A személyiség önelidegenedése és a költészet visszavonása

FEJEZETEK

E költők hatása az elmúlt években szokatlanul felerősödött; vannak kritikusi vélemények, melyek szerint éppenséggel a hagyományokat demitizáló, az egzisztencia semmisségével szembenéző, illúzió nélküli és rezignált lírai attitűdöktől várható csak a magyar költészet majdani radikális fordulata, netán teljes funkcióváltása. Annyi bizonyos, hogy a hetvenes évek második felében jelentkező és egyelőre még bemérhetetlen költői pályakezdésekben erős hajlandóság mutatkozik a költészet különféle általános redukcióira, mint ahogy egyszer inkább tért hódítanak az ismét csak legkülönbözőbb "kísérleti" formák: a nyelvi instrumentalizmustól, a grammatikai hatáseffektusokra épülő szövegektől egészen a nyelven kívül jelformák kereséséig, a konkrét, a vizuális, sőt a hangzó költészetig. Mindezek a törekvések sokféle hazai és külföldi példát tudhatnak maguk előtt, legfőbb, közvetlen inspirálójuk azonban alighanem Petri György és Tandori Dezső opuszai, melyekben a fokozottabb szkepszis a személyiség egzisztenciáját is kétségbevonja és a transzcendencia hiánya válik formaképző elvvé.

Petri György (1943) esetében például már csak azért van jelen a közösségi lírahagyomány, mert a költő tagadja érvényességét. Költészete a fiatal magyar értelmiség egyik legégetőbb közérzetgondját bontja ki: a szereptelenség szerepét. Voltaképpen a lírai szubjektum önelidegenedésének folyamatrajzáról van szó, a személyiség és cselekedetei közötti azonosság lehetetlenülésének kommentárjairól. Petri György tehát az ontológiai problémát nagyon is konkrét történelmi-társadalmi vetületében ragadja meg. A személyiség teljesség- vagy transzcendenciavágyát a versben ennek realizálhatatlanságával ütközteti úgy is, mint adott negatív történelmi tapasztalattal. Szinte már romantikusan, a baudelaire-i "ideál" és "spleen" analógiájára a költő végzetes erővé növeszti ezt a kettős meghatározottságot, a személyiség hasadtságát, a létezés relativitását. A személyiségprobléma neki elsődlegesen költői probléma. A mindennapok viszonylagosságában szétaprózódott, az önazonosságában lényegileg akadályozott személyiséget ugyanis sem tettei, sem érzelmei nem "kommunikálják", mások számára ezek nem evidenciák, sőt félrevezetők. A költőnek tehát ha intim közlést akar, akkor minden tettéhez, szavához ki kell fejtenie az elengedhetetlen magyarázatokat relatív helyzete körülményeiről. Például, "Vagyok, aki vagyok / hiszen valaki nemde biztosan /" stb. Petri György jelekkel, prózai körülírásokkal, grammatikai {1001.} effektusokkal, nagy nyelvi leleménnyel érzékletesíti a közvetítettség eme lebegő, átmeneti s mégis definitív állapotát. Amelyben – ezek szerint – még mindig létezik valami mozgástér: a lírai személyiség önmagát is kétségbevonó önreflexiója a megismerő beállítottságát; a nem-azonosság kényszerű tapasztalatai, negatív érzelmei pedig a morális tiltakozást hangosítják.

Oravecz Imre (1943) olyan nemzedék tagjaként kezdte költői pályáját, amely természetes és intenzív kapcsolatban állott a világirodalommal. Rá elsősorban a modern német és amerikai líra hatott. Verseire legalább annyira jellemzőek azok a gondolatai, melyeket sűrítetten, tömör képekben kifejez, mint azok, amelyekről nem szól, a kihagyásával mozgósítja az olvasó fantáziáját, együttérzésre és együttgondolkodásra hangolva. Héj (1972) című kötetében annak az embernek a gesztusával közelít a léthez, aki a jelenségvilág burkát lehántva próbál a gondolati lényeg közelébe hatolni. Formálására mindenekelőtt az jellemző, hogy igyekszik minden fölösleges képet, töltelékszót kiszűrni a versből, így teremtve meg azt az intellektuális erőteret, mely folytonos előrehaladásra önkritikus számvetésre készteti fölidézőjét. Gondolatról gondolatra haladva jut új és új megállapításokhoz, melyekből a felelős és történeti lét állapotának legfontosabb jellemzőit vonatkoztatja el. Nem hiányzik belőle a tragikus hangoltság és az elmúlásra való nyitottság sem, a halál és a pusztulás szorongató bizonyossága azonban nem belenyugvásra készteti, hanem arra ösztönzi, hogy még felelősebben keresse az értelmes emberi lét tartópilléreit. Ez a végtudattal átszőtt intellektuális küzdelem mozgalmassá teszi képeit, drámaivá költői világát. Meggyőződése szerint az igazi, emberközpontú költészet szüntelenül a vágyott cél közelségében tapogatódzik, s a lírikus legfőbb kötelessége, hogy e cél felé vezető utat minél biztonságosabban és egyértelműbben fogalmazza meg.

Pontos, szép műfordításai közül kiemelkedik Franc Xaver Kroetz drámáinak és Barbara Frischmuth A zárda című kisregényének tolmácsolása.

Orsovai Emil (1921) költői pályája későn, 1956 után indult. Költői munkája mellett, az Ifjúsági Magazin irodalmi rovatának szerkesztőjeként sokat tett a pályakezdő fiatalokért. Idősziklák (1975) című verseskönyvében elsősorban morális indíttatású, gondolkodó lírikusnak mutatkozik. A modern ember magányának szorongató érzését sok változatban fejezi ki, s nyugtalanul vibráló versvilága annak is bizonysága, ahogy az értelmes emberi tevékenység fogódzóiba kapaszkodva igyekszik kiküzdeni a lélek harmóniáját. "A szenvedély fölé épülő – kín-ívek" kötik egységbe kihagyásos, sejtelmes képeit. Naponta megszületni – ez a címe egyik legjobb versének, s ez az intellektuálisan is átszenvedett érzés lírájának egyik ihletője.

Végezetül még egy megjegyzés. A hetvenes évek végefelé folyóiratokra és az irodalom más fórumaira figyelve már körvonalazódni látjuk a következő – legeslegújabb – lírikus nemzedéket is. Említsünk meg közülük is néhány ígéretes {1002.} nevet: Balázsovics Mihály, Csordás Gábor, Géczi János, Kemenczky Judit Kemsei István, Kiss Irén, Lezsák Sándor, Nyilasy Balázs, Oláh János, Pálinkás György, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Szervác József, Szokolay Zoltán, Szöllősi Zoltán, Tóth Erzsébet, Zalán Tibor, Zelei Miklós.