PARANCS JÁNOS (1937)

Parancs János (1937) költészetét rejtett, de félre nem ismerhető életrajzi ihletettség vezérli; mindegyik kötete biográfiájának, sorsának alakulásáról ad hírt, egyes versei variatív jellegűek, egyfajta lélekállapot és világlátás változatai. Érzelmileg hangolt és önkifejező jellegű költészet tehát, de csak közvetetten az: líráját a kép uralja, indítéka és célja az önértékű, vagyis nem közvetlenül megfeleltethető és nem közvetlenül jelentő kép áttételességén keresztül érvényesül.

Első kötete (Félálom, 1963) Párizsban jelent meg, a Magyar Műhely kiadásában, majd hazatelepedése után kibővítve az új alkotásokkal, majdnem teljes anyagát újraközölte (Portölcsér 1966). Verseit az emigránslét válsága ihleti, ama élmény tehát, amely Parancs Jánost tulajdonképpen költővé tette. Igen jellegzetes azonban, hogy valamennyire is eseményszerű, helyhez, személyhez vagy történéshez köthető élményeit kisebb prózai emlékezéseiben írta meg: versei az általános életérzést, az általános hangulatot kívánják megérzékíteni, vállalva annak valamelyes képlékeny körvonalait és tartalmát. Képvilágában ezért kap olyan nagy szerepet a szürrealizmus bizonyos aspektusa: a szemléletileg kötetlen, akár esetleges társítások technikája mintha az életállapot, az élethelyzet örökös irrealitását és örökös nyugtalanságát lenne hivatott megérzékíteni. A szürrealizmus komponáló ereje, az alkotásnak, mint egésznek, mint a primér érzékelésektől független, más síkokon azonban összetartó és jelentő konstrukciónak megteremtése alig is vonja magára költői figyelmét: a Portölcsér versei többé-kevésbé lineárisan, a megne-{977.}vezés, a kifejtés hagyományos, sőt enyhén epikus dikciójával sorakoztatják egymásra a különböző anyagú, de közös hangulati magma körül kavargó képeket, társításai irreálisak ugyan, de fantáziáját többféle kötöttség, a művészi hagyomány, az önnön maga által kialakított sztereotípiák, a tematikusan adódó asszociációk kötöttsége fogja vissza. Képzeletvilágában két réteg kap bizonyos dominanciát: a szabadon kezelt népi motívumok (e tekintetben a Klárisokat író József Attila és a Le journal költőinek példája is segíthette) és a szorongás, a romlás – feltűnő arányban szerves elemekből összetett, vegetatív – metaforái. A kötet alapjelentését, a magány és az útkeresés panaszát legvilágosabban néhány hosszú, önközlést, meditációt, álomképeket és kötöttebb metaforákat váltogató költemény mondja ki (Hét toronyban, Éjszaka), kompozicionálisan zártabbak, egységesebbek és erőteljesebbek azonban csak a pillanatot megragadni kívánó rövidebb hangulatképei (A csönd szétpattant, Orpheus az Alvilágban).

Az első kötet összes költeményeit kivétel nélkül az emigránslét és a honvágy melankóliája ihlette, jószerint minden sorát egyazon tónus, egyazon hangulat járja át; a második kötet (Mélyvíz, 1970) versei már a költő hazatelepedése után íródtak és hangulatkörük talán oldottabb is valamivel. Költészetfelfogása alapjában nem változott, amennyiben ezek a versek is egy életérzés hangulatképei; ám maga az életérzés lett, ha nem is derültebb, de kevésbé az enyészethez kötött, s ha nem is kevésbé szorongó, de feltétlenül analitikusabb. Ez tette – Vas István szavával – "cselekvővé" poétikáját: a korábbi kötet mintha csak naivul követte volna egy elsajátított technika és a felmerülő ötletek inspirációit, itt már, ha szűk skálán mozog is, de kétségkívül tudatosan váltogatja megszólalásának formáit és hangnemeit, némely versében (Névtelen, Apák és fiúk) ritmusképletekre játszik rá, másoknak (talán éppen Vas István s távolabbról Kavafisz hatására) a mindennapi beszéd mondatfűzése kölcsönöz némi távolságtartó iróniát (Öregek), imaginációját, miként korábban is, most is a groteszk képlátás szokatlanul nagy szerepe jellemzi, az új kötet legjobb groteszkjein (Táj, Barbár képek) azonban már világosan érződik a szándék, a tudatos megformálás éle és ereje. Nem mintha az intellektuális vagy éppen a gondolati lírához közeledett volna. Ennek szimbolikus-elvont nyelve, a kompozíción alapuló verseszménye, a gondolatok tárgyi-fogalmi objektivációjára vagy éppen a gondolat megteremtésére törekvő belső problematikája egyaránt idegen Parancs János tehetségének természetétől, őt alkata az éppen ellenkező típusú költészet felé vonzza, s igen pontosan jellemzi, hogy műfordítás-gyűjteményében a három vezető szólamot a primitív népek lírája, a szürrealista vers és Georg Heym az enyészet egyetlen témájára írt életműve képviseli; de kétségkívül túllépett az első kötet ihletének zavartalan spontaneitásán.

Harmadik verseskötete (Fekete ezüst, 1973), amelyik egyébként válogatott műfordításait is tartalmazza, ezen az úton halad tovább, s jut is lényegesen messzebbre. Alighanem inkább a kor természetét, a közvetlen líra épp ma nagyon leszűkült lehetőségeit tanúsítva, mintsem a költő legbelső indítékai miatt: a költeményeket uraló rezignáció ugyanis néhol (A romantika születése, Mintha a {978.} szó, Elhatározás) ezt az elvesztett költői magatartást is illeti. Minden vers egy-egy állókép; hangulatilag ihletettek, de distanciált és közlő tónusban íródnak:

Közönyös vagyok,

mozdulatlan,

kiszáradt törzsű fa

az ürességtől ideges.

– – – – – –

Hívásod visszhangzik bennem,

dörögnek az öblös folyosók és

kiabálnak az üreges termek.

(Egyedül)

Nem önkifejezésre, hanem objektív önábrázolásra törekszenek (Tünetek a harmadik napon, Őselem), a legjobban sikerültek pedig (Váratlan visszatérés, Mikor már), ha túlságosan ragaszkodnak is a dikció, a beszédhelyzet, a mondatépítés hagyományos szerkezetéhez, már érzékeltetik a – látszólag csak pontos megnevezést célzó – nyelv, a – látszólag csak értelmi rendezést célzó – forma belső kétértelműségeinek lehetőségeit. Négysorosokból összeállított ciklusában (Bestiárium) és néhány önálló versében személytelen témájú, tisztán tárgyi ábrázolással is próbálkozik, egy-két alkotásában pedig (Kollázsok, Összefüggések) a szöveg-költészet némely tartalmi és tematikai fogásával kísérletezik; kötetei ily módon érdekesen példázzák az évtized magyar lírájának egyik mozgásirányát.