Közérzetvallomások

Ám, ha nem is valódi esztétikai probléma, valamelyest mégis időznünk kell ezeknél a nemzedékinek értett közérzetvallomásoknál. Részint, mert maga az élménymotíváció valóságos. A sokféle változatban és hangütésben megfogalma-{990.}zott panasz: "Én tulajdonképpen harcosnak születtem, / de mire elvégeztem a kötelező tanfolyamokat, már nem volt / felvétel a Fekete Seregbe." (Béres Attila: Bonfini), vagy egy szóba tömörítve: "történelemszünet" (Rózsa Endre: Önarckép) – persze túlságosan is nyilvánvaló és általános tüneteket rögzít a fiatal értelmiség gyakorlati távlat-hiányérzéseiről, a személyiségérték társadalmi eljelentéktelenedéséről. Így aztán a "vákuumba hullt nemzedéket" (Várkonyi Anikó) jobbára csak az a kézenfekvő vigasz erősíti, hogy: "reménytelenül is érdemes" (Bisztray Ádám). Másrészt: nem kerülhetjük meg a közvetlen tünetjelzéseket azért sem, mert elmúlt évtized lírakritikai reflexióinak elsöprő többsége is megreked ebben az élményelemezésben. Pedig e szemlélet felől aligha lehet sajátosabb közös ismérveket találni a "fiatal nemzedékre", mint hogy szemben a korábbi évjáratok drámai hangoltságával, a mostaniak élményvilága "inkább fanyar és kedvetlen, mélabúsan türelmetlen és kesernyésen ábrándellenes" (Németh G. Béla), hogy "alapérzésük az otthontalanság, a kifosztottság" (Tüskés Tibor). Vagy – Bata Imre kritikája szerint–: "ambivalens életérzés és iránytalanság jellemzi kezdettől e nemzedéket", s problémáik majdani leküzdése "a szociológiai és történeti műveltség, a poétikai kultúra" erősödésétől várható. Vasy Géza meg egyenesen "a társadalomból való kivonulás" és "a közéleti aktivitás" alternatíváival igyekszik rendbe rakni a fiatal költészetet.

Szuverén világértelmezés és vele adekvát nyelvi forma nélkül nincs igazi irodalom, s így nincs jelentős költészet sem. Ennélfogva az induló költőket sem az a tradicionális lírai szerep minősíti elsősorban, amelyhez mint az adott lírai kultúrában már meglevőhöz, kapcsolódtak, hanem hogy a szerepen belül vagy akár vele szemben megvalósítanak-e maguk is valamely szuverén világszemléletet. Képesek-e a vállalt szerepet érvényes, új nyelvi összefüggésrendszerben újrateremteni, illetve képesek-e eddig-nem-volt új szerepeket érvényesíteni? S mert a műfaj jellegéből következően a lírai világkép mindig a világhoz való személyiségviszony, ezért is indokolt a műveket meghatározó konkrétabb sajátosságokat eleve a különböző lírai személyiségtípusokban keresni. Annál is inkább, mert ebből a pontból egyként kilátás nyílik a magyar líra hagyományos – történeti – pozícióira és a modern líra fölöttébb jelenvaló, időszerű problémáira is, amelyekkel a szuverén kifejezésre törekvő erősebb tehetségeknek óhatatlanul szembe kellett és szembe kell nézniük.

Arról az immár több mint százéves gondnak a kiéleződéséről van szó, amikor a költészet léte problematikussá s így önmaga problémájává válik. Tudjuk, nem szükséges Rimbaud-ig, Baudelaire-ig visszamenni, a költészet e végleges elnémulása megrendítette Arany Jánost: "Örömből, bánatból dalforrás fakadhat, / Az elpattanó húr is hangot adhat / De midőn ízenként zsibbad el érzete / A fásult kebelnek nincsen költészete." Számot vetett Babits Mihály: "A líra meghal", mégis a magyar lírában paradox módon épp a legnagyobb szabású költői életművek – Adyé, József Attiláé – adták e borús sejtés ékesszóló cáfolatát. Az időszakunkra vonatkozó tünetleírások közül Csűrös Miklósé látszik a legpontosabbnak, alighanem mert akaratlanul is a tradíció felől fogalmazott: "Úgy látszik, a {991.} nemzedék legnagyobb gondja, kibontakozásának legtartósabb fékezője éppen a fontos költői szerepek elhalványodása, az átmenetiséget igen, de a kibontakozás irányát még nem jelző társadalmi közérzet." A hagyományosan jelenvaló szerepek, költőpéldák mai értékvesztése a lírai gyakorlat számára egyként jelentkezhet: mind a hagyományos költői köznyelv, mind pedig a személyiség tartósnak érzett válságában. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy míg a kisebb tehetségeknek éppen meghatározó hagyományok gyengülése teszi lehetővé a megannyi egymást kizáró, eklektikus szerepvállalást, a kötetlen cserkészést a múlt líraörökségében, addig jelentékeny költészet csak a lírai személyiség meghatározóan azonos értelmezésére, bensőleg következetes megélésére építhető. S ha vizsgálódásainkat leszűkítjük a szóban forgó időszak jellegzetesebb, netán kiemelkedő egyéni teljesítményeire, akkor hamar kiderül, hogy a különféle változatokban immanensen benne rejlő költői személyiségtípusok minden másnál mélyebbről és végletesebben polarizálják a líra egészét: a személyiséget önértékként valló morális (és közösségi) indíttatásoktól, a szereptelenséget szereppé stilizáló magatartásokon át egészen a költői személyiség teljes tagadásáig.