ORBÁN OTTÓ (1936)

Orbán Ottó (1936) a modern magyar költészeti hagyománynak azon a nyomvonalán indult el, amely az esztétikai hatásformák áttételesebb költészettanát állította az élménylírai vallomásosság helyébe. Mint általában azoknál a költőknél, akiknél az élmény minősége nem formálódik át lényegesen, nála is ott a legbeszédesebbek e líraeszmény egyedi sajátosságai, ahol az alakítás a legkevésbé hagyja rejtve az eredeti élményanyagot.

1960-ban megjelent első kötetében (Fekete ünnep) lényegében már együtt látható az a szemléleti kettősség, amely meghatározó jelentőségű lesz későbbi költészetében is. A lírai alany úgyszólván mindvégig életrajzi vonatkozású beszédhelyzetekben tesz vallomást, s az életérzés tragikussága döntő mértékben tapasztalati, történelmi élményekből származik. Az apa elvesztése, a megaláztatás emlékképei, a fasizmus rémlátomása rendre az absztrakció tárgyiasító eljárásain átstilizálva kerülnek a versbe, s a világegész elvont modelljének lenyomataiként az emberi lét elemi kiszolgáltatottságát sugallják. A történelmi tapasztalatot egyetemes létélményként megjelenítő mozzanatban nyilvánvalóan éppúgy ott van az Újhold-líra hatása, mint József Attila nagy gondolati verseinek ihletése is. Az elvont létszemlélet lírai absztrakciója itt a megjelenítés konkrét tárgyiságában nyilatkozik meg. E szemléleti, illetve technikai elemek egybeszerveződéséből jön létre korai verseinek egyik legsajátabb alakzata, a strukturális metafora. Nem a szókép a vers fő hatásformáló minősége, hanem a felidézett viszonylatok egymásrautaló rendszere, a látvány szerkezete:

Szeme, mint a vakok szeme messzire néz

s a fekete csöndben, mely testemen megépült,

karcsú, nem múló villanás,

hát ennyi értelem –

a kimondott szó,

a megélt pillanat,

a megalkotott törvény

(A haldokló beszéde)

Ugyanakkor a versek másik nagyobb csoportja – különös ellensúlyképpen – mintha kivonná a lírai alanyt ebből a tragikus univerzumból. Míg az elvont tárgyiasság jegyében megformált versvilágok adott állapotának tekintik a tragikus örökséget, itt a magányból való kiút vágyképei, a vigaszt kínáló szerelem képzete, sőt a természet elemi vitalizmusa hordoznak olyan értékeket, amelyek a költői magatartásban a vállalás motívumait erősíthetik meg. Ezek a versek nemcsak az expresszionista stilizáció szóhasználatával élnek, de rendre szét is feszítik a kötött szerkezeteket, s a beszélőt mintegy ráhangolják az életértékek bizonyosságára. Az említett strukturális metaforika helyett nem véletlenül épp itt válnak uralkodóvá a {954.} hagyományosabb expresszív szóképek. Ezért lesz a pályakezdés két szemléletforma egyidejű megnyilvánítója: a metafizikai magány belátásának megfogalmazása, ugyanakkor a lét megtartó erőinek felkutatása, sőt olykor ódai ünneplése is. Van ebben a mozzanatban gondolati következetlenség, amelyet annak idején a tragikus élmény túlszínezésével, szerepjátszó jellegével magyarázott Tamás Attila. A pálya további alakulása azonban inkább arra enged következtetni, hogy az ódaszerű versek metaforikus díszítettsége ugyanannak a szubjektív irányultságnak a következménye, amely a világegész tragikus képeit sorakoztatta elő: a lírai alany lényegében minden helyzetben a költészetté lényegítés szándékával közelít tárgyához. Legáltalánosabb értelemben így kapcsolódva a világot esztétikai fenoménként értelmező költészeti hagyományhoz, a Nyugat líraeszményéhez. A hatvanas évek első felében inkább változatokkal gazdagodik ez a tárgyias alanyiság. A nyelvi, képi feltöltöttség erősödése, a stilizáció gyakori dekoratívvá fokozása kevéssé járul hozzá a témák és élmények tagolt, határolt jelentéskörökbe foglalásához. Jószerint csak a harmóniaigény és a tényleges körülmények ellentétező megjelenítése képezi a versben idézett látomás szerkezetét. Ebben a szakaszban nő meg olyan versek jelentősége, amelyek az elvont létteljesség elvét az érzelmi motívum közegén keresztül, a beszélő hangoltságának metaforikus jelzéseivel próbálják megközelíteni (Bartók, Éhség). Ez az érzelmi beállítódás ekkortájt határozott ösztönzést kap a modern amerikai líra egyik nagyhatású (és akkoriban Európa-szerte túlértékelt) vonulatától, az ún. "beat-költészettől". A Ginsberg-féle képláncolatos, látomáselvű alkotásmód a külvilág torz jelenségeit rendre a mellérendelés logikájával emelte a versbe. Az ilyen transzparens eljárások egy fajtája korábban is jellemezte Orbán Ottó líráját, ekkor azonban határozottabban lépnek elő poétikai formaelvekké (Áttörés). Egyidejűleg megfigyelhető, hogy éppen a hatvanas években írt versei igyekeznek a legszélesebb poétikai skálát végigjátszani. Költészete talán ekkor a legnyitottabb a világirodalmi hatások befogadására. A nyugatos klasszicizációtól egészen a hermetizmus jelzéseiig nyomát találhatjuk ennek a formakeresésnek – nemegyszer a magyar avantgarde kassáki hagyományának korszerű feltámasztásával ("Egy fűzöld gyorsvonat rohan / a cseresznyefa vérző sínjein a napba / és habzó dézsmát szed a nyár a porfolyóból ..." – Trónbeszéd).

Bár lírájában lényegében a hetvenes évek során sem változnak meg a versalkotás alapvető poétikai-lélektani minőségei, A föltámadás elmarad (1971) című kötet nemcsak a saját hang kialakításának fontos állomása, de számos jelét nyilvánítja a világkép rendezettebbé, tagoltabbá válásának is. A világlíra olykor egymásnak is ellentmondó hangnemei immár kevésbé a transzparens sokszínűség jegyében, mint inkább a klasszicizáló áthasonítás elemeiként tűnnek fel újabb verseiben. Ez a tisztultabb formaeszmény elsősorban a kötött asszociációjú, a jelentésátvitel tereit határozottan kijelölő prózaversek sajátja ekkor (Csillagöv, Szegénynek lenni). A lírai tárgyhoz való viszony folytonossága továbbra is felismerhető a látvány szerkezetében. A vers nem analitikus úton, nem a szövegben létrehívott ellentétes impulzusok feszültsége felől formálja a jelentést, hanem a rokon tartalmú, de más {955.} eredetű szimbolizációk összegzésével közelíti meg a zárlatok hangsúlyos, léthelyzetre utaló metaforáit. A világkép mélyebb tagoltsága ezen a fenntartott szemléletformán belül válik érzékelhetővé. A klasszicizációval megerősödő meditáció ugyanis nemcsak a jelenségek groteszk-ironikus elemeire teszi figyelmessé, de – s valójában ez jelzi a látásmód új mozzanatát – mind gyakrabban teszi reflektálttá a versbeli hanghordozást. A lírai alany nemegyszer kettős nézőpontból, a saját invencióit is ellenőrizni képes távlatból tekint a világra (Cape Comorin, Antipoétika). Mindez nem mond ellent annak, hogy a versek egy másik csoportja továbbra sem mond le a neoromantikus pátoszról, a személyesség állandó hangsúlyozásáról. A jobban artikulált beszédhelyzet azonban már korántsem teszi lehetővé a korábbi szakaszra jellemző túldimenzionálást, a nagy egységek ellentétezéséből fakadt díszítettség burjánzását. A hatvanas évek világlírájának transzparens metaforikussága mindazonáltal még jelen van azokban a versekben – már-már lírai közhelyként –, amelyekben a látomás szerkezetén kevésbé üt át a tárgyias alanyiság hitele. Rendszerint az életrajzi ihletésű, személyes tematikájú darabok mentesek a dekoratív elemtől: amikor a személyes körbe vont megjelenítés egyidejűleg történetszemléletre, egyéni léthelyzetre reflektál, a lírai alany is érvényesebben teremti meg a világ egészének esztétikai lenyomatát. Az Emberáldozat (1973) és a Távlat a történethez (1976) váltakozva mutatják az elemeiben módosult szemléletforma új és új versalakzatait. A vers alanya továbbra is önmagára utalt egzisztencia, aki az egyéni léthelyzet tragikusságának tudatában ismételten szembehelyezkedik ezzel a képtelen adottsággal:

mégis mint csimpánz a ketrecet valami rángat és rúg belül

valami nem adja meg magát fölüti neandervölgyi fejét

őrizni gyönyörű ostobaságotok őskori lényegét

(Kortársak)

E két kötet versei általában megkérdőjelezik a magyar líra hagyományos költői szerepfelfogását, s folytonosan visszautalnak a szerep ellehetetlenülésének körülményeire. A létköltészeti jellegű kiindulás konzekvenciáit azonban folytonosan leküzdve egy elemeire bontott metafora változatait írják: szemben a világ hagyományos költői szemléletformáival, de őrizve azok elemi igényét egy evilági "megváltásra". Orbán Ottó költészete eme újragondolt Vas István-i szituáció fenntartásával irányul újra meg újra a köznapi lét jelenségvilágát az emberi esélyek távlatában érzékelő magatartás megjelenítésére. A köznapi tematika, az élményvilág spontán ontologizáltsága ezért közelíti líráját a mai magyar költészet elégikus elvontságú, a modernséget "klasszicizáló" modelljéhez.

Orbán Ottó a hetvenes évekre az egyik legjelentősebb verskultúrájú műfordítónkká lépett elő. S ezt válogatott versfordításainak (Aranygyapjú, 1972) talán nem is annyira a skálája, formai-poétikai sokszínűsége szemléltetheti, mint inkább a művek újraalkotásában érvényesített saját poétika nyitottsága, nagy {956.} esztétikai-jelentéstani befogadókészsége. Orbán Ottó elsősorban nem az átültetendő szöveg teljes jelentésszövevényét igyekszik átmenteni, hanem a magyar líra interpretációs "nyelvének" logikájához alkalmazkodik: legsikerültebb átköltései az idegen nyelvű mű modális alapszólamát integrálják a magyar versnyelv megfelelő alakzataiba. Úgy is mondhatnánk, ilyenkor a költői létviszony legbensőbb, lélektani-hangnemi jellemzőit teremti újra – különösen, ha 20. századi művek átköltéséről van szó. E műfordítói műhelybe közvetve esszéi is bepillantást nyújtanak. Esszéinek, reflexióinak kivált az a csoportja, amely – főként az angolszász líra iránti – alkotói vonzódását a személyes közegen túl, a modern költészettörténet összefüggéseiben is igyekszik elhelyezni (Dylan Thomas, Robert Lowell).