| SZÉKELY MAGDA (1936) | TARTALOM | STETKA ÉVA (1931) |
Tóth Judit (1936) első kötete (Tűzfalak, 1963) rendkívüli tehetséget ígért: szokatlan felkészültsége, kiérlelt hangja mintha nem is csak egy meglehetősen összetett életérzés rögzítésére és egy meglehetősen összetett formavilág megalkotására törekedett volna, hanem egyszersmind általános szinten is megfogalmazta, avagy jelezte a költői megformálás feladatáról, a költői megszólalás szerepéről, magáról a költészetről kialakított elképzeléseit; líráját, úgy tetszik, ez a felfokozott igény emelte ki egyébként szintén és joggal figyelmet keltett nemzedéktársainak induló kötetei közül. Tematikáját és mestereit tekintve könnyen lehet áramlatba, csoportba sorolni: ama nemzedékhez tartozik, amelynek gyerekkorát a világégés, az üldöztetés és a gyász határozta meg; e nemzedék költői világképe azonban már a kezdőponton sem a közvetlen élményt kívánta visszaidézni vagy megjeleníteni, hanem – elsősorban Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes poétikája nyomán – annak metafizikai jelentését, illetve a tárgyakba, a létező világba objektíválódott tragikumot akarta megragadni és megfogalmazni.
Ma már azonban jobban látjuk, hogy ha sok vonás összekötötte is ez élmény és e hagyomány jegyében induló költőket, már első kötetükben is eltérő utakat kerestek. Orbán Ottó versei (Fekete ünnep, 1960) egyazon, traumatikus lélekállapotot szólaltatják meg, még nyíltabban vallomásszerű jelleget is őriznek, a kötet a felfokozott expresszió lírája, de az egységes alaptónust figyelmeztetően különféle hangfekvésekben próbálja ki; Székely Magda (Kőtábla, 1962) a kataklizma utáni ember sorsának és erkölcsének kőtáblára véshető ítéleteit fogalmazza meg, mindegyik költeménye ugyanazon hang, ugyanazon magatartás, ugyanazon téma szakrálisan tömör formuláit keresi; Tóth Judit kötetének és minden egyes versének viszont a szerkezet a vezérelve. A szerkezet – a szónak inkább konstrukciót, mint struktúrát jelentő értelmében: vagyis a mű határozottan hangsúlyozza önnön maga szerkezetének alkotott jellegét. A nemzedék közös mesterei mellett így az ő líráját a Téli éjszaka költőjének példája is nagy erővel befolyásolta: a többsíkú és összetett jelentésű képek bonyolult rendszerére épített vers, amelynek tartalma – Tóth Judit egyik cikkének megfogalmazása szerint – "A kifejezés belső térfogatára összesűrített valóságtartalom": önnön törekvésének bizonyára ez a legpontosabb meghatározása.
A kötet egészének és legtöbb versének kiinduló motívuma az emlék, alapmagatartása az emlékezés; a halál élményét és testközeli fájdalmát azonban nem közvetlenül jelenítik meg, hanem tárggyá transzformálják, egy képzelt tér egyszerre és szétválaszthatatlanul természeti, geometrikus és fogalmi értékű tárgyaivá: az egyes elemek ily módon mindig bizonyos kihagyással, bizonyos gondolati vagy szemléleti ugrással kapcsolódnak egymáshoz.
A verstér egészének feszültségét viszont az emlékező alapmagatartás teremti meg, az tehát, hogy a halál ténye, illetve történései, ha akár csak a megfogalmazás gesztusa révén is, de az élettel szembesülnek, a konstrukció az élet felől megélt halál és a halállal megpecsételtetett élet elemeit illeszti egymáshoz. Ez a mély, belső kétértelműség a kötet verseinek minden szintjén reprodukálódik: erősen elvonatkoztatott, néhol gondolati líra, de életrajzi indítását annyira vállalja, hogy sorait egyszersmind a halál élményének éles fájdalma uralja; a kihagyásos képszerkezeteket ténymegállapító közlések szakítják meg és zárják le, összességük pedig gyakran eseménysort, történetet rajzol ki, a történet azonban az élet és a halál szembesülésének fiktív terében zajlik, a konstrukció igazi tartalma a felfoghatatlan halál újbóli és újbóli megértésének személyes és gondolati drámája; ezért a dikciója is bizonyos állandó, semmi esetre sem szélsőségesen felfokozott, de egy percre sem oldódó feszültséget hordoz, alapformája ugyan a kijelentés, de ennek modulációi az eliotian objektív megnevezéstől és kinyilatkoztatástól a gondolatritmikusan tagolt, ráolvasásszerű panaszig terjednek.
Egy tragikus sors s még inkább: egy tragikus alkat, a jelző és a jelzett szó bizonyos ellentétét beleértve: egy tragikus intellektus költészete, s így lírikusi magatartása meghatározza a kötetnek azokat a verseit is, melyeknek tematikája túllép 1944 emlékén: tájaiban maguk a tárgyak elveszettek (Egy csillaghoz), szerelmeinek pedig a személyiség olyan érzeteit és feszültségeit kellene feloldania, hogy még boldog kicsengésű költeményei is csak a magány áhítatát tudják megszólaltatni (Öröm).
A vers, a költészet számára ebben az értelemben: konstrukció, vagyis nem-lineáris összefüggések intenzív erejű rendszere, az önkifejezés és a világot teremtés tragikus tónusú egysége; az új nemzedékből Tandori Dezső más irányban utakat kereső első kötete mellett (Töredék Hamletnek, 1968) kétségkívül a Tűzfalak költője értette meg legmélyebben, mit jelent a modern intellektuális líra.
Annál figyelemre méltóbb, élete külső keretének megváltozásával milyen erős mértékben megváltoztak ennek az érett és kidolgozott versmodellnek a belső hangsúlyai is. A költemények tónusából egyre inkább kiszorult a tragikum, s helyébe a Két város (1972) legfontosabb verseiben bizonyos meditatívvá visszafogott lírikusság, A tér visszahívása (1975) hosszabb kompozícióiban pedig az elmélkedés és a leírás enyhén patetizált lírája lépett. Az első kötet alaptematikája a múlt szembesülése a jelennel, a rákövetkezők a jelen alaptényeit, az anyaságot, az új élet színtereit, illetve az életforma megváltozásának konfliktusát dolgozzák fel; s már szinte paradox-szerűen különös, mennyire áthangolta verseit, hogy konstrukciójuk képzelt tere a két város, Párizs és Budapest valóságos távolságává alakult át. {965.} Poétikájának bizonyos meghatározó vonásait természetesen továbbra is őrzi: a személyesség jelenlétét és feloldását a fogalmi fogalmazásban (sőt ez utóbbi még erősödött is, a korábban uralkodó érzéki absztrakciókat egyre inkább tisztán elvont nomenek váltják fel és néha felhasználja a texte-irodalom főnevesítő eljárásait is), az objektumok, a természeti és mesterséges tárgyak már szám szerint is szokatlan jelentőségét (noha e tárgyak most egyre kevésbé a képzelet projekciói, hanem nagyrészt konkrét látványt rögzítenek), a képek építésének és egymáshoz illesztésének szabálytalan geometriáját, és őrzi, legfőként, a kompozíció uralkodó és jelentő szerepét mindegyik versében. Az egész versmodell célzata és konstrukciója azonban mégis jelentékeny mértékben módosult. A Tűzfalak költeményei abszurd feladatot vállaltak, amikor egy húsbavágó, de abszurd ellentétet az intellektuális líra kompozíciójával próbáltak mégis megjeleníteni és legyőzni; a további két kötetben megformált feladat csak nehéz, de emberi méretű, Párizst és Budapestet 1500 kilométer, a nyelvek, a sorsok, a színterek különbözősége választja el egymástól, de távolságuk kisebb, mint az, amelyik az élők világát a halottakétól elszakítja.
Az idővel egyre erősebb mértékben ezért adja fel Tóth Judit verseinek drámai színezetű feszültségét. Újabb költeményei inkább leíró-szemlélődő-elmélkedő típusúak: az eltávolodás és a szemlélődés terében a tárgyi és fogalmi elemekből kombinált nyelv most inkább zárt képeket vagy gondolatsorokat jelenít meg és követ végig.
| SZÉKELY MAGDA (1936) | TARTALOM | STETKA ÉVA (1931) |