A sosemvolt mítosz, Kiss Anna népi szellemvilága

Bari Károly tehát nagyon is eleven kultúrára, egy történelem alá szorult közösség preformált világára építhette a költészetét, Kiss Annának (1939) viszont sikerült a legkülönösebb költői bravúr: a nem-valóságosból tudott teljes világot teremteni. Nem mintha nyelvi, költői motívumanyaga nem volna nagyon is konkrét – mellbevágóan evilági. Külön-külön elemezhetőek és leltározhatók a forrásai: a mesétől, az archaikus népdaltól, balladáktól, a régi magyar nyelv különféle vetületeinek a felelevenítésétől a folklóron, babonákon, elfelejtett rítusokon és legendáriumokon át a vaskos népi humorig. Sokáig lehetne sorolni ezeket az önmagukban is nemes anyagokat, melyeknek azonban éppen teljesen heterogén voltuk jelzi, hogy a belőlük készült mű igazi jellemzésére alig alkalmasak. Kiss Anna ugyanis könyveiben – Fabábú, 1971; Feketegyűrű, 1974; Kísértenek, 1976; Világok, 1978 – kultúránk mindeme fellelhető, profán eleméből igazi fikciót {997.} teremt: egyszemélyes mitológiát. Elvonatkoztatva reális, históriai terektől és időktől, a mítosz képzelt és időtlen örök jelenében: nála bármi esetleges motívum szubjektum és objektum teljes azonosságát hozza e költői világba, a költői vízió alaptörvénye nem a népi szemlélet, hanem a népköltészet szelleme. Víziót és mítoszt mondunk, mert e teljes és következetesen végigvitt létértelmezés Kiss Annánál sohasem válik fogalmivá: csak érzéki-képi – többnyire epikus elemekkel kibővített – és érzelmi-hangulati – többnyire szürrealisztikus képzettársításokkal megemelt – szinten ragadható meg. Esztétikájának legfőbb elvei vagy effektusai is egyfelől a primitív emberiesítés, az a naiv antropomorfizáció, amely dolgokba, virágokba, állatfigurákba, bábokba és különféle kultúrtörténeti maszkokba lelket lehel: valójukkal és világukkal tökéletesen egyneműt. S másfelől – java műveiben – mindeme jóízű evilágiság tragikus hangoltságú érzelmi elbizonytalanítása, valós létezésük ironikus-diszharmonikus kétségbevonása. Kiss Anna költészete tehát alapvetően elvont és személytelen, nincs megkülönböztetett műszubjektuma, mint minden mítosz, egészében létre vonatkoztatott. A személyiségre belőle tehát csak áttételesen következtethetünk, s nem változtat ezen az sem, ha a költő magát név szerint is említi a versben: "Ríhatsz, Kiss Anna, / mert mentél Sehovába ... hogy mertél szívet, virágot rajzolni / mindenre, ahol megfordultál?!" Mert nemcsak arról van szó, hogy Kiss Anna rejtőzködő személyiség, inkább, hogy ihletettsége filozofikus és nagyformátumú; olyan művész, aki teljesen szuverén nyelvén és virtuóz technikával adekvát formákban képes tárgyiasítani létélményeit: emberszeretetét és szorongását. E költészet igazi dimenzióit az a gesztus adja meg, amellyel a költő a maga saját és abszolút világát egy relatív valódi ellenében hősiesen tételezi: Kiss Anna világa ekképp a valóságost kijavítandó, egy hiány ellenében épül. "Igazság kéne" – áhítozik a Nyírfaseprű Bori boszorkánya, s nemcsak a feltételes mód, de a formateremtés megannyi fikciós mozzanata is hangosítja a hiányt. Ezen a képzelt lelki tájon Kiss Anna abszolútuma mégsem elsősorban az erkölcs, sokkal inkább a részvét együttérzése, a közösségteremtő szeretet, emberi melegség. Írva áll a rókák fehér városában is: "minden tudás rajta az oszlopon: bűn az elevent megszomorítani." S ha néha bele is feledkezik a játékosságba: idillbe nem válthat át soha. Mert álomi tájai nem adnak menedéket a valóság elől, és a költő pontosan tudja világa köztes helyzetét, hogy esélye csak egy lehetséges költői utópia a természeti és összemberi létezés, valóság és képzelet között: innen szorongása, diszharmonikus felhangjai: "fiúcska ül a keresztfában / üvegszív bukdos mellkasában."

S alighanem a tehetetlenségnek ez a keserűsége lendíti át műveinek egyik vonulatát tudott bizonyosságain is. Bábjátékaiban – A kék ökör, A vár – Kiss Anna megéli világa fonákját is, ezekben mintegy karikaturisztikus végletességgel viszi végig a személyiség redukcióit. Marad a puszta maszk, a tartalmavesztett szerep, a személytelenség absztrakciója. A törvény káoszt revelál, groteszk, üres bábok bokáznak a képzelt színpadon: érzékibe fordítva a semmit, megsejdítve általuk a költő legmélyebb kétségeit.