TANDORI DEZSŐ (1938)

Tandori Dezső (1938) pályakezdésével olyan szakasza nyílt meg a legújabb magyar lírafejlődésnek, amely csak részben vezethető le 20. századi költészetünk történeti alternatíváiból. A Tandori-líra – különösen a hetvenes évekre – úgyszólván egyedüli hazai mintájává lett a kísérletező modernségnek. A neoromantikus metaforizmustól az objektív lírán, a konkrét költészet egyes jelzésein át egészen a koncept, a minimal art, a szóköltészet példáiig megtalálhatók azok az experimentális változatok, amelyek az általa kimunkált líramodellhez kapcsolódnak. Megítélni e bontakozóban levő szakasz jelentőségét már csak azért sem lehet teljes bizonyossággal, mert irányzattá eddig egyetlen változat sem erősödött. Ugyanakkor Tandori Dezső költészete jelenlegi terepén elérkezni látszik a határaihoz: versalkotó elvei utóbb csupán saját lírai világa variatív átrendezéséhez bizonyulnak elegendőnek.

Első kötete (Töredék Hamletnek, 1968) a kortárs lírában radikálisan új poétikai szemléletnek vetette meg az alapjait. Nem csupán a hagyományos költői szerepértelmezés formáival szakított, amikor a lírai alanyt megfosztotta a magatartás szemantizáltságától, a képviseletre, küldetésre beállított reprezentatív beszédhelyzet poétikai kellékeitől. A Töredék Hamletnek versei a stilizált jelenetezés ama formáival élnek, amelyek fokozatosan kiiktatják a képiséget, a vers akusztikai hatáselemeit, s a műbe emelt látványok tárgyi-logikai kontúrjait rajzolják élesebbre. A tárgyias absztrakció azonban már következmény, mégpedig a vers egészét megszervező költői irányultság, a kötetben egyöntetűen uralkodó lélektani beállítódás poétikai kifejeződése. Tandori Dezső verseiben nem a beszélő primer lírai hangoltsága, nem az élményközlés, nem az én érzelmi megnyilvánulása az uralkodó elem. A vers itt elvi közbeiktatású – mint későbbi kötetei tanúsítják, nem is csak nyelvi – jelrendszer, amely a lírai közlés mind hiánytalanabb objektivitását hivatott biztosítani. Tárgyisága a jelölt és a jelölő megfeleltetésére törekvő, s alapvetően ismeretelméleti kiindulású szemlélet alkotásmódjából következik. Tandori Dezsőt szinte kezdettől a világ jelenségeinek "létformái", a létezés bármely entitásának megragadhatósága foglalkoztatja. Ha van lényeges szemléleti módosulás pályája itt vizsgált szakaszán, az úgyszólván párhuzamosan írható le a poétikai eszköztár változásaival. A Töredék Hamletnek versei azt a stádiumot jelzik, amelyben bár elvi kiindulópontként kell elfogadnunk a lét {957.} transzcendencia-nélküliségét, a versbeli alany – ha nem is a hagyományos szemlélet keretei között, de – lényegében hagyományos struktúrákban kettőzi a létértelmezést: "Égbolt kerül közéd s közé. De ha // nem az ő égbolton túlija // maradsz még így is, mi vagy? – ahol a // nem-múlás szíve hirtelen // kihagy? anyaghiba? – miben?" (Elenged). Minthogy azonban ilyen típusú oppozíciót csak a megismerés művelete teremt magának, Tandori Dezső e szemlélet logikáját a jelenségek dimenzióinak felbontására használja: uralkodó versképleteit épp e dimenzióbontás, feszültségkeltés, s majd – az eredmény belátásával – rendre a feszültséget feloldó konstatív-rögzítő lezárás ellentéte alakítja ki. A lírai alany ennek megfelelően mindig "megismerő" pozíciót foglal el a műben, ontológiai "állapota" úgyszólván leírhatatlan: "Van, ahogy már lennem se kell, és // akkor már, úgy, meg sem vagyok." (Egyre.) A világ így megragadható jelenségeit az első kötet a létezés alapvető moduszában, tér- vagy időszerűen rajzolja ki, de úgy, hogy e koordináták csak az alany szemléletformáiként jelennek meg. Létük ezért nem abszolút, hanem e koordináták által épp önazonosságuk lehetséges módjaira irányul a beszélő figyelme. Az ilyen dimenzióbontás a dolgok és attribútumaik elválasztását eredményezi: "most átmégy a sötét szobán: vigyázol, // beléjük ne botolj; lépteidet // oly apró részekre osztják, hogy ez már // nem is te vagy, inkább a puszta mozgás" (A visszaérkezett). A tárgyias absztrakciónak talán ezek a formái mutatják a leghívebben az objektív líra ama törekvését, hogy a vers a lehető legteljesebb mértékben küszöbölje ki a közlésből a közlés alanyát, s a mű, a szöveg önmaga utaljon, mutasson rá a jelenségre, mely a megnevezés alakított "formáiban" már megszűnik önmagával azonosnak lenni.

Amint azt az első kötet néhány darabja (Koan I, II, Koan bel canto) előre jelezte, a tragikus létértelmezésből adódó érzelmi impulzusok is kiolthatók, ha a lírai megközelítésmód kiiktatja a szemléletből a mögöttes tartalom elvét. Az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) már nélkülözi a dilemmaszerűséget, versszerkezeteiben alig van nyoma annak az elvont drámaiságnak, amely a Töredék Hamletnek darabjait jellemezte. A megragadhatatlannak ítélt entitás ebben a kötetben változik át igazán fenomenológiai ténnyé: a dolgok immár önmagukat jelentik, nem képei, nem látszatai valami másnak, nincs mögöttes viszonyítási terük. Mivel lényegük nem valami más által jelenik meg, ezért közvetlenül adott mivoltukban lesznek hozzáférhetők: úgy kell szemlélnünk őket, amilyen alakban elénk kerülnek. A dolgok, a jelenségek megragadhatóságát, lírai kifejezhetőségét voltaképp ezek a versek is a korábbi ismeretelméleti nézőpontból kérdőjelezik meg. Azzal a különbséggel azonban, amit a fenomenológiai viszonylagosság ad hozzá a van egyetlen témává emelt bizonyosságához. A vers már csak ritkán sejteti az érzelmi hátteret, s ha a lírai reflexió előbb az ellehetetlenült alkotói helyzetre vonatkozott, most mindinkább magára a szövegre utal, annak szemantikai viszonylagosságát tanúsítja: "Ugyanez elmondható bármiről" – állítja az egyik egysoros. Legtisztább alakban az olyan szélsőséges kísérletekben, ahol a grammatikai-szintaktikai behelyettesíthetőség is nyilvánvalóvá válik, ahol a közlés hagyományos jelentéstani tartalmának leválasztásával maga a jelentés nélküli állapot megy {958.} át reflexív jelentésbe. A modern líra és epika közös kísérleti eljárásáról van itt szó: az eredmény, a végállapot puszta közléséről – az előzmények, az esetlegesnek ítélt viszonyítások elhagyásával: "Mindig // nünk kell valami // iránt, nehogy // hessünk valami iránt" (Lépcsők se föl, se le). A nyelvi jelrendszer konkrét, vizuális funkciói lépnek előtérbe (Egy városnézés szellemképe, Rimbaud még egyszer átpergeti ujjai közt az ábécét), fonológiai-akusztikai variációk (Hogy ki ne jöjjünk a gyakorlatból), olykor metanyelvi jelrendszerek alkalmazása váltja fel a költői nyelvet (Betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz, Egy Kosztolányi-vers). A konkrét költészet jelölői ebben az értelmezésben kizárólag a kísérletet szemléltethetik. Kísérői, leképező tényei egy folyamatosan kudarcokat elkönyvelő vállalkozásnak:

Rendkívül egyszerű lenne

kimondani: mit. Mégis: hiba lenne.

Hiszen akkor szavakba önteném

mindazt a kétkedést, melyhez nyilvánvalóan

jogom van, amennyiben hordozom,

de hirdetni nincs jogom, hiszen a dolgok

állásáról, saját személyemen kívül,

nem sok elképzelésem lehet,

nem tudom, kimondva mi, hol mit jelent

(Egy vers vágóasztala)

Nem arról van tehát szó, mintha Tandori egyszer s mindenkorra lemondott volna a létélmény kifejezéséről, csupán annak a költészet-logikai dilemmának a mérlegeléséről, hogy a közlés közvetítő közegén átszűrt valóság, a tárgyiasított élmény sohasem azonos eredeti önmagával, ugyanakkor egykori alaktalanságában pedig nem "közlésképes". Ezt az elvi ellentmondást leginkább az olyan nagyobb szabású versekben tudja mély gondolati tartalommal felruházni, mint amilyen a kettős hanghordozású címadó kompozíció is. Itt a kettős szerkezetben felrajzolt tárgyiság végül egyetlen klasszikus képbe átoldva-redukálva idézi elénk az emberi lét véges egyetemességét. Az ilyen típusú versépítés valójában azt az utat teszi láthatóvá, amelynek a kötet más darabjai csupán a konzekvenciáira mutatnak rá: a konkrét valóságelemek nyelvi jelekké átfordítva éppúgy üzenethordozó poétikai szerkezetté alakulnak, mint a gondolati kép közleménye. Ez a "műfajt és életet" mindinkább egymáshoz közelítő fenomenologikus relativizmus a második kötetben még csak ritkán válik irónia forrásává. Bizonyos elemeiben Kosztolányi részvéttanára emlékeztet még ("Valami módon az a konkrét fel nem // ébreszthető emlékezés, amelyre // a másiknak szüksége van belőlünk, // több, mint az Egyetemes Bármi").

Valójában az Egy talált tárgy ... után megjelent versek fordulnak ironikus tudomásulvétellel a korábbi kötetekben megismert állapot felé. Ha Tandori Dezső hatvanas években született verseinek Rilke, József Attila, Pilinszky János vagy Weöres Sándor voltak a távoli ihletői, most a tárgyiasságnak kevésbé absztrakt s {959.} némileg epikusabb alakzatai hordozzák az önironikus reflexiókat. A hanghordozás hol Villonra, hol Arany Jánosra rímel, máskor a tudatosan torzító, naiv irónia eljelentéktelenítő mozzanatai bukkannak fel.

Az 1976-ban megjelent új kötet – A mennyezet és a padló – versei lényegében egy apró epizódokba, pillanatképekbe tördelt lírai életrajz darabjai. Bennük azonban már közvetett módon sincs jelen a bizonyosság tételezéséből eredő érzelmi feszültség: a vers alanya messze távolodik a szövegtől, s minden lehetséges mozzanatot rögzítve a vers "önmegvalósulására" összpontosít. Az így keletkező kompozíciókat, közvetlen helyzetjelzéseket, nyitott szövegeket akár a modern ismeretelméleti holizmus, az új empirizmus poétikai dokumentálásaként is felfoghatnánk, hiszen Tandori Dezsőt továbbra is a vers kifejezéslehetőségei foglalkoztatják. Ezek a versek azonban már csak aktuális létet ismernek el: az elvonatkoztatással, a jelentések artikulációjával, térbeli és időbeli rendezéssel kialakított lírai közleménynek nincs összefüggő "valóságfedezete". A mű nem tanúsít semmit:

Az olcsó ebéd

már odaátra billenti a nap mérlegét; érdemben

már csak az a park következik, alkonyat

a bulváron, a virágpiac; de ha néhány

napodat összekevered, néhány évedet

netán beismételed, tarkább-e a kép akkor is;

és ha igen, mihez kezdesz vele

(Egy idegen városban)

A kötet versei végeredményben úgy metszik ki az adott életszakaszt az időből, hogy mindig egy-egy épp érvényes, épp ott és akkor autentikus pillanatot mutathassanak fel az élet jelentéstelen és értelmezhetetlen folyamatából. A létezőnek és a megismerés műveletének ilyen éles elhatárolásával Tandori Dezső a költői tematika és tárgy teljes viszonylagosságát tette láthatóvá. Kísérletei – amelyek a létezőt a maga hiper-objektivitásában leképező jelrendszer megalkotására irányultak – elsősorban a költői nyelvről alkotott elképzeléseink korlátaira mutattak rá. Formanyelvi újításai a modern világlíra önreflexiós beállítódásából, az individuális léthelyzetre adott válaszának ismert bölcseleti paradoxonaiból vezethetők le. Hogy lírája milyen mértékben bizonyul termékenyítőnek a modern magyar költészet számára, az mégsem csupán az újítás intenzitásán múlik. Sokkal inkább azon, hogy ez az eddig főként a neoavantgarde világirodalmi vonulatok vonzásában formálódó költészet létre tudja-e hozni a maga egyénibben artikulált szemléleti-poétikai alakzatait. Azokat, amelyek esztétikailag megteremthetik a költészeti hagyomány szerkezetének újraértelmezési feltételeit.

Tandori Dezső kiterjedt és sokműfajú műfordítói munkásságát csupán néhány alapvonatkozásban lehet költészetének kísérletező karakterével rokonítani. {960.} Versfordításait éppúgy jellemzi tudatos irányultság, a tárgyias elvontságú költészet hangsúlyosabb vállalása, ahogy számos példa akad az ő alkotói világától egészen távol eső művek alkalomszerű magyarítására is. Nála ily módon a műfaj "professzionalista" jellege domborodik ki: kevésbé a költészeti formák és eszközök mélyebb sugallatú áthasonítására, mint inkább a szemantikai értelemben hiteles átültetésre törekszik. A Nyugat műfordító hagyományától eltérően, a vers kevésbé funkcionált jelentésegységeit, a nyelvi mikrostruktúrákat is az eredeti alakzathoz híven próbálja újrateremteni – s ennek érdekében olykor a műegész esztétikai egységét is hajlamos megbontani. Ez a fenomenalista beállítódás még olyan alkotók – egyébként gondos – tolmácsolásakor is megnehezíti a dolgát, akik kezdeményezői vagy átalakítói voltak a Tandori Dezső lírájában továbbformálódó mintáknak (Rilke, Benn, Trakl, Beckett, E. E. Cummings). Esszéi sem követik a műfaj klasszikus struktúraelveit: következtetései, tételei alapjául a vizsgált jelenség részleteinek mozaikos, asszociációs egybeillesztése szolgál. Igen sokat bíz a tárgy önszemléltető s kevesebbet az értekezés érvelő erejére. Minthogy azonban esszéi, műhelytanulmányai a szövegalkotás módját tekintve is közeli rokonai prózai műveinek, e műnemi rokonság természetére kézikönyvünk próza-kötetében, Tandori Dezső regényeinek áttekintésekor célszerű kitérnünk.