| A sosemvolt mítosz, Kiss Anna népi szellemvilága | TARTALOM | A személyiség önelidegenedése és a költészet visszavonása |
Kiss Anna társtalan költészete valamiképpen hangsúlyos szerepet kap az újabb magyar lírában, alighanem rendkívül komplex volta következtében, hiszen kapcsolatot tart majd minden lehetséges költői tájékozódással. Döntő gondja Kiss Annának is a hagyományos lírai köznyelv radikális megújítása, de megoldása egészében feltételezi ezt a vélhetően leghagyományosabb magyar szellemiséget, ennek preformált, érzelmi, népi motívumanyagát. Mégis amennyire megnyilvánítja az anyag a költő személyiségét, ugyanannyira el is idegeníti azt; Kiss Anna lírájában alany és tárgy között nincs sem közvetlen (például érzelmi), sem korrelatív (például jelképes) megfelelés. Kreativitása ezért lehet egyszerre értéktételező és szigorú értelemben objektív, amint művének szubjektuma is szabad és determinált. Példájával is nyomatékosítható, hogy a hagyományokhoz való viszony korántsem szükségszerűen s kivált nem automatikusan szabja meg a keletkező költői életművek világképének értékirányultságait.
Példák máshonnan is hozhatók. Az újabb magyar líra egyik fölötte jellemző törekvésének tetszik: a hagyományok elégtelenségét épp e hagyományok révén megragadni, gondolati úton, mindenekelőtt az irónia, a groteszk és a paradoxon sajátos eszközeivel. E magatartás legfőbb hazai előzményét Szabó Lőrinc szigorú intellektualitásában, pontos tünetleírásaiban – sőt: körülírásaiban – gyanítjuk, még ha közte és a hasonló újabb törekvések között aligha vonhatunk közvetlen párhuzamot. Benkő Attila jobban emlékeztet Vas Istvánra, Sumonyi Zoltán Vas István mellett Kassák Lajos puritánabb korszakainak vers-prózáiból is tanult, s különös változata sejlik Szentmihályi Szabó Péter legjobb verseiben. Amikor is a különféle költői sémák, érvénytelen formák mohó halmozása mögött az öniróniával nyomatékosított kielégületlenség vesszőfutása villantja fel – ritkán: bensőségesen is – ezt a hiányt. De sokféle egyéb ballaszttal is terhesen Péntek Imre társadalmi fintorai tömörebbek és egyértelműbbek, hangja természetes és láthatóan jócskán vannak indulattartalékai. Az általános értékrelativizálódást felhangosító, ez a fajta "antilíra" sokféleképp művelhető még – utaljunk Aczél Géza, Iszlai Zoltán, Szilágyi Ákos, Verbőczy Antal verseire –, s hihetőleg még nagyobb térhódításával számolhatunk.
Nagyobb szabású kísérlet Vasadi Péteré, míg eme ellentmondásos viszony igazán szuverén – s így fontos – lírai megvalósulását Petri György művészetében érezzük mindenekelőtt.
Mindkettőjükben közös igény a József Attila-i szándék: a líra logizálására, s közös az a tény is, hogy költői világuk kiépítéséhez nincs igazán eredeti, preformált nyelvi anyaguk, s ezért mindketten líránkban hagyománytalannak látszanak. Valójában persze inkább a hatások áttételesebb voltát kellene említeni, különösen Vasadi Péternél, aki a 20. századi magyar líra egyik – immár irányzatnak is nevezhető – áramlatán belül alkotott jellemzően egyéni művet. Kenyeres Zoltán a szabad asszociációs versszerkesztéstől megkülönböztetendő: "az elvont tárgyiasság" lírájának nevezte ezt a versalkotó módszert, amely radikálisan {999.} szakított a követlen érzelemkifejezéssel, s egy – általában dominánssá emelt – élményvilágot gondolati sűrítéssel valamely tárgyias fogalom- és motívumrendszer objektív közegében igyekezett analógiás módon felidézni. E költői magatartás éppenséggel a, homogén stílus, a nyelvi preformáció gyengülése, vagy éppen megszűntének az érzése ellenében keletkezett, amint fő kérdése is az, hogy miképpen lehet szubjektív élménytartalmakat minél objektívabb érvénnyel közvetíteni. Miként Vasadi Péter mesterei – Pilinszky János, Weöres Sándor –, három könyvében ő is lét-élményekké stilizálja élményeit (Jelentés Babylonból, 1974; Ének a szomjúságról, 1976; Tamariszk, 1978). Költői indulása szokatlanul kései. 1926-ban született, s élményvilágát életreszólóan meghatározta a háború. A magányos és morális szubjektum egyetlen méltó reakciója az apokalipszisra nála is szükségképpen: a csend, a semmi. Adekvát válasz csak objektívan adható: Vasadi Péter is megkísérli személyes érzelmei felfüggesztését a megismerés magasabb értékszempontjai érdekében: "Mezőn felejtett farönk vagy. Vágatlanul heverteken / a szörnyű hajnal vagdosott / sugárnyi fejszefejjel. // Azóta kiszálkásodott / sebedbe – forogva, égve / fönnakadva – csak / hullanak a csillagok" (Azóta). De útja nem Pilinszky Jánosé, noha ő is visszavonul az "egyetlen pontban élek" határhelyzetébe, ahol a külső és belső késztetések még lehetnek egyenrangúak; ám ez a viszonyítási pont nála nem a megismerés igazsága, sokkal inkább az emberi dimenzió, mint független vonatkozásrendszer: az irgalom, esendőség, szeretet. E pontból mélyről megélten, ugyanakkor alapvetően transzcendens fogantatású tisztaságigénnyel épül költészetének személytelen szubjektuma, megnyilvánítva azonban műveinek komoly strukturális bajait is. Nyelve priváttá válását nevezetesen, a metafizikus ihletés hibás, önnemző köreit, melyeket alig is jelentősíthet evilágibbá a konkrétan alkalmazott keresztény szimbolika. Paradox módon Vasadi Péter költészetét éppen az teszi problematikussá, hogy szerzője nem vallásos költészetet művel, noha egész beállítottsága e hitet feltételezi. Utolsó könyvének tárgyiasabb – s ezáltal ténylegesen emberközelibb – szemléletből mintha e dilemma lassú oldódása volna kiolvasható. Vasadi Pétert alighanem – tételeivel distanciába kerülvén –: mind személyiségerői, mind objektív nyelvi tehetsége jelentősebb lírára képesítenék.
A lét nem azonos az élettel: más minőség. Dimenziójába, erőterébe fölemelkedve köznapi logikánk, szavaink érvényüket vesztik. A költő is csak abban reménykedhetik, hogy intuitív leleménnyel – mintegy kijátszva a nyelvet és összes konvencióit – idézhet föl valamit a megfoghatatlanból. Nemes Nagy Ágnes sokat idézett sora kívánkozik ide: "Ne mondd a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót." E költői törekvések közös jellemzője, hogy jelentésük, "üzenetük", lényegük fokozottan, törvényszerűen túl van a tárgyukon; már akkor is, ha ez a lényeg csupán a művészi szép kiváltotta bensőséges öröm, s még inkább így van, ha a szándék a komplexebb tartalmak megragadása (Keszthelyi Rezső, Takács Zsuzsa, Várady Szabolcs). "A végtelenbe zárva be" – Takács Zsuzsa egyenes beszédben is jelzi azokat a kereteket, melyek között szerelemről, magányról, anyaságról, bármiről is írva – ha jó a vers – megjelenik valami többlet, a sorokon, a sorok {1000.} mögött felfénylik az ontológiai szomorúság (Némajáték, 1970; A búcsúzás részletei, 1976). Ezek az "objektív" lírai törekvések óhatatlanul a megismerés hangsúlyos mozzanatát állítják a létrejövő lírai világkép központjába, s vele a lírai személyiség sokszoros meghatározottságát. A személyiség sorsalakító belső szabadsága itt: vagy mint transzcendencia, vagy mint transzcendenciahiány jelentkezik. A személyiség problematikussá válásával valójában maga a költészet válik problematikussá – ennek különféle szélső állapotait idézi Petri György és Oravecz Imre költészete.
| A sosemvolt mítosz, Kiss Anna népi szellemvilága | TARTALOM | A személyiség önelidegenedése és a költészet visszavonása |