A költői mozgalmak hiánya
Az 1968 utáni időszak líratermésének áttekintését ugyanis nem a feltűnt csaknem háromszáz költőaspiráns közötti válogatás teszi egyedülállóan nehézzé és nem is a kiemelkedő teljesítmények hiánya. Ez az áttekintés kritikailag bizonyára elvégezhető, noha irodalomtörténelmileg alig megoldható: éspedig az irodalmi önértékelés, a nagyobb kulturális tendenciák szabályozó, belső folyamatainak rendkívül hiányos érvényesülése miatt. Fellobbanó "nemzedéki viták", művek, nyilatkozatok minduntalan visszatérő, sztereotip fordulatai tanúsítják – Kiss Benedek vallomását idézzük: "Nemzedékem alapélménye a magába fúló, reménytelen meditáció" –, hogy még az elsőrendű tehetségek sem tudtak igazán saját művészi alkatuk törvényei szerint fejlődni, s ha mégis: megmaradtak az egyéni teljesítmény szintjén. Nem hoztak létre eszmei-szellemi, művészi műhelyeket, s különösen nem olyan művészi arcvonalat, mozgalmat, amely fórumot teremt, {989.} önigazolásra törekszik, elhatárolja önmagát a korábbi, avagy más kortárs irányzatoktól, egyszóval elvégzi az általánosabb szellemi mozgások létrejöttéhez múlhatatlanul szükséges "eszme"-cserét és értékszembesítést. Nem a kezdeményezések szűkös vagy sekélyes volta okozta, mondtuk, e generáció is megszólaltatta a magyar líra jellegzetes hangjait. De a különböző magatartásminták, valódi vagy lehetséges költőcsoportok öntisztulási folyamata nem zajlott kielégítően, a korszak új lírikusai szervező, kultúraalakító feladataikat csak alig (s többnyire áttételesen) gyakorolhatták, ezért lírai termésük vagy termelésük nem polarizálódott eléggé. A korszak leírásakor tehát irodalmi áramlatokról csak fölöttébb általánosan beszélhetünk, helyettük célszerűbb bizonyos lírai-alkotómódbeli nosztalgiák és az átlagtermésből kiemelkedő jelentős egyéni kezdeményezések szemügyre vétele. Az összképen belüli tájékozódáshoz kínálkozó támpontok: részint a magyar költői hagyományhoz való viszony már említett történeti kategóriája, részint a lírai személyiség problematikájában kifejezésre jutó költői világkép, még pontosabban: a művekben megnyilvánuló személyiségtípusok különbségei. A társadalmi és egyéni élmények szintjén persze a költők is jobbára ugyanazokat az általános ösztönzéseket kapták, mint az azonos évjáratú prózaírók. Míg azonban az újabb magyar prózában éppen a meghatározó élmények felől tettenérhető egy közös formatermelési kísérlet, s így – ha mégoly általánosan is – megragadható az a bizonyos nemzedéki jelleg, a költői jelentkezések között nincs hasonló belső kohézió. Nyilván a magyar lírai kultúra rendkívül árnyalt és sokféle szereplehetőségei, magatartásmintái okán, melyek eleve magukhoz hasonították az indulásokat: nemcsak a szerep oltalmát, de a folytatás ígéretét is sugallva nekik. A kevésbé tehetségesek meg is maradnak aztán a szerepek kismester-lehetőségeiben, nyelvi közhelyekben. Mint általában: a periódus átlagtermése most is ezt a szintet variálja, nagyobb hatású 20. századi mesterek – József Attila, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Nagy László, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Weöres Sándor és mások – ismerős témáihoz kapcsolódva, megoldásaikat továbbszőve kapunk egyedinek és időszerűnek érzett mai élettartalmakat. Többnyire érzelmes hangulatközlést, vallomásos közérzetlírát, retorikus vagy naturalista stilizációval "költőivé" megemelt szöveget. E gyakorlat problematikussága nem is az epigon formákban rejlik elsősorban, inkább a magyar lírai karakter félreértésén alapuló rossz beidegzettségben, amely az irodalom fő feladatát általában is a direkt tartalmi közlésben látja. Amikoris a költő nem annyira valaminek a kifejezésére törekszik, hanem a valóság minősítésére, hangulatjelzéseivel mintegy közvetítő szerepet is vállalva az eszmények és a mindenkori gyakorlat között.