MARSALL LÁSZLÓ (1933)

Marsall László (1933) Szegeden született, a budapesti egyetem matematika-fizika szakán tanult, a rádiónál dolgozott. Vízjelek (1970) című kötete megkésetten jelent meg, a késedelemnek azonban volt nyeresége is: kialakult költői személyiséggel és módszeresen szerkesztett verseskönyvvel állt a nyilvánosság elé. Önkereső küzdelmek hatották át ezt a kötetet, Marsall Lászlónak a költőszerep általánosabb gondjaival és a saját alkotó személyiségének ellentmondásaival egyaránt vívódnia kellett. Az önépítés és az önkifejezés személyes kudarcait: a költészetét fogadó kezdeti értetlenséget és az évtizedes levegőtlen magányt nehezen küzdötte le. Az önépítés műve szubjektíve sem bizonyult egyszerűnek, a költő úgy érezte, hogy a dolgok és helyzetek állandó köznapi ismétlődése már eleve gátat emel a személyiség szabad kiteljesedése elé. A végeláthatatlan módon ismétlődő köznapok jelképe a labirintus, amely a választás illúzióját kínálja, de nem ad kivezető utat. E csüggesztő labirintusélmény ölt alakot A vasárnap útjai és útvesztői című nagyobb költői kompozíció keretei között.

A személyiség inkább csak nosztalgikusan valósulhat meg, az emlékezés körén. Az első kötet verseinek nagy része emlékekből épül: a gyermekkor boldog és gyűlöletes emlékeiből. Kirekesztett gyerek és Kitörés című versei mitologikus fényben mutatják be a gyermekéveket, s a legfájóbb tapasztalatot: a kiűzetést a gyermeki létből. A valóságos világ a korábbihoz képest egyféle "pszeudo-létezést" {979.} jelent; az álomnak és a költészetnek kell a valóságos létet helyreállítania. Ebből a költői közérzetből kétfelé vezet út: egyrészt a személyiség teljes kioltásához, amely a "pszeudo-létezés" végső következményével azonos, másrészt a tudatos küzdelemhez, amely az eredeti költői személyiség áldozatos önmegvalósításáért folyik. Marsall László mindkét úton elindul, mindkét lehetőséggel kísérletet tesz. Eleve bizalmatlan a személyes "én" fogalma iránt, Érem című versében az individuum válságára utal. A személyiség "kioltása", mint a modern nyugati költészetben annyiszor, azt ígéri, hogy a költő elvegyülhet és feloldódhat a mindenségben: "a létezés ártatlan hullámverésében" (Huzatos maskarák). Ennek a feloldásnak az álma van jelen a Folyó a világ végén című versciklusban is, amely szerkezetében: az egymásba lengő félsorok laza és képlékeny rendjében is az elvegyülés vágyáról tanúskodik.

A másik lehetőség a személyiség küzdelmes önmegvalósítási folyamata. Marsall László a magányos vállalkozás konok hőseitől: Bolyai Jánostól, Kőrösi Csomától, Csontvárytól vagy éppen Blake-től és Rimbaud-tól vár biztató példát. A "belső kör": a személyiség mélyén ható tapasztalat felkutatásában és leképezésében talál feladatot. Az önvizsgálat és önértelmezés pihenőt nem ismerő munkája állandó költői, nyelvi és formai kísérletekre vezet. A Vízjelek versanyaga a modern költészet formatervező lázában született. Marsall László sorra tesz próbát a régi magyar vers, a "nyugatos" hagyomány, az avantgarde, a prózavers és a bonyolult nyelvi struktúrák lehetőségével. Nemcsak a klasszikus formákat bontja fel, hanem a versmondatot is, a Celan-féle "rács-költészet" pszeudo-grammatikai alakzataival kísérletezik.

A nyelvi struktúrák építése során nemegyszer matematikai módszerekkel él, a formális logikát és a szemiotikát is bevonja a műhely körébe. Olyan formaalkotó elvet keres, amely hite szerint szüntelenül tágítja a költői nyelv lehetőségeit. Szerelem alfapont (1977) című kötete az alkotó tevékenység központjába állítja a személyes nyelvi struktúrát, logikai eljárásokat. A kötet elsőrendű élményforrása a szerelem: a testi szenvedély, az érzékek boldog mámora, amely kendőzetlen erotikában és kihívó érzékiségben jelentkezik. A szerelmi elragadtatás, a nyíltan megmutatkozó szenvedély látszólag tagolatlan kifejezésre, a grammatikai szerkezet állandó megtörésére vezet. A Zene a dobhártya mögött és az Amatores te salutant című költemények tanúsága szerint a szenvedély mindent: formát, versmondatot és ritmust magával sodor. A szövegnek éppen a töredezettség és diszkontinuitás ad lélektani hitelességet, egyszersmind művészi erőt. A szerkezet és a nyelv "lerombolása" ezúttal korántsem ösztönös, ellenkezőleg: műves lelemény. Ezt igazolja a szóképek erőteljes kidolgozása is. A költő, a látszattal ellentétben, nem bízza magát pusztán az elragadtatásra. A kompozicionális, valamint grammatikai fellazulás és a tisztán kidolgozott képanyag különös feszültséggel tölti meg a verset: ez a feszültség szabja meg költői hatását s erejét.