MŰFORDÍTÁS-IRODALMUNK KORSZAKAI

A műfordítás-irodalomnak nincsen önálló periodizációja. Korszakai egyfelől – a költői eszközök fejlődésén át – a líratörténetbe kapaszkodnak, másfelől az irodalompolitika és a közönségízlés igényei szerint alakulnak ki. Mégsem szabályos koordináta rendszerben épülnek föl, egy-egy korszaka nem egészen pontosan a líratörténet és az irodalompolitika "tengelyén" lemért távolságok metszéspontjában helyezkedik el. A műfordítás-irodalom az irodalompolitikai változásokat legtöbbször némi késlekedéssel tükrözi, a központilag irányított, előre megtervezett könyvkiadás idején. A nemzeti líratörténet pedig néha megelőzi a költői eszközök fejlődésében, mivel a műfordítás – még ha az új eszmény megvalósulásakor nem is {1018.} ez a legfontosabb feladata – gyakorló terep az anyanyelvi költészet számára, például, Szabó Lőrincnél az Örök barátaink első kötetének fordítói módszerei már előrevetítették a Tücsökzene korszakát. Ez a "plusz–mínusz" eltérés azonban nem olyan nagy, hogy öntörvényű periodizáció születne belőle: a műfordítás körülbelül a nemzeti irodalom korszakolását követi.

A felszabadulás utáni első korszak 1945-től a sematizmus kultúrpolitikájának kialakulásáig tartott. Az a roppant vitalitás, ahogy irodalmunk ezekben az években talpraállt, a magyar szellemi élet legjobb vonásait tükrözte. Évekig visszaszorított gondolatokat lehetett most szabadon kiröppenteni, s az új világ tág levegője érthetően arra biztatta az írókat és költőket, hogy elsősorban a saját véleményükkel foglalkozzanak. A műfordítás-irodalomban ez úgy jelentkezett, hogy a fordítások száma messze elmaradt az eredeti alkotásoktól. Mindenkit a saját alkotó energiája kötött le. 1945-ben 219 szépirodalmi alkotás jelent meg, ebből 140 eredeti magyar alkotás volt (131 élő magyar író műve, 9 nem élő íróé) – s csak 79 fordítás. 1946-ban már 516-ra emelkedett a kiadott szépirodalmi művek száma, s ebből a fordításoké 137-re. 1947-ben 810 szépirodalmi művet publikáltak, s ebből 282 fordítást. 1948-ban ez a szám 629-ről 214-re csökkent, de ez még mindig az első négy esztendő átlaga fölött volt.

E számok magyarázat nélkül is bizonyítják, milyen nagy erővel indult meg az irodalom vérkeringése. A fordításirodalom azonban még jelentősebb volt, mint ahogy a számadatokból kitűnik. Két erény jellemezte. Először is a forrásvidék szabad tágulása. Fordítóink nagy kedvvel fogtak neki, hogy az olvasóközönséget bevezessék a korábban elzárt területekre. Csak néhány kilátóhelyet idézve: 1947-ben jelent meg Lányi Saroltától az Orosz költők antológiája (nem is az első a felszabadulás után), amely a klasszikusokon kívül bemutatta a szovjet líra különféle útjait is, Majakovszkijt, Bagrickijt, Tvardovszkijt és másokat. Gereblyés László a Francia ének (1948) című kötetében javarészt még a háború alatt készült fordításait tette közzé, a resistance szellemével átitatott francia közéleti lírát ismertette meg. Még Tristan Tzaránál is talált politikai tartalmú verset.

A forrásvidéket tágították azok a már korábban elkezdett és most befejezett felfedező utak is, amelyeket néhány költő a klasszikusok között tett. A következő évtized magyar lírájában például, megújult a szonett szerepe, ezért e forma fejlesztése szempontjából is fontos módszertani tanulsággal szolgált Szabó Lőrinc, amikor a kor nyelvén megszólaltatta Shakespeare szonettjeit (1948). Ugyancsak egyszerre szolgálta a közművelődést és az új magyar költészet módszereinek fejlesztését Vas István búvárkodása az angol barokk költészetben. 1946-ban megjelent kötetével (Angol barokk líra) gazdag hagyományokat keltett életre magyar nyelven.

A korszak másik jellemvonása az volt, hogy a szellemi kereslet és kínálat szabad piacán fokozatosan győzedelmeskedett az új fordítói eszmény. Azok a fordítások sikerültek a legjobban és azok aratták a legnagyobb közönségsikert, amelyek az új módszerrel készültek. 1947-ben megjelent Rónay György Új francia költők című antológiája az 1939-ben megjelent Modern francia líra című gyűjteményét bővítve {1019.} ki. A kötet bebizonyította, hogy a tartalmi és formai hűség elve nem ellenkezik a költői invencióval, sőt szárnyalását segíti elő. Ugyancsak 1947-ben jelent meg Devecseri Gábor első Odüsszeia-fordítása, és szintén a filológiai hűség és a költői megközelítés szövetségét hirdette. 1948-ban az Örök barátaink második kötetében pedig Szabó Lőrinc – a világlíra különböző korszakaiból és különböző égtájairól hozva gazdag zsákmányt – mutatta meg az értelemre figyelő, a vers gondolati vázát felépítő fordítások előnyét, szépségét.

Műfordítás-irodalmunk következő korszaka 1949-től 1954–1955-ig tartott. A határokat a könyvkiadás adatai is pontosan jelölik. 1949-től csökkent a kiadott szépirodalmi művek száma, és csak 1955-ben érte el újra az első négy év átlagát. Igaz, ez a csökkenés csak a magyar művekre vonatkozott, a fordítások száma 1953-at és 1954-et kivéve az első négy év átlaga fölé emelkedett. A magyar és külföldi szépirodalom kiadáspolitikai aránya változott tehát meg, a fordítások megközelítették, sőt 1950-ben túl is szárnyalták a magyar műveket.

A világirodalom iránti megnövekedett szomjúság, amely ezekből az adatokból kiolvasható, nem hátránya, hanem erénye volt ennek a korszaknak. Hátrányára csak az vált, hogy e szomjúságot kevesebb forrás vizéből próbálták oltani, és az adagolásnál megkíséreltek helytelen elveket is érvényesíteni.

A sematikus és voluntarista irodalomszemlélet a műfordítás irányában két módon jelentkezett. Az első és a legszembeötlőbb az volt, hogy hirtelen leszűkült a fordítások forrásvidéke. Az olvasóközönséget nem csak a modern nyugati irodalomtól zárták el, lezárultak a szovjet irodalom kincsesházába vezető utak is, nem engedve, hogy az olvasók ízlése az ismeretek szabad áramlásában alakuljon ki. Tematikus válogatások nyirbálták meg a szocialista realizmus gazdag lombozatát, nem fedték fel, hogy milyen sok ágon fejlődött ki, s ez a szovjet mellett a népi demokratikus országok irodalmának bemutatására is vonatkozott. Csökkentek a klasszikusok között tett felfedező utak is, hiszen akik mélyen, sokoldalúan tárták fel koruk emberi igazságait, nem illettek bele a voluntarista ideológiába. Persze Shakespeare-t, Racine-t, Puskint, Heinét és még néhány világirodalmi óriást nem lehetett kikerülni, de a középkor, a barokk, a romantika és századforduló költészete alig-alig szerepelt. Ezekben az években – a statisztikai adatok is bizonyítják – az élő irodalom fordítása uralkodott a klasszikusok fölött. A sablonokban gondolkodó élő irodalomé. A sematikus szemlélet a sematikus műveket kereste.

A sematizmus és voluntarizmus másik jelentkezése a "fordítói marrizmus" volt. Ennek veszélyére 1952-ben és 1954-ben már Németh László és Vas István is felhívta a figyelmet. Ny. Ja. Marr, szovjet-grúz nyelvész nyomán, a szovjet marrista nyelvésziskola – amellyel a Szovjetunióban is vitatkoztak, még Sztálin is – azt vallotta, hogy a nyelv egyértelműen a felépítményhez tartozik. Eszerint a fordításnak nemcsak egyik nyelvből a másikba, hanem egyik társadalmi felépítményből a másikba is át kell ültetni az eredeti művet, tehát hozzá kell idomítani annak az olvasóközönségnek az ideológiájához, amelynek a kezébe kerül. Ez a tudománytalan nézet néha egészen durván jelentkezett. Átköltötték az {1020.} eredeti verseket, "haladóbbá", "forradalmibbá" tették őket, mintha az ötvenes évek Magyarországán íródtak volna. De sokkal gyakoribb volt a marrizmus finomított változata. Ez azt mondta ki, hogy a klasszikusokat a maguk korában első hallásra megértette a közönség, a fordítónak tehát azon kell lennie, hogy a mai magyar közönség is azonnal megértse őket. A közérthetőségnek ez a kétes értékű igénye ugyancsak önkényeskedésre adott alkalmat, s ha ideológiai célzattal nem is változtatott az eredeti művön, nyelvét, formáját leegyszerűsítette, színeit kifakította.

Az 1949–1954–1955-ig tartó korszakot mégsem a fordítói hibák uralták. A kiadáspolitika ugyan megszabta azokat a határokat, amelyeken belül a fordítók dolgozhattak, az új fordítói módszerek azonban ezekben az években tovább is fejlődtek. A marrizmus nem tudta birtokba venni az igényes fordítók műhelyét. Sőt éppen a műfordítás volt az a lehetőség, ahol az elhallgatott költők láthatatlanul is tovább folytatták munkájukat, amint Vas István írta A fordító köszönete című versében:

Köszönöm nektek, nyájas óriások,

Hogy elnémulva sem hallgattam el,

Hogy tiltott hangom hangotokon át szólt,

Schiller és Goethe, Shakespeare, Molière!

Magas színvonalú, időtálló fordítások születtek ezekben az években, és még később is gyűjteményes kötetek, antológiák ebből az időből származó fordításokkal teltek meg. Ekkor születtek Illyés Gyula, Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor Molière-fordításai, ekkor indult meg Shakespeare új, korszerű interpretációja, 1952-ben készült el Devecseri Gábor Iliásza, 1953-ban Áprily Lajos Anyeginje, hogy csak néhány nagyobb vállalkozásról essék szó példaképpen. Az analitikus fordítói módszert jelentősen előre lendítették azok az őszinte, nyílt szellemű viták is, amelyek néhány fordítás körül hullámoztak. A két legjelentősebb ezek közül 1953-ban zajlott le, az egyik Mészöly Dezső Romeó és Júlia fordításáról, a másik pedig az új Anyeginről. Mindkettő az analitikus módszer előnyeinek bizonyításával zárult.

1954-ben a Népművelési Minisztérium felügyelete alatt felállították a Kiadói Főigazgatóságot, 1955-ben pedig az Új Magyar Könyvkiadó és a Szépirodalmi Könyvkiadó világirodalmi szerkesztőségének egyesítésével megalakult az Európa Könyvkiadó. Ezek az adminisztratív intézkedések jelölték a harmadik, máig tartó korszak kezdetét. Az intézkedések mögött pedig egy új, egyelőre még következetlenül megvalósuló, de már táguló, mozduló kultúrpolitikai szemlélet munkált.

Az új periódusról a számadatok is tanúskodnak. 1955-ben felszökött a szépirodalmi kiadványok száma és újból elérte a felszabadulás utáni első négy év átlagát, s ezzel arányosan emelkedett a fordítások mennyisége is. Az adatokból kirajzolódik az új periódus belső üteme. 1954–1955-től 1957-ig tartott az első szakasz, amelyben körülbelül 30%-kal több magyar mű jelent meg, mint külföldi. Ez az arány 1958 és 1962 között a minimálisra csökkent, sőt 1958-ban és 1959-ben, {1021.} valamint 1960-ban a fordítások száma túlnőtt a magyar művekén (hasonló csak 1950-ben fordult elő). 1962 után ismét a magyar művek kerültek előre körülbelül 20%-os többlettel.

1954–1955-től 1958-ig átmeneti, ellentmondással terhes esztendők teltek el. De többek között az 1954-ben megjelent kétkötetes Molière, az azt 1955-ben követő négykötetes Shakespeare, valamint az első Jeszenyin-kötet, 1956-ban a Faust II. része Kálnoky László fordításában, 1957-ben Brecht Jó embert keresünk és García Lorca Vérnász című drámája Nemes Nagy Ágnes, illetve Illyés Gyula fordításában jelentős kiadáspolitikai és fordítói eredmények voltak.

1956-ban megindult a Nagyvilág című folyóirat, és állandó otthona lett a világirodalmi művelődés terjesztésének, elsősorban a kortárs művészetnek. Ez a folyóirat nemcsak az ismeretterjesztést lendítette fel, hanem a fordítói módszerre is jótékony hatást gyakorolt. Azáltal ugyanis, hogy frissen, gyorsan – a könyvkiadók legalább 1 éves átfutási ideje helyett 1–2 hónap alatt – tudott fordításokat közzétenni, állandó "piackutatásra", önálló kezdeményezésekre ösztönözte a fordítókat. Míg korábban legtöbbször kiadói megrendelésre készültek a fordítások, most megváltozott a helyzet, és ismét a fordítók vállalkozó kedve lett a fordításirodalom legfontosabb hajtóereje.

Ahogy 1957 után megszűnt a szellemi elzárkózás, ahogy fokozatosan felemelkedett a sorompó az irodalom számos korszaka, és különösen a 20. századi irodalom útjai előtt, egyre bővebb, gazdagabb, érettebb termést hozott a magyar műfordítás. Egymás után jelentek meg a múlt és a félmúlt klasszikusainak gondos filológiai munkával, sok ötlettel elkészített kötetei. Villon és Baudelaire, Blake és Keats, Goethe és Rilke, Leopardi és Carducci, Hafiz és Szádi, a Dalok könyve és a Zenepalota verseit avatták korszerű, hiteles tolmácsolások az új olvasmányélmény vagy az első bemutatás izgalmas eseményévé. És ezek csak kiragadott nevek abból az impozáns sorból, amelyben a világlíra klasszikusai mindegyre korrigált, pontos és ihletett fordításokban az olvasóközönség elé kerültek. Az ötvenes évek második felétől a hatvanas évek végéig több történt az érdekükben, mint a megelőző fél évszázad alatt összesen. A Móra Ferenc Kiadó A világirodalom gyöngyszemei című és az Európa Kiadó Klasszikusok című sorozatai, az angol, francia, német, orosz, olasz, bolgár, jugoszláv, görög, spanyol, németalföldi, román, skandináv, lengyel líra századairól alaposan átgondolt, történeti szempontból is hiteles összefoglaló válogatásokat adott közre.

Az új korszak másik, nem kevésbé jelentős eredménye az volt, hogy végre kiadásra kerültek a modern líra nagy alkotói is, és az olvasóközönség, amely eddig pusztán elméleti írásokban, vitapartnerként találkozott velük, most saját ítélete alapján választhatott közülük. Az évtized nagy felfedezettje García Lorca volt. Versei avatott tolmácsok kezében egy csapásra meghódították az olvasók táborát, és könnyen lemérhető, szembeötlő hatást gyakoroltak a magyar líra alakulására is. De az 1958-ban megjelent Mai francia költőktől Apollinaire, Cendrars, Eliot, Auden, Dylan Thomas, Aragon, Éluard, Guillevic, Follain, Frénaud, Saba, Montale, Brecht, Enzensberger, Vasko Popa, Nelly Sachs és mások költészetei {1022.} átfogó kötetek hosszú sora vezetett Saint-John Perse Bólyák című poémájának 1969-es kiadásáig. S e sorban olyan antológiák adtak képet egy-egy nyelvterület modern lírájáról, mint a Modern olasz költők (1965), a Mai német líra (1966), az újgörög költészetből ízelítőt nyújtó Kövek (1966) és a mai lengyelt bemutató A föld fényei (1968), hogy csak a legjobbak közül említsünk meg néhányat.

Azt a műfordítói hullámot, amely 1968 után pár évig aránytalan méretet öltött, a tájékozódás felszabadult vágya és felszabadított lehetősége hajtotta. A hatvanas évek közepére fordítóink behozták annak a lemaradásnak legnagyobb részét, amely a szellemi hidegháború következtében keletkezett, és helyreállt a könyvkiadás reális aránya. A nagy fordítói áradat azonban káros hordalékot is hagyott maga után: a fordítás művészetből sokszor mesterséggé, szolgálatból üzletté vált. Ez persze nemcsak a fordítói etikában mutatkozott meg, hanem a színvonal csökkenésében is.

Ez a küzdelem a mennyiség és minőség között az említett nyelvterületek mellett az orosz és szovjet líra tolmácsolásában is nagy erővel folyt. A zárak, furcsamód éppen a modern szovjet költészetbe vezető kapukról pattantak le a legkésőbb. Előbb jelentek meg magyarul Eliot versei, mint Paszternáké, előbb lehetett antológiában olvasni Tzarát, mint Cvetajevát. De a hatvanas évek végére fordítóink és a könyvkiadók itt is behozták a lemaradást. A korszakot szimbolikusan is keretezték Jeszenyin és Blok 1955 és 1959 között, valamint Paszternák és Majakovszkij 1969-ben megjelent kötetei, fényt vetve arra, ami, ha megvalósult, a legkorszerűbb volt az évtized szellemében: az értékek tiszteletére.