-ben latint tanítani – és a körülötte összeverődött, a világ legkülönfélébb részeiből érkezett hozzá hasonló tehetségek Auden halálának tényével szembesülnek.
A regény mikroközösségének tagjai kivétel nélkül súlyos egyéni megpróbáltatásokon mentek keresztül, sorsukat és jövőjüket is meghatározzák a világ háborús eseményei. Valamennyiüknek közös célja, hogy valami módon békességet, megnyugvást leljenek. A magyar színésznő számára ezeket az érzéseket és a szülőföldhöz való hűséget nyomatékosítja a Kosztolányi-vers, melynek futamai arra a világra emlékeztetik, mely eddig nem ajándékozta meg a harmóniával, mégis annak megvalósítását ígéri. Bár az amerikai életforma kényelmet és változatosságot kínál neki, hatványozottan éli át a gyökértelenség bizonytalan voltát, mint ahogy társai is egytől egyig hasonló talajtalansággal kapaszkodnának meg bármilyen biztonságot adó lehetőségben. A kisregény tanítása szerint ezt magunknak kell kiküzdenünk, megteremtve lelkünkben a szeretet nyitottságát és a hazához való hűség értelmes, egyéni változatát.
Azok a világirodalmi utalások, melyek át- meg átszövik Gergely Ágnes regényeit, olyan író műhelyébe engednek bepillantást, aki szerves és természetes kapcsolatot alakított ki a modern művészetekkel. Voltaképp az irodalomba is műfordítóként lépett, 1958-ban Tótfalusi Istvánnal közösen fordították James Joyce Kamarazene című kötetét. Ezt egy Dylan Thomas-kötet követte: Az író arcképe kölyökkutya korából (1959), majd Edgar Lee Masters A Spoon River-i holtakját tolmácsolta, s azóta is egyik legtermékenyebb, sokat szereplő, kitűnő műfordítónk, fontos antológiák munkatársa.
| STETKA ÉVA (1931) | TARTALOM | BENEY ZSUZSA (1930) |