Szociológiai háttér

"Ha költészetről van szó, hozzánk végzetesen kegyes a sors. E végzetes kegyesség ott kezdődik Balassinál, s mindmáig tart, mert költészet, haza és szabadság akkor kötődik össze végérvényesen, s szolgálni a három istenséget – tanúja a történelem – dicső, de tragikus is." Nagy László sorai azért kerültek az utóbbi évek új lírai kezdeményeit áttekinteni szándékozó kísérlet elejére, mert a magyar líra döntő ismérveit mindenekelőtt hagyományához való viszonyában kell meghatároznunk. Úgy látszik: a tradicionális ösztönzések sokféleségéből legalábbis két jegyet szükséges kiemelni, mint napjainkban is érvényeset: a líra kiváltságos – vezető – pozícióját a magyar Parnasszuson, s ezzel szoros összefüggésben ama másik törekvését, hogy illetékességét az esztétikain túli területekre is kiterjessze, hogy befolyásoló szavát hallassa a kor nemzeti, társadalmi-politikai küzdelmeiben, erkölcsi ügyeiben. A meghatározottság erejét mutatja, hogy a magyar líra – szemben például irodalmunk más műformáival: a prózával vagy esszével – a 20. században is önnön törvényei szerint, folytonosan alakul. Még a második világháború után következő, minden eddiginél nagyobb történelmi cezúra sem módosít ezen a belső logikán, sőt az 1945 utáni időszak máig legnagyobb hatású új költői – Juhász Ferenc, Nagy László és Pilinszky János – József Attilához kapcsolódnak, s közülük kettő József Attila közvetítésével igen hamar visszatér a század magyar költészetének ősforrásához, Adyhoz. Nem költői technikájához persze, hanem szellemi jelenségéhez; ahhoz a magatartásmintához, amely a lírai kifejezés és az időszerű valóság gondjait önmaga erkölcsi drámájaként élte meg, áthidalni igyekezvén az európai lírában ekkor már szinte áthidalhatatlanná nőtt szakadékot is: egyén és közösség között.

Ám bármennyire középponti, sőt bizonyos értelemben vízválasztó jelentőségűnek érezzük is Ady morális kérdésfelvetését, nyilvánvaló az is, hogy a tradíciók folyamatos továbbélését a jelenben a lírai-szellemi színkép egész tágasságában kell érteni. Századunk magyar költészetét a különféle szellemi indíttatások és az egymással sokszorosan – bonyolultan – összefonódó árnyalatok pazarló bősége jellemzi; megkockáztatjuk: minden jelentősebb áramlatnak megvannak a mai követői, amint minden fontos költőpályának kimutathatók a közvetlen históriai előzményei. Nem soroljuk fel ezeket a hatásokat, ahogy a későbbiekben sem írjuk le majd a költői indulásoknak valamennyi – számottevő – változatát. Ezt az eljárást – többek között – szociológiai és irodalomtörténeti okok indokolják.

{988.} Ha a művészet birodalmában is érvényesek volnának a mennyiségi mutatók, akkor könnyen leszögezhetnénk, hogy a hatvanas évek közepétől színre lépő költők pályakezdése – elsöprő többséggel – a hagyományosan erkölcsi és közéleti líraeszményt képviseli. S rögzíthető még az is a számszerűség felől: soha Magyarországon nem írtak s nem fogyasztottak annyi verset, mint napjainkban. Farkas László 1968-ban már évi húszezerre becsülte az új versek számát, holott a magyar könyvkiadás csak ezután kezdte meg korábbi mulasztásainak kampányszerű pótlását. Néhány év alatt csupán a fontosabb antológiák – Első ének (1968), Elérhetetlen föld (1969), Költők egymás közt (1969), A magunk kenyerén (1971), Ne mondj le semmiről (1974), Tengerlátó (1977), Madárúton (1979) – száznál több költő-pálya megindítása körül bábáskodtak.

De a líra nem statisztika, s a fenti adatokat is inkább a színrelépő lírikus nemzedékek szociográfiai-kulturális helyzetének jellemzésére idéztük. Mert a költészet ilyen arányú közkedveltsége és inflációja tünetszerűen utal az iskolázottság és a verskultúra átlagszintjének emelkedésére, ám egyszersmind a társadalmi mobilitás zavaraira és a hitvalló költőszerep társadalmi méretűen vulgáris felfogására is, amelyek következtében a fiatal értelmiség kritikusabb és érzelmileg igényesebb része egyre szívesebben választja önkifejezési formájául – különösebb költői tehetség nélkül is – a versírást. Életpótlékként, virtuális cselekvésként is akár. És jelzik ezek a mutatók – másrészt – azokat az egzisztenciális gondokat, amelyekkel az ekkor induló igazi költők is szembentalálták magukat. Mindenekelőtt az értékkiválasztás súlyos bajait, az irodalmi élet, kiadási politika szelepeinek mesterséges működtetését. Hosszú ideig az indokolatlanul erős elzárkózást az új nemzedékek megjelentetésétől, majd a fokozódó külső-belső nyomás kiváltotta megrázkódtatásszerű visszahatást: a szintúgy indokolatlan nagyvonalúságot; a szellemi integrálódást nem segítő, önismeretet is alig igénylő, kiemelkedő tehetségeket a műkedvelő-átlaggal egybemosó szerkesztői-kritikai gyakorlatot.