SZÉKELY MAGDA (1936)

Székely Magda (1936) szemléletének és érdeklődésének kitapintható elmozdulásai ellenére is, főként költészetének rendkívüli egységével vonja magára olvasója figyelmét. Mutáló hangú, önnön kifejezésmódját kereső alkotása nincs is: megszólalásától kezdve egy szokatlan szigorral és szokatlan következetességgel végiggondolt poétikának, a minél közvetlenebbül és szemantikai egyértelműséggel jelentő forma poétikájának célzata vezérli; ennek a jegyében alakította ki ama pregnáns és egynemű tónust, melyet már első versei is érett biztonsággal szólaltatnak meg.

Pályakezdő kötetét (Kőtábla, 1962) joggal szokták, például Orbán Ottóé és Tóth Judité mellett, abba a csoportba sorolni, melyet tematikailag a háború meghatározó élménye ihletett – s vele együtt a nyíltan vállalt költői alapfeltételezés, hogy ezt az élményt már csak Pilinszky János lírájának (Harmadnapon) valamilyen irányú tudomásul vételével lehet magyar nyelven megfogalmazni. A második világháború, hangozhatna e hagyomány alapmondata, s annak akármely részlete: az egyes ember halála éppúgy, mint a városok pusztulása, nem csupán a 20. századnak, hanem az emberiség egész történetének tragikus ténye. Mindennemű leírás és megnevezés csak csorbíthatja e tragédia élményét: a lírai költészet, a lírai vers mintegy metonimikus gesztus a megfogalmazhatatlan metafizikai tragédia megfogalmazására, jambusainak megszállott monotóniája, versmondatainak extatikus fegyelme, a végtelenbe kimerevített állóképek a tetté, tárggyá, eseménnyé és sorssá lett metafizikát kísérlik meg, amennyire lehet, megérzékíteni és megjeleníteni.

Székely Magda, noha világosan e hagyományon belül, de jól meghatározható egyéni színezettel szólalt meg. Költői világképe erősen morális hangsúlyú: Pilinszky János kötetében, a Harmadnapon verseiben a történelmi trauma kozmikus botrányt {961.} jelent, az újkori emberiség megválthatatlan bűnbeesését, míg a Kőtábla versei azt fogalmazzák meg, a múlt állandó tudatában mik a lehetőségei az erkölcs bizonyosságának és a személyiség teljes értékű létének?

Mert ennek hitét – sőt helyénvaló az erősebb szó is: elhivatottságát – Székely Magda ugyanolyan erővel tartja fenn, mint a pusztulás emlékét és az Isten-védte világ végérvényes megszűntének tudatát: versei elveszettség és kiválasztottság végletes feszültségében, a sors-értelmezés végletes helyzetében szólalnak meg, s nem is lehetnek mások, mint kőtáblára írt ítéletek.

Egynemű és egyetlen hangú, de rendkívül tömör, lényegi költészet. Híven a szemlélet formáját az alkotás formájával minél közvetlenebbül megfeleltetni törekvő poétikának, egyéni sorsa is orákulumként szólal meg, csak mitológiailag és történelmileg szakrális, mindig pontosan körülrajzolt és megnevezett helyzetekre, képekre és képzetekre épít, lemond minden hagyományos díszítő hatásról, minden szava jelentést hordoz, s még gyakori jelzői és metaforái is valójában meghatározás értékűek, a kép és a gondolat teljes azonosítására törekszik. Szókincse, stíluseszközei, retorikai gesztusai és fordulatai jelentős részt a Bibliára utalnak vissza; de miként a bibliai sorstudat az újkori sorscsapást idézi fel, az ótestamentum képei, figurái, fogalmai egyszersmind egy elvont képekben építkező, modern lírai szemléletnek is alkotórészei. Versei egyéni sorsokról szólnak ugyan, de semmiesetre sem szokásos vallomások vagy jellemképek: hangsúlyosan zárt, összetett kompozíciójuk az ítélet általános érvényére tör, mindig jól tagolt, de mindig feszült retorikájuk egy erősen intellektualizált stíluseszköz, a képi és fogalmi metonímiák állandó lüktetésében halad a kimondott parancsolat lezáró poénja felé.

Második kötete (Átváltozás, 1975) megőrizte a kialakított versmodellt, s megőrizte a modell és a magatartás egységének poétikáját is – de belső hangsúlyait már sokban megváltoztatta. A Kőtábla költeményeit az ember elveszettségének és elhivatottságának konfliktusa ihlette – az Átváltozás végső soron már vállalja az életet és vállalja a kiválasztottságot, de a megszólalás helyzetébe és gesztusába mintegy belefoglalja a keresés, a készenlét állandó érzelmi feszültségét, a vállalás súlyos terhű előzményét. Ezért nevezték kritikusai "summázó verseknek", melyek nem a meditációt, hanem annak következményeit és eredményeit, a belőle fakadó "életérzést", "léttapasztalatot" rögzítik. Látszólag majdnem mindegyik vers egy-egy pillanatot idéz fel, méghozzá igen gyakran a személyes élet egy-egy pillanatát; valójában azonban éppen ellentétesek az impresszionizmussal, nem benyomások, hanem sokkal inkább érzelmileg telített példázatok, s ha első személyben íródtak, úgy fiktív én-parabolák – mint ahogy a tárgyak, személyek és történések is (Nemes Nagy Ágnes vagy talán Rilke poétikájára emlékeztetően) önnön maguk valaminő fogalmi értékké tisztult lényegiségét jelenítik meg. Még az előző kötet versmondatainak pátoszáról is lemond; líráját a megtartható – és megtartandó – erkölcsi értékek felmutatásának, megteremtésének és megfogalmazásának érzelmi feszültsége ihleti, de e feszültséget már nem a mondat retorikájával váltja át formává, hanem a helyzet, a beállítás koncentráltságával, önsúlyával kíván szuggerálni. A pillanat pedig, amelyet megállít, felidéz, bár itt is követhetően s {962.} gyakran körülrajzolhatóan pontos és reális, egyszersmind a térben is, az időben is sokszoros jelentést hordoz. Néha például már maga a hős vagy maga a tartalom okán, lévén az bibliai jelenet parafrázisa, vagy jelképesen – esetleg archetipikusan – eleve megterhelt tárgy; vagy ama erősen elvont – fénycentrikus – fogalomrendszernek a révén, amely a képet a földi élet legáltalánosabb koordinátái között jeleníti meg, legyenek ezek akár erkölcsiek, akár kozmológiaiak; vagy mert már a megszólalás gesztusa, helyzete is, s esetleg csak egy tagadószó, egy fosztóképző révén, de teljes súlyával magába foglalja a múltat. Ez a versmodell már nem is ítéletre, hanem szentenciózitásra tör, pillanatképei néhány szakaszba vagy akár négy sorba sűrítik az élet szakrálisan sokértelmű kiválasztott pillanatait:

A verembe az Úr

most lép be éppen,

a lepecsételt kövön át,

a fény háromszögében.

(Dániel megmenekül)

Költészete nem teremtett új líraszemléletet vagy új képvilágot, mint mestereinek életműve, de a vállalt hagyományon belül szuverén egyéniséggel szólal meg.

Leghíresebb, 1973-ban Graves-díjat nyert költeménye, az Ítélet egész lírájának mintegy önérteimező összefoglalása; kitartott érzelmi ívét erősen erkölcsi, sőt erősen fogalmi közegre építi, apokrif látomás, profán utolsó ítélet a morál "hívás"-ának "fény"-ében lényegivé váló földi dolgok fölött:

Leomolván az idők, mint a várak,

napján a végső elszámoltatásnak,

mindkét oldalon ugyanazok állnak.

Egy szín alatt a jók, a rosszak,

szorongatókon a szorongatottak

enyhületlen egymásba rajzolódnak.

– – – – – –

Ott csak a jó az, ami súlya nélkül

felsorakozva útra kelni készül,

a gyönge híd csak egy hívásból épül,

ha majd beteljesedve

odaátról, áradnak egyre,

a fényből másba, fényesebbe.

Kötetének záró ciklusában más utat keres. Alapiránya nem változott ugyan, de alkotásai kicsit tisztábban hangulati ihletésűek; szemléletük, képviláguk továbbra is erősen elvont-fogalmi természetű, de tematikus alaprétegük közelebb került az élet mindennapjaihoz.