| A NYUGAT ELSŐ NEMZEDÉKE | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A Nyugat első nemzedékének nagy költői közül kevesen érték meg a felszabadulást. Bár Füst Milánt az 1945-ös korszakhatár lezárt költői életmű birtokában találta – hátralevő életében mindössze nyolc verset írt, és ezek sem módosították lényegesen költészete addig kialakult jellegzetességeit –, művészetét az itt tárgyalt periódusban is szükséges részletesebben elemezni. Indokolja ezt részvétele az 1945 utáni irodalmi életben, tevékenységének, jelenlétének s egyáltalán jelenségének rendkívül erős hatása, de indokolja – minden másnál jobban – az a tény, hogy különös, korábban is jelentősnek ítélt, de kevesekhez szólónak elkönyvelt lírája ekkorra érik be. Írók, kritikusok és olvasók, mind többen éreznek rá sajátos anakronizmussal fölépített "költészet-katedrálisában" – Eugène Guillevic szava – a modernség meghatározó élménykörére; egyre több kísérlet születik e líra ihletésének mélyebb nyomozására, eszközeinek értelmezésére, makacs legendáinak felülvizsgálatára. Sőtér István már 1948-ban Babits metaforás versújítása mellé rangsorolja Füst Milán "absztrahálós" forradalmát, majd a hatvanas évek elejétől Füst Milán reneszánszának lehetünk tanúi. Az utóbbi évtizedekben Füst Milán jelentősége a szélesebb közvéleményben is ugrásszerűen felértékelődött, a költő még megélhette klasszikussá válását, de a művészete végleges értékeit tisztázni akaró folyamat igazán halála után bontakozott ki máig tartóan.
Eredeti művész volt és egyetemes szellem, aki egész életművével a lehetséges emberi teljességre törekedett, ám szigorúan a maga szabta törvények szerint. Az irodalom szinte minden ágában jelentőset alkotott, egyike lett a legsokoldalúbb magyar íróknak. Mégis – bár irodalmunk kivételes pillanatában indult: a Nyugat folyóirat új irodalmat szervező éveiben – művészi szuverenitása megszerzéséért és elismertetéséért neki is szokatlanul nagy árat kellett fizetnie. Hosszú időn át kultúránk "különc" és "magányos", tulajdonképpen periférikus jelenségének számított, kinek műveire csak az irodalomértők szűk köre figyelt.
Művészetének a szokványostól talán leginkább eltérő, mindenesetre szembetűnő vonása, hogy nem életrajzi indítékokból építkezik. Személyes életéből kizárólag csak az idegenség és hontalanság általánosított élménye kapott a művekben központi szerepet.
Első írása a Nyugat első évfolyamában jelent meg 1908-ban. Életen át tartó barátság kötötte Osvát Ernőhöz, Kosztolányi Dezsőhöz, Karinthy Frigyeshez és más jelentős művészekhez. Pályáját tanulmányokkal, versekkel és drámákkal kezdte, majd költői ihlete elapadását panaszolva prózával kísérletezett. Mindenekelőtt azonban szellemi embernek, gondolkozónak tekinti önmagát, s művei valóban minden műfajbeli, stiláris különbözésük ellenére egy teljes világnézet kiküzdésének előmunkálatai, illetve részdokumentumai is. E szubjektivitásra alapozott, de a szubjektivitás általános értékrelativizmusán felülemelkedő (szükségképpen negativista) világnézet megszerzése – az egyéni látás és hangvétel {153.} kialakítása –, a csaknem húsz évig elhúzódó tájékozódás képezi Füst első alkotókorszakát. Ekkor írja "régi" verseit, megteremtve lírája jellegzetes képzet- és formavilágát (Változtatnod nem lehet, 1913 és Az elmúlás kórusa, 1921), a Boldogtalanok (1914) című drámáját és három kisregényét, melyek közül parabolisztikus ábrázolásmódjával az Advent (1922) emelkedik ki.
A húszas évek végén döntő változás történik művészi pályáján. Végleges meggyőződései birtokában, kialakítva egy lehetséges létszemléletet, Füst Milán valóságos távlatot nyer önnön gondolati küzdelmeihez is. A továbbiakban ezt: az általános világnézet hiányát, illetve az e hiánynak feszülő akarat tragikus pátoszát írja, emeli általános érvényre legjava műveiben. Vagyis saját művészi magatartását, világhoz való viszonyát vállalja művészi tárgynak, témának, fő művei – így értve – önarckép-változatok. A sort a Catullus (1928) című dráma nyitja, melyet olyan kiemelkedő alkotások követtek, mint az újabb dráma, a Negyedik Henrik király (1931) és a szintézisteremtő nagyregény, A feleségem története (1942). Közben született lírája második nagy árama, melyhez igazodva régi versei jó részét is átírta (Válogatott versei, 1934, illetve Szellemek utcája, 1948), és kiteljesedett látványosan nagyigényű vállalkozása, 1904–1944-ig folyamatosan írt gondolkodói önarcképe: a Napló, amely a második világháborúban részben megsemmisült. A megmaradt anyagból 1976-ban jelent meg kétkötetes posztumusz válogatás.
1945 után – harmadik alkotó korszakában – még jobban kirajzolódik a Füst-életmű monolit jellege és elsőrendűen gondolati megalapozottsága. A roppant történelmi változások csak kiemelik az írói vállalkozás önelvűségét és a belső tartás erejét. Füst Milán mindenekelőtt eredményeinek bölcseleti, teoretikus hasznosítására törekszik, kifejti rendszeres esztétikáját (Látomás és indulat a művészetben, 1948), s a kényszerű hallgatás évei után kiadja válogatott tanulmányait (Emlékezések és tanulmányok, 1956). Az elveszett napló gondolatanyagát ezeregyéjszakás példázatokba sűrítve összegzi erkölcsfilozófiai nézeteit (Ez mind én voltam egykor, 1957–1958). Személyes gesztusaival, életével is műve szellemi karakterét igyekezett erősíteni: ironikus túlzással vállalta a különc művész és időtévesztő bölcselkedő szerepét, s inkognitóba rejtett moralizmusával hatást gyakorolt a fiatal értelmiségre, irodalmi jelenség lett. A feleségem történetét több nyelvre lefordították, számottevő nemzetközi elismerésben részesült. 1957-ben megindult munkáinak gyűjteményes kiadása, új prózai műveket is írt, illetve korábbi kisprózáját részben újraírta. Ezek az írások azonban már nem érték el a két háború közötti nagy teljesítmények szintjét. (Prózájára kézikönyvünk III. kötetében térünk ki részletesen.)
Füst Milán irodalomtörténeti megítélése, írói jelenségének értékelése erősen vitatott. Költészetének alapkérdései is nyitottak, holott az idők során számos kiváló jellemzés és időtálló igazság hangzott el poéziséről. Már a kortárs méltatásokból összeállítható egy jellegzetes kép: "Objektív szomorúság ... Füst Milán minden érzésében az abszolútat keresi" (Karinthy Frigyes). "Általa szólal meg először a magyar vers libre ... Nem szép akart lenni, hanem igaz önmagával szemben ... Költészetének külön törvénye, égalja, szókincse van" (Kosztolányi {154.} Dezső). "A vizionárius lélek és a tudatos intellektus kettőssége mindig jelen van Füst munkáiban ... nem alakít, hanem alkot ... Én az állandó és tárgytalan félelemérzést látom a Füst-versek tartalmi lényegének" (Kassák Lajos). "Világot teremtő költő ... Konstruktív lázadó" (Radnóti Miklós). "Világa érzéki kísértetvilág ... pörlekedés az Istennel" (Vas István). "Mindannyiszor ugyanazt az egzisztenciális paradoxont érzékelteti: a valóság egyetlen valóságát, ami ugyanakkor illuzórikus" (Németh Andor). "Az 'én' helyett megint az egyetemest hangsúlyozza" (Weöres Sándor). "Különböző kosztümöket és álarcokat vesz magára ... ünnepélyességet aláfestő, hamiskásan stilizált póz ... egyhúrú költő ... külön színként és külön fejezetként áll az új magyar költészetben" (Komlós Aladár). "Költők költője" (Devecseri Gábor).
Elmélyítve a kritikai véleményeket, napjainkra több, immár az irodalomtörténeti rendszerezés igényével is fellépő álláspont alakult ki költészetéről. Némi egyszerűsítéssel ezek is két érdemi koncepció köré csoportosíthatók. Az egyik Füst esztétizáló ízlését, a szépség önelvűségét valló művészetelméleti nézeteit tartja az egész életmű szempontjából is közvetlenül meghatározónak, így költészetét is a századelő esztéticista-szecessziós irodalmi irányzataihoz köti, világképében pedig az individualizmus egyik legszélsőségesebb hazai változatát sejti. Ungvári Tamás "az élet mint esztétikum" címszó alatt tárgyalja Füst Milánt A magyar irodalom története (1965) című összefoglaló kézikönyv 5. kötetében, csakúgy Szabolcsi Miklós; vagy – bár a poétikai újítások és a nyugatos rokonság erőteljes hangsúlyozásával – lényegileg esztéta költőként értelmezik Vajda Endre, Lengyel Balázs és mások is. Szemben velük a másik határozott vélemény az avantgarde ihletés perdöntő szerepét nyomatékosítja pályáján, akár a költő önértelmezései ellenére is. E szempontokat érvényesítik az író halála után írt monográfiák, melyek Füst Milánban az irodalmi modernség világirodalmi mértékkel is páratlan művészét látják. Somlyó György Füst Milánról írott könyve (1969) "a költészet világszerte kialakuló új modelljének teljesen eredeti változatát" értékeli Füst Milán poézisében, "pszeudo-avantgarde" jelenségnek nevezi, olyan, a konzervatív világnézetük ellenére is korukat megelőző alkotók körébe sorolja, kik a régiben mutatják fel az újat. Bori Imre "a szimbolizmuson alapuló lírai attitűd túlhaladásá"-ban, az "elidegenültség"-ből esztétikai kategóriát teremtő, egzisztencialista létélményben konkrétabban is megjelöli a Füst-líra művészi újdonságát. Elhatároló cezúrát téve Ady, a Nyugat szubjektivizmusa, valamint Füst Milán "objektív lírája" közé, Az avantgarde apostolaiban (1971) Bori Imre voltaképpen Füst Milán és Kassák Lajos fellépésétől számítja a jellegzetesen 20. századi életérzést megszólaltató új magyar költészetet.
Az esztéta és avantgarde alternatívák nyilvánvaló feszültségének oldására Bányai János és Rába György tett fontos kísérletet. Bányai János felfigyelt Füstnél a "költői én" fiktív voltára, megállapítva, hogy az "életrajz-életmű-személyiség" szokványos viszonylatai ebben a költészetben nem érvényesek. Rába György pedig Füst poétikai eszközeinek mélyreható kortörténeti elemzésével mutatta ki e művészet spirituális – mítoszteremtő – egységét, azt, hogy Füst Milán "a {155.} szecessziós önkínzástól a talányos szimbolikájú monumentális látomásokig" jutva el: "egyetlen ősi, hieratikus világképben közvetve szemléltette a lélek földrengéseit."
Látható mindebből, hogy költészetére csak erős megszorítással alkalmazhatók irodalomtörténetírásunk hagyományos rendszerező kategóriái. Füst a gondolkodásból teremtett magának sajátos lírai helyzetet, a tényleges történeti-társadalmi vagy életrajzi valósággal szemben kihívóan a képzelet valóságát – az álmok és látomások kvázi-világát – vállalta el a maga kizárólagos közegének és élményforrásának. Minden verséhez hozzáértendő az "ezt álmodtam", "így képzelgek én", a "gondold el!" feltételessége. Tudatlíráról van tehát szó, még pontosabban a gondolkodás érzelmeinek látomásos-érzéki megjelenítéséről, a költő ugyanis a létezésről gondolkodik szigorúan személytelen, objektív kifejezésre törekedve. Vagyis kizárólag azokba a legáltalánosabb helyzetekbe képzeli, éli bele önmagát mint szubjektivitást, amelyek minden egyes egyén számára lényegi helyzetek. Ezért a Füst-líra hatvan éven át voltaképpen csak egyetlen témát variál: a "miért élni?" örök emberi kérdéskörét. S mert az elvont gondolkodás ilyen magasából az emberi létezés paradoxonnak látszik, ugyanis a létet belülről meghatározó emberi értékek és a kívülről meghatározó rideg, szellem nélküli univerzum között nem lehetséges logikai kapcsolat, ezért a Füst-versek válasza, uralkodó érzelemminősége a panasz. Nem a személyes, hanem a nembeli: Füst Milán lírájának központi élménye a gondolatai börtönébe zárt ember "ontológiai" reménytelensége és tehetetlensége. Az első lírai korszak ezt a paradoxont a célokat tételező élet és az ezt törvényszerűen megszakító, céltalan halál ellentmondásában véli feltalálni – s így a hangsúly benne a tehetetlenség tényére és a "bántott lélek" menekülésvágyára esik: "Nékem kín a szépség s fáj minden szeretet, ... Nehéz a valóság nekem: elmenekülni tőle / Ó míly boldogság, míly révület lesz ..." (Epilógus: O beata solitudo! O sola beatitudo!) A második periódus már ennél többet: a tehetetlenség bizonyosságát hirdeti: "Szabályosabbnak hittem ezt a létet eddig. – Ma már megvetem" (Levél a rémületről). Füst ekkor már egyetlen teljességének tudja az éjszakát, jussának az elmúlást: s verseiben véglegesen kivonulva a nem kedvére való világrendből, mintegy már életében is a "semmibe" teszi székhelyét. Valójában a lelki tények, az érzelmek és eszmék materiálisan rejtélyes objektivitását fogadja el a maga kizárólagos valóságának, ezt szikráztatja szembe a tapasztalati világ tényeivel:
| Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s idegen |
| minden népe! |
| A felhőket kergetem én – s az úgy van jól! – de emberfia |
| hozzám többé be ne tegye lábát!! |
| (Copperfield Dávidhoz!) |
Költészetének szuverén tulajdona ez a jellegzetesen időtlen álomi táj – imaginárius világ –, hol is az egymással összeegyeztethetetlen kétfajta objektivitás drámai párharca zajlik. Mert Füst Milán költői szemlélete a valósággal egyenrangú, {156.} megdönthetetlen erővé, ontológiai realitássá súlyosítja a lehetségest, az eszme – az is, "ami nincs már" – verseiben érzéki testet ölt.
Az egzisztenciális szorongás, a disszonanciaélmény alapjaiban meghatározza a Füst-líra egész formakincsét, áthatja a vers minden szintjét, összetevőjét, szerkezetét és poétikai eszköztárát. Megszokhattuk: a modern vers jószerivel disszonáns, Füst lírája a disszonanciák végletes, minden irányú halmozásával tér el a 20. századi költészet ismertebb kánonjaitól: a modern vers két pillérét: a képet és a hangulatiságot sem tiszteli. A Füst-vers szinte tobzódik az egymással feleselő rapszodikus szenvedélyekben, a vershangulat többnyire sorról sorra, periódusról periódusra változik: a fenséges komikusba, a tárgyszerű érzelmesbe fordul, az indulatok elvont fogalmi közlésekkel vagy éppen aprólékos gonddal kidolgozott epikus látvánnyal, esetleg álomszerűen torzított, plasztikus rémlátásokkal váltakoznak.
| Súlyos teher e földi lét nekem. |
| ... |
| Mint tófenéken furcsa limlomok |
| S a furcsa népség, mely ott imbolyog: |
| Olyan vagyunk. |
| ... |
| S egy katona megy ott, a lábait veti, |
| A bátorságát mind mellén viszi |
| S az árokparton ördög ráncigál zsidót |
| S egy sékelt ad neki. |
| Oh nagypénteki részegek, dicsők, |
| Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők |
| Nem kellenek már néktek s földi fények, |
| Úgy száguldoztok, mint a vőlegények. |
| ... |
| Oh elhamvadni volna jó, |
| Buzgón álomba kezdeni... |
| (Részeg éjszaka) |
A gondolatnak mint lehetséges valóságnak az elszakítása a tényleges életvalóságtól Füst Milánnál is, más modern művészekhez hasonlóan, az eszmék és gyakorlat teljes szembekerülésének mélyen megélt élményéből következik. Az individuum válságát, az emberi öntudat elidegenültségét, a totális függőségnek, kiszolgáltatottságnak, hitetlenségnek azt a tragikus erkölcsi patthelyzetét jeleníti meg, amikor az én önmagával sem lehet azonos, mert értékeszményeit önnön cselekvéseiben, az adott élethelyzetben sem képes megvalósítani. A költői tudat tehát csakis akkor válhat azonossá a világról alkotott víziójával, ha megszünteti önmaga, az én állandóságát. A Füst-versek megannyi poétikai újszerűségét is ez a belső megosztottság, a lélek hasadtsága alakítja ki. A szimbolikusan stilizált és mitikusan {157.} elmélyített versvilágon belül ugyanis a meghatározó disszonanciát a motívumok, költői kifejezésformák, egymást tagadó magatartások bonyolult ellenpontrendszere sokszorozza. Közülük a legszembetűnőbb: a költői szerepjátszás is azt jelzi, hogy a lírai személyiség és a versek hősei között megszüntethetetlen a távolságtartás: a lírai személyiség csak részleges érvénnyel lehet jelen a versek képzelt szerepeiben vagy a különféle vershősök, alteregók felvett maszkjaiban: Füst Milán csakis versei összességével vállalja el a teljes azonosságot.
De nemcsak a képzelt szerepek játéka, hanem a versek minden összetevője, szintje, eleme az azonosságvállalás és elidegenítés egyidejű jelenlétét nyomatékosítja; megnyilvánítja a Füst-líra legáltalánosabb karakterjegyét, mélységes ironizáltságát. Sajátos időtlenségét a legkülönfélébb nyelvi-kultúrhistóriai képzetkörök keverésével éri el, a vallomásos hangból rendre kizökkentenek a szándékosan bántó archaizmusok; mint ahogy legfőbb ritmikai leleménye is az időmértékes – szűkebben: jambikus – versbeszéd állandó kiugratása a skandálhatatlan, ritmusközömbös, rövidebb-hosszabb sorbetoldásokkal. A lírai magatartás szintjén a létélmény paradoxonát az öregség központi – az új-versek ciklus egészét megszervező – szimbóluma hitelesíti. Füst végül is az aggastyán maszkjával érzékletesíti világképe összeférhetetlen minőségeit: egyetlen állapotba rögzítve, vele jelképezve a cselekvésre képtelen tudást: a végtelennel szembenéző szellemi fölényt és a testi lét vegetatív kiszolgáltatottságát, a még életet és a már halált.
| Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön |
| már az öregség |
| S te két szempontból nézed majd a végtelent: |
| szögben töröd. |
| S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, |
| ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele, |
| Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor |
| eléd járul egy-egy emberarc, |
| Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted |
| S úgy űlsz előtte, mint a hegy. |
| (Szózat az aggastyánhoz) |
S jelöli, vagy sem, a ciklus minden verse ebből a képzelt életállapotból hangzik el: az aggastyán léthelyzete már tartalmazza és előrevetíti a Füst-líra örök-egy mondanivalóját: a valóságnélküliség valóságos öntudatát. A lélek hasadtsága persze ebben a szerepben sem szűnik meg, ehhez ugyanis a lírai személyiségnek feltétlenül választani kellene az ellentétes tartalmak között. Ám bármelyiket választva a másik jóvátehetetlenül sérül, Füst tehát, éppen mert a teljességet akarja, egyformán ragaszkodik mind a lét ideális, mind pedig tényszerű igazságaihoz. A versvilágot ennél fogva további jelképek ágazzák be: az Isten-képzetben önállósul az Eszme, a végesség nélküli szellem, megtestesítve a rendet és erkölcsöt, az emberi cél- és {158.} értékképzetek összességét. Vele szemben az evilági életörömök és gyönyörök vonzása érvényesül, ideértve azt az egész gazdag motívumbokrot, mely a lét metafizikus élvezetétől kezdve a szív, szeretet, szerelem, gyermek trópusain át a Hold-szimbólum összefogta mámorig: az érzékek, álom, művészet mákonyáig, a részegség és narkózis kéjéig terjed. A versek aztán felváltva tesznek hitet, hol az egyik (Önarckép, Öregség, Levél a rémületről, Panasz stb.), hol a másik (A holdhoz, A mélyen alvó, Mózes számadása, Madrigál stb.) életvezető értékrend mellett – az elidegenítő hatások nyomatékaival jelezve mégis, hogy választásuk mindig viszonylagos. S miután a paradoxon logikáját a képtelenségig végigviszi s következetesen nagyszabású indulatokkal érvényesíti, így a Füst-líra legsajátabb, öntanúsító jellemzőjévé a Kosztolányi említette "infantilis szemlélet", a groteszk önirónia válik, az a különleges poétikai minőség, amelyben a komikus a fenségessel elegyedik. S messzebbről nézve: az autentikus élet e két lehetséges benső irányultságának – az erkölcsi és esztétikai életvitelnek – a feszültségei alapvetően meghatározták nemcsak Füst, de a Nyugat egész nemzedékének a létszemléletét. Ady, Babits, Karinthy vagy Kosztolányi személyiségdrámái is a hitetlenség és hitkeresés közös gyötrelméről tanúskodnak. Füst Milán éppen a világnézeti megrendültségben társuk; a maga módján szecessziósan stilizált avantgarde megszállottsággal ugyanezt a gyötrelmet szólaltatja meg az állandósult viszonylagosság teljes életén át kitartott életérzése is. Rokonuk, még ha Füst szkepszise elemibb és kizárólagosabb – ő kétségeiből épített emlékművet a jövőnek, alighanem riasztásul is. 1945 után az új versek ciklusa még jelentékenyen bővült, de – mint jeleztük – mindenben híven a versvilág föntebb elemzett belső törvényeihez. Konfliktusélményét a költő ekkor már tematikusan is az élettől búcsúzás rituáléjába rejti (Egy hellenista arab költő búcsúverse, Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez, Intelem az aggastyánhoz, Végrendelet feleségemnek), de mellettük még egy-egy nagy versben bevonja szemlélete mitikus körébe a történelmi eszmét (Jelenés) és a személyes tényt: emléket állítva korán elhalt író-barátainak (Emlékezetül). S összegző igénnyel még egyszer értelmezi az öregség önarcképét, benne – mintegy végezetül – az erkölcsi választás szíve szerint valóbb nosztalgiáját hagyományozva:
| ... Ámde az Istenség |
| Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek. |
| Sírt az Istenség. Mert mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot |
| S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger... |
| Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora. |
| Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel |
| S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna |
| S aztán hát elment persze, ... |
| (Öregség) |
| A NYUGAT ELSŐ NEMZEDÉKE | TARTALOM | Kiadások |