STETKA ÉVA (1931)
Stetka Éva (1931) drámai hangoltságú lírikus. Meglepően érett, szuverén világszemléletről árulkodó kötettel jelentkezett 1958-ban (Az ébredés partjáig). Felfokozott életérzéséről, végletes szemléletmódjáról ebben még inkább a burjánzó, egymásba fonódó képek árulkodtak, melyek a Nyugat lírikusainak szecessziós hagyományaiból éppúgy táplálkoztak, mint a harmadik nemzedék költőinek álmot és valóságot egybejátszató képalkotásából. Az egyenlőtlen lépés (1963) még karakterisztikusabban fejezte ki a magányt és a szorongást, mely némelyik versben kísérteties hangulatokat szült, másutt pedig könyörgő, zsoltáros imákban kereste ellenpontjait. Stetka Éva tragikus világszemléletéről, megújuló belső harcairól hitelesen vallott olyan tiszta vonalrajzú verseiben, mint a Mert váltságunkhoz ... vagy a Ha ... Ezekben találta meg azokat az egyensúlyi pontokat, melynek hiánya fájdalmasan nyitottá teszi líráját, s amely legtöbbször váratlan rémségek eljövetelét sejteti. Egy virtuális, a kegyelem fényében ragyogó világot álmodott maga köré. Ebben a képzeletbeli világrendben nem érvényesek a nehézkedés törvényei, az ember rátalál a boldogság és a megigazulás forrására és megszabadulhat létének fájdalmas kínjaitól. Poétikai vonatkozásban ezek a költemények kétségtelenül kapcsolódnak az Újhold lírikusainak világához, de míg Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes általános életérzéssé transzponálták a lét drámáját, Stetka Éva költészetében az mint egyéni végzet nyer kifejezést, s annál fájdalmasabb, mennél intenzívebben fejezi ki a szorongatott, teljesen magára hagyatott, a betegség rémeivel küzdő személyiség fájdalmát. Jelképvilágát áthatják az újszövetségi szenvedéstörténet elemei, újra átéli Krisztus kereszthalálának {966.} minden keserűségét, s azt reméli, hogy ezek révén nyerheti el a vágyott, remélt kegyelmet, mely megszabadíthatja fenyegető rémképeitől:
| Krisztus, Aki megszólalt a kereszten |
| segíts rajtam, mert Atyád elhagyott! |
| Én nem tudom, hogy miért kelle lennem, |
| s ha lettem, hát miért leszek halott. |
| Az életem egy Getszemáni kert, hol |
| az angyal elbújt s poharat nem ad. |
| Így élnek mind, kik közel a halálhoz |
| játsszák utolsó lázadásukat. |
| De egyszer lelkük kegyelem legyinti, |
| létük kifosztó, boldog kegyelem. |
| Mert váltságunkhoz mindent elveszíteni |
| kell, s hogy megteljünk, halni üresen. |
| (Mert váltságunkhoz ...) |
Lírájának kezdeti kísérleteivel kapcsolatban olykor a francia költészet hatását (elsősorban Apollinaire-ét és Cocteau-ét) emlegették kritikusai. De ezeket az ösztönzéseket nagyon hamar meghaladta, s mind intenzívebben igyekezett kialakítani olyan verslélegzetet, mely alkalmas fájdalmának kibeszélésére. Lírájának már-már a romantikusokéra emlékeztető eleme, hogy válságait nemcsak megszenvedi, hanem olykor ráolvasásokkal, máskor hatalmas lírai monológokban igyekezett kiírni magából, egyszersmind a szó mágiája révén meghaladni. "Lángoló homály"-ban, "fényes puskák" fenyegető látomása riasztja, "a fény elejtett vonulásá"-nak kivehetetlen jeleire függeszti tekintetét, de lírájának kezdeti ragyogó képei nem térnek vissza többé; rázárul a magány koporsója. Jellemzője, hogy szenvedélyes nyíltsággal, már-már patetikus felhangokkal kérdez rá a jelenségvilág értelmére, s mert nem találja a megoldást, egyre riasztóbbak ezek a megválaszolatlan kérdések, melyek az emberi megismerés korlátozott voltát sugallják és egy meghaladhatatlan, mind tragikusabb, sívó magányról adnak hírt.
Stetka Éva lírájának egyik legfájdalmasabb akkordja a szeretethiány sok változatban megfogalmazott bizonyossága nyomán zendül fel. "Kenyere" és "itala" "a hűvös hold ezüstje lesz" (Itthagyom), s ezen a drámai keresztúton már csak önmagában remélhet. El kell viselnie "az élet hallgatását", s talán nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy ebben az élethelyzetben csak ritkán, szeszélyesen születő versei lehettek vigasztalására. Kert (1971) című kötetének drámai látomásai, "magánbeszédei" arról árulkodnak, hogy cserben hagyták reményei, vágyai, s helyettük tudatában egyre élesebbek a tél hideg, keményre csiszolt képei. Fájdalmasan sóhajt fel: "Elhervadt már a törökszegfű, / A liliom, a {967.} rózsa. / Csengő szól a kertek alatt, / Fehéren sarjad a fű." (Elhervadt már ...), s e díszeitől megfosztott, korábbi pompáját, gazdagságát vesztett világ egyfajta végletes keserűség jelképe lesz, olyan fájdalmas élethelyzeté, melyből nagyon nehéz meglelni a kivezető utat. Stetka Éva inkább befelé, a lélek mélyvilágában tájékozódik, s onnan hozza felszínre azokat az emléktöredékeket, melyek személyes létének tragédiáját magyarázhatják. Képzeletében fájdalmaktól, ostorcsapásoktól sebzett, vonuló tömeg árnyképe sejlik föl, csupa magányos, az életben csalódott, megtört lény vonszolja magát a képzeletbeli úton, a természetbe kivetett, a halállal szembesülő emberi tragédia tapintható valóságaként, s mindüket az a tudat élteti, hogy "Nem lehet megtörni az élő szenvedést, / Az elmondhatatlant" (Elment). Nemzedékének egyik legtragikusabb tehetsége, kinek mind több versében villan fel a "várakozás" képe. Ennek az állapotnak végpontját azonban csak sejteni lehet, mert átélőjét az élet sötétsége veszi körül s bénítja:
| Szobám sötét és nincsen lámpa, |
| Sem csillag sem egy szempár, |
| Mely csak nekem ragyog. |
| (Szobám sötét) |