{952.} AZ INTELLEKTUÁLIS VERSHAGYOMÁNY MEGÚJÍTÓI

FEJEZETEK

Míg a "Hetek" legtöbb költőjét az élmények általánosításának törekvése vezeti lírai tevékenységében, a hatvanas években egy olyan költőcsoport is elkezdte pályáját, mely szokatlan erővel fejezte ki az ember magányát és a létbe való kivetettségét. Az ő ösztönzőjük nem Illyés Gyula, Juhász Ferenc és Nagy László voltak, hanem sokkal inkább Pilinszky János és az Újhold lírikusai, de megtermékenyítették szemléletmódjukat a világirodalom nagy magányosai is, akik nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a második világháború szörnyűségei után a lírának új formanyelvet kell találnia, hogy teljesíthesse küldetését és emberi tartalmak kifejezője lehessen. E költőcsoport tagjai szerves világirodalmi kultúrával rendelkeznek, legtöbben kitűnő műfordítók, s a világlírával való rendszeres találkozásaik termékenyítően hatnak saját költészetükre is.

A kivetettség és a magány érzését erősíti egyéni sorsuk is: többen gyermekfejjel ugyan, de szembesültek a második világháború szenvedéseivel, némelyiküket traumák és tragédiák érték, melyeknek emlékeitől nem tudnak és nem is akarnak szabadulni, inkább maradandó figyelmeztetésként élik újra különböző alakváltozatokban a háború drámai eseményeit. Költészetükben erős, olykor meghatározó a gyermeki princípium, de ez tragikus gyermekség, melybe belejátszik a szenvedésre való megérés fájdalmas tudata és kikerülhetetlen realitása. A 20. századi magyar lírában gyakran jelenik meg a boldog-boldogtalan és titokzatos gyermekkor elveszítésének nosztalgiája. E költők nagyon ritkán boldogok, és hol öntudatlanul, hol öntudatosan hangsúlyozzák sorsuk stigmatizált voltát, mely élesen megkülönbözteti őket az előző korok költői törekvéseitől.

Verseiknek egyik kulcsszava a "lét", mellyel józan, objektív kapcsolatot teremtenek. A teljességre törekedve élményeiket, eszményeiket elsősorban az intellektualitás síkján fejezik ki, fogalmazzák meg, s nagyrészt érvényes versformálásuk mikéntjére az a megfogalmazás, melyet Saint-John Perse adott a költészet egyik lehetséges modelljéről: "A homály, amit szemére vetnek, nem természetéből következik, hiszen természete éppen az, hogy megvilágítson, hanem az éjszakából, amelyben kutat: egyrészt a lélek, másrészt az emberi létezést körülvevő rejtelem éjszakájáé ... Így, teljes ragaszkodásban mindahhoz, ami van, a költő kapcsolatot teremt számunkra a Lét egységével és állandóságával ..." (Poésie, 1961).

E költőcsoport legtehetségesebb tagjaira az is jellemző, hogy anyagukkal, a verssel is tudatos kapcsolatot alakítottak ki, amely nemcsak tragikus hangoltságukból ered, hanem abból is, hogy ismerik az újabb nyelvfilozófiai törekvéseket, s magát a kifejezést is etikai állásfoglalásnak tekintik. Felismerték: a modern líra egyik paradoxona abban rejlik, hogy eszközét, a nyelvet nem minden vonatkozásban tekinti a valósággal adekvátnak, ugyanakkor mégis használnia kell. Egyik fő törekvésük, hogy az elszegényített jelrendszert új összefüggésekbe állítva, kialakítsanak egy olyan kommunikációs folyamatot, mely váratlanságával és a konvenciók tagadásával hat és teremt új minőséget. Hagyományos megnevezéssel élve {953.} "kísérletező költő"-nek is nevezhetjük némelyiküket, de e kísérlet egyben a mai magyar líra megújításának lehetőségeit is sejteti.