{151.} A NYUGAT ELSŐ NEMZEDÉKE

FEJEZETEK

Az 1908-ban induló, majd Babits Mihály halála után Magyar Csillag néven működő Nyugat a kor legtekintélyesebb irodalmi folyóirata volt, a modern irodalmi törekvések egyik otthonaként, melyben a század magyar irodalmának legjelesebbjei jelentkeztek rendszeresen. Nem véletlen, hogy a felszabadulás után rögtön felmerült annak a gondolata, hogy folytatni kellene a lapot, s erre jórészt azért nem került sor, mert a Magyarok átvette a szerepét.

Azok a költők és írók, akik a Nyugatnak kezdettől munkatársai voltak, s akiket a köztudat a "nagy nemzedék"-ként tart számon, jórészt nem érték már meg a felszabadulást. De néhányan – mint Füst Milán, Gellért Oszkár és Szép Ernő – még életben voltak, s jelenlétükkel, műveikkel jelképezték a Nyugat szellemiségének folytonosságát. E gondolatot erősítette az a tény is, hogy a felszabadulás után néhány évig tovább működött a Nyugat-kiadó a koalíciós időben, és 1948-ig kiosztották a Baumgarten-díjakat is.

A "nagy nemzedék" még élő tagjai jelentős tekintélynek örvendtek az irodalom berkeiben. Füst Milán például töretlen alkotókedvvel lépett az új korszakba, néhány darabbal gazdagítva rendkívüli hatású versvilágát, Gellért Oszkár pedig, aki a felszabadulás előtt elsősorban merész hangú szerelmi verseivel keltett nagy hatást, új irányba tájékozódott. Szép Ernő egészségi állapota rendkívül megrendült a háború éveiben, de ő is megjelentetett még új művet. Az irodalomtudományi kutatás több-kevesebb biztonsággal kimutatta már, hogy a Nyugat nagy nemzedéke korántsem volt egységes, hogy Füst Milán különálló jelenség, s hogy Szép Ernő sem annyira Ady és Babits kezdeményeihez kapcsolódott, hanem inkább a századforduló lírájához; formavilágának újszerű kísérletei, elsősorban sajátos rímelése azonban termékenyítően hatott a következő költőnemzedékekre.

A Nyugat lírai örökségét a felszabadulás után sem lehetett egyértelműen a "befejezett múlt"-hoz sorolni, Sőtér István nagyhatású antológiája, a Négy nemzedék (1948) is a hőskor még élő képviselőivel indult, azt bizonyítva, hogy jelen és múlt számtalan szállal kötődik egybe, s a líra pillanatnyi állapotát nem lehet megérteni és magyarázni a korábbi kezdemények nélkül. Ezért lett a korszakforduló után is termékenyítő hagyomány Füst Milán újító merészsége, Gellért Oszkár szabálytalan változatossága és Szép Ernő "megtévesztő érzelmesség"-e. Abban az önvizsgálatban, mely a felszabadulást követő első években jellemezte a magyar lírát, az "apátlanság" – ez a kifejezés Sőtér István és Vas István írásaiban is felbukkant – érzését némiképp csökkentette a hagyomány letéteményeseinek jelenléte, kik működésükkel is bizonyították a múlt folytathatóságát és értékeit.