Elméleti áttekintés

A műfordítás alighanem egyidős az irodalommal, a műfordítás-elmélet pedig az esztétikával. Nemcsak a magyar irodalom kezdődött fordításokkal és adaptációkkal, mint aminő a Halotti Beszéd és az Ómagyar Mária-siralom volt, hanem általuk terjeszkedett a középkori anyanyelvi művelődés szerte Európában. De hasonló történet már az ókorban is a Septuagintától Livius Andronicus Odüsszeia-tolmácsolásáig, és a keleti irodalmak között szintén a műfordítás épített összekötő hidat a gondolat és élmény cseréjéhez.

A műfordítás szellemi terjeszkedés, hódítás és behódolás egyszerre, szüntelen határokon, sőt földrészeken lépteti át egy nyelv és általa egy nemzet gondolatvilágát. Az emberi alkotó kedv piaca, ahol Babits Mihály szavaival, létrejön a "szellem közös valutája". Vas István a leghazafiasabb műfajnak nevezte a fordítást, Illyés Gyula a legnemzetközibb ügynek tekintette. S kettőjük megállapításában csak látszólag feszül ellentét: a műfordítás évszázadok, sőt évezredek óta éppen azt példázza a szellemi életben, hogy a nemzeti és nemzetközi érdek egyszerre, egymás segítségével elégül ki.

A műfordítás hatalmas folyamában új ág, mégpedig gyors sodrú s bő vizű ág eredt a 20. században. A technikai civilizáció minőségformálóan betört az irodalmi művelődésbe, a modern nyomdászat lehetővé tette, hogy százezres és milliós példányszámokban terjedjen a könyv; a film, a rádió s a televízió új műfajokat hozott létre, sőt egy új műfordítási ágazat is született: a szinkronizálás. A közlekedés forradalma pedig közelebb hozta egymáshoz az országokat és földrészeket, s a távolságok zsugorodásával ugrásszerűen megnövekedett a szellemi kíváncsiság a szomszédos és a távolabbi nyelvek s e nyelvek kultúrája iránt.

A világirodalom fogalma, amely addig jobbára csak a Földközi-tenger medencéjét s Európát jelentette, most túlnőtt az öreg kontinensen. Fábián Gábor, Háfiz fordítója már 1824-ben figyelmeztetett arra, hogy "minekutána az európai népeknek mind régi, mind újabb költői műveik közül a jelesebbeket honi nyelvünkre általvéve bírjuk: bírjunk valamit Keletről is, melynek szelíd ege alatt az isteni poézis nem kisebb előmenetellel tenyészik, mint Nyugaton." Figyelmeztetése – eltekintve korábban néhány bátor, de elszórt kísérlettől – most fogant meg.

Szalmalángszerű extra Europam divatok föllobbantak az elmúlt évszázadokban is, de Ázsia, Afrika s a precolumbián Amerika kultúrája csak a 20. században csatlakozott szervesen az európai művészethez és termékenyítette meg az alkotó elméket. Nem véletlen, hogy a modern angol líra kezdősebességét – azokban az években, amikor Kosztolányi Dezső a Modern költők (1921) gyűjteményén {1010.} dolgozott – Ezra Pound fordítói szenvedélye adta meg, elsősorban a klasszikus japán irodalom iránti érdeklődése. Nem véletlen, hogy az "imagizmus", amely megteremtette a modern líra egyik fontos képalkotási technikáját, a kínai írásjegyek képletes kifejezésmódját adoptálta, s jellemző az is, hogy a modern dráma legeredetibb kísérletezője, Bertolt Brecht szintén tudatosan merített a távol-keleti színjátszás hagyományaiból. Ugyanakkor a francia szürrealizmus eredményeit otthonos biztonsággal alkalmazták Fekete-Afrika első modern poétái, Ázsia s Amerika távoli zugaiba pedig európai gyökerű filozófiák nyomultak be gondolat- s művészetébresztően, s keveredtek össze az ottani folklórral.

A 20. század irodalmában a nemzeti fejlődés még szorosabban összefonódott a nemzetközivel, mint korábban, s ebben az integráló folyamatban kiemelkedő szerep jutott a műfordításoknak. Kiemelkedő és nemegyszer új szerep.

Az előző századokkal összehasonlítva mindenekelőtt a mennyiségi növekedés ötlik szembe. Egyetlen jellemző adatként: a Bibliát (az egészet vagy némely részletét) a könyvnyomtatásig 33 nyelvre fordították le, a 19. század elejéig 71 nyelvre ültették át, a 19. század folyamán 400-ra, a 20. század első felében pedig további 500-ra, tehát majdnem annyira, mint a megelőző, több mint kétezer év során összesen. S ez az arány bátran kivetíthető az egész műfordítás-irodalomra, sőt az elmúlt évtizedekben még tovább növekedett. Az ugrásszerű mennyiségi gyarapodás új módszereket s új fordítói eszményeket is teremtett, válaszolva a kívánalmak és igények változására. A mennyiségi növekedés azt is jelezte, hogy átrendeződött a műfordítás szerepe a művelődés struktúrájában.

A szerep növekedése és változása annál bonyolultabb, mivel a műfordítás (elsősorban a költői fordítás) alapvető paradoxonjai továbbra sem múltak el. A modern leíró nyelvészet egyik kedvelt témája, hogy a fordítás lehetetlenségét vagy legalábbis korlátozott voltát bizonyítsa. A nyelv – mondják – szisztematikusan szervezett orális-audiális jelrendszer, amit az írás-olvasás már eleve tökéletlenül képvisel. Továbbá a jel és a jelentés között önkényes kapcsolat van, márpedig a hangok együtteséből csendül föl a költemény zenéje, s az azonos jelentést más-más nyelven más-más hangalak közvetíti. Vagy ahogy Roman Jakobson fogalmazta, a látszólag azonos forma egészen különböző funkciót tölthet be két nyelven. De eltér az emberi kapcsolatok nyelvi jelekkel történő szegmentációja is. A francia nyelv például, külön szóval jelöli a sárgabarackot és az őszibarackot, az alma és a burgonya közti különbséget azonban csak körülírással tudja kifejezni.

Még jobban megnehezíti a fordítást a nyelvi kommunikáció etnolingvisztikai szerkezete. A beszélő "üzenetet" ad át, az üzenetnek a receptorra tett értelmi és érzelmi hatásához azonban hozzátartozik az a történelmi és kulturális környezet is, amelyben az üzenetváltás végbemegy. Ha a fordító azt tűzi célul, hogy a fordítás olvasója hasonlóképpen reagáljon, mint az eredetié, akkor számolnia kell a szokások, hagyományok és ismeretek különbségével. A Lukács-evangélium például, "Isten országát" említi, a Máté-evangéliumbeli "mennyek országa" helyett, mert abban a görög–latin kulturális környezetben született, ahol szabad volt kiejteni isten nevét. (A magyar Károli-biblia nem különbözteti meg a két {1011.} kifejezést következetesen.) Vladimir Nabokov, aki angolra fordította az Anyegint, arról panaszkodott egyik esszéjében, hogy milyen nehéz, sőt lehetetlen a 20. századi angol olvasóval érzékeltetni azt a nyelvi hatást, amelyet a mű a maga korában azáltal fejtett ki, hogy Puskin az angol klasszikusokat az Oroszországban akkor közkézen forgó francia átiratokból ismerte meg, s ezek nyelve érezhetően nyomot hagyott a művén. Hasonló gonddal küszködött Ernst Robert Curtius is, amikor németre fordította a Puszta Országot, amelynek eredeti angol szövegében német nyelvű idézetek találhatók, nyilván Eliot-nak azzal a szándékával, hogy ezek az angol kulturális környezetből kiugorva éppen idegenszerűségükkel hassanak.

Tovább bonyolódik a feladat, ha a történelmi, művelődési és nyelvi sajátosságok a gondolkodás- és képzeletvilágban is különbségeket hoznak létre. A bólintás nálunk a beleegyezés jele, bolgárul a tagadásé. Egynémely néger törzsnél a fehérruhás nő a szomorúság képzetét kelti, mert a fehér a gyász színe. Minden európai ember úgy képzeli el az időviszonyokat, hogy a múlt mögötte van, a jövő pedig előtte. A bolíviai kecsua indiánok pontosan fordítva gondolkoznak. Azt mondják, hogy ami az ember előtt van, azt látja, tehát ismeri, márpedig mindenki csak a múltját ismerheti, így a múlt van előttünk és a jövő mögöttünk. Ennek megfelelően Tandori Dezsőnek az a meghökkentő képe, hogy "Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok" erre az indián nyelvre lefordítva valóságos közhely lenne.

Ugyanaz tehát nem ugyanaz. Bármennyire megnövekedett is századunkban a műfordítás mennyisége, bármennyire megváltoztak is az eszményei és igényei, ezen az alapvető paradoxonon nem lehetett segíteni. A költők szerte a világon mégis egyre nagyobb lendülettel rugaszkodtak neki a fordítás örökké tökéletesíthető munkájának.

Paul Valery arról írt, hogy a költői fordítás lehetetlen, mégis szükség van rá, mert a fordítás áll a legközelebb a "tiszta költészethez". A fordítás a versírás alapvető modellje, voltaképpen a költés is fordítás: a poéta az érzéseit és gondolatait fordítja le a költészet nyelvére. Benedetto Croce ugyancsak az alkotómunkához hasonlította a fordítást, és Esztétikájában arról írt, hogy a jó fordítás egy eredeti mű értékével bír. Ő foglalta össze legtömörebben a "szép hűtlenség" fordító elvét, azt az elvet, amelyet a század első felének nagy költő-fordítói egész Európában magukénak vallottak: a fordítónak arra kell törekednie, hogy hasonló esztétikai hatást keltsen, mint az eredeti mű, a pontos tartalmi és formai hűség feláldozásával is.

Ez az elv jellemezte a Nyugat műfordítóit. "Egy költői vázlatkönyv ez a könyv" – írta Babits Mihály a Pávatollak (1920) bevezetőjében – "stílustanulmányaim gyűjteménye". "Egy szobrot kell kifaragni, teljesen más anyagból" – hirdette Kosztolányi. "Ehhez szabadság szükséges. A költeményt a törvényszéki hites tolmács pontosságával éppoly kevésbé szabad lefordítani, mint egy szójátékot. Újat kell alkotni helyette, másikat, mely az eredetivel lélekben, zenében, formában azonos. Hamisat, mely mégis igaz."

A modern fordításirodalom ezen első hullámainak az volt a jellegzetessége, hogy a költő elsősorban önmagának fordított, arra törekedett, hogy költészetének {1012.} láthatárát növelje, eszközeit csiszolja és az egyéniségét fejlessze a világlíra áramába bekapcsolódva. A nemzeti művelődés azáltal gazdagodott, hogy e fordító-költők korszerűbbé tették a nemzeti költészet nyelvét, s magukhoz – vagyis tulajdonképp a nemzeti művelődés igényeihez – hasonították a világirodalom őket vonzó műveit. Fordításaikban csak közvetve munkált az ismeretterjesztés szándéka.

A felszabadulás után éppen ez a szándék változott meg. A műfordítás közvetlen eszköze lett a társadalmi méretű kultúrforradalomnak, s előtérbe lépett az ismeretterjesztés feladata. Tíz- és százezres tömegeket kellett megismertetni a világirodalom gyöngyszemeivel, s nagypéldányszámú könyvsorozatokban és gyűjteményekben kellett hozzáférhetővé tenni a legjobb alkotásokat.

A modern műfordítás második hulláma három változást hozott. Hatalmas mennyiségi ugrás következett be, átalakult a fordítás eszménye, és kiépült egy segítő-ellenőrző hálózat. Szintén az új korszak jellegzetességéhez tartozik, hogy megélénkült a műfordítás-elmélet, a fordítói gondok, eredmények és kudarcok esszéisztikus vagy filológus elemzése.

A fordításirodalom három dimenzióban növekedett: több fordítás készült, e fordítások nagyobb példányszámban jelentek meg, és tágult a fordítások forrásvidéke. E háromdimenziós növekedést a kultúrforradalom szolgálatába állított könyvkiadás tette lehetővé.

A demokratikus könyvkiadás művelődésterjesztő munkájáról már a puszta adatok is meggyőzően beszélnek. 1938-ban Magyarország könyvkiadó vállalatai 2438 könyvet (64 oldalon felüli kiadványt) nyomtattak ki 9,2 millió példányban, 26,5 ezer ív terjedelemben. 1964-ban 4164 könyv jelent meg 44,7 millió példányban, 74,7 ezer ív terjedelemben. 1945–1965-ig 11 864 szépirodalmi kiadvány látott napvilágot, összesen 130 millió példányban. Ennek majdnem a fele (5214 mű 64,5 millió példányban) fordítás volt. Ebben az időszakban az első tíz helyen a következő irodalmak álltak: 1580 orosz és szovjet, 759 francia, 492 angol, 449 német, 347 amerikai (USA), 197 csehszlovák, 189 román, 126 olasz, 114 lengyel, 80 kínai lefordított szépirodalmi mű. Ezenkívül az összesen közel másfélszáz ázsiai, afrikai, és dél-amerikai könyv mutatta a fordítások táguló, Európán túlnövő látókörét. Csak 1964-ben több mint 6 millió példányban jelent meg nálunk külföldi szépirodalom, a kétharmada az 1938-ban megjelent összes kiadványnak, amelyben könyvek és füzetek, eredeti és fordított anyagok, tudományos, jogi, ismeretterjesztő, vallási stb. művek benne foglaltattak, arról már nem is szólva, hogy az akkor szépirodalomnak feltüntetett könyvek fele ponyva volt.

Mint ahogy e számadatok is bizonyítják – különösen a példányszám ugrásszerű növekedése –, a kiadáspolitika mindenek fölött a tömegkultúra színvonalának növelésére törekedett, a műveltség gyarapítását és az irodalmi ízlés formálását tekintette a legfontosabb feladatnak. Ehhez az igényhez szabva alakult át a műfordítás eszménye is. Ezentúl a hangsúly a tartalmi és fogalmi hűségre esett, valamint az eredeti mű formájának lehető legpontosabb tükrözésére, s nem a fordító kísérletező kedvének megvalósítására. A fordítás többé nem elsősorban műhelytanulmánynak, hanem ismeretterjesztő szolgálatnak számított. Ha az első {1013.} korszak egyik szembetűnő jellegzetessége a fordítói individualizálás volt, az eredeti művet a fordító saját ízléséhez és saját költészetének színeihez közelítette, az új korszak a filológiai pontosság követelményével lépett föl, hiszen a világirodalmi műveltség terjesztése hiteles, pontos fordításokat igényelt.

E két fordítói eszmény közötti különbséget Rába György ekképpen foglalta össze: "Egy kortárs francia költő és esztéta, Charles Péguy, úgy veti föl a kérdést, hogy a fordítás mintegy táblázatbeli átírást jelent-e az analógiák egy-egy rendszerén belül, vagy pedig átlépést az egyik rendszerből a másikba, pl. a rovarok világából a kristályokéba. Ha az analógiák egy-egy rendszerén belüli átszámítást zenei átiratnak, mondjuk egy zenekari mű zongoraátiratának értelmezzük, akkor az eszményi versfordítást metaforikusan meg is határoztuk; jelenkori legjobb versfordítóink, lehetőség szerint, csak a nyelvi különbség szabta, feltétlenül szükségszerű áttétellel élnek, és lényegében ilyen "zenei átirat"-ot készítenek. A Nyugat nagy versfordító nemzedéke viszont nyilvánvalóan úgy ért el művészi hatást, hogy az egyik rendszerezésből átlépett a másikba, s az átlépés folyamatában a rovarok rendszere a külföldi verset, a magyar változat a kristályokat jelenti. A problémát lényegére egyszerűsítve: az eredeti szöveg költői rendszerét újjal helyettesítik, s ahogy az új rendszerezés inkább a fogalmi vagy ellenkezőleg, a tónushűséget érinti, úgy fedezzük föl az "individualizálást", vagy a fogalmak, vagy a tónus némiképpen eltérő rendszerében." (Szép hűtlenek. Akadémiai Kiadó. Bp. 1969. 450. 1.)

Mindazonáltal az új fordító nemzedékek, akik a megváltozott fordítói eszmény követelményeinek eleget tettek – Illyés Gyulától Nemes Nagy Ágnesig, Rónay Györgytől Kálnoky Lászlóig, Áprily Lajos, Kardos László, Hajdú Henrik, Devecseri Gábor, Mészöly Dezső, Végh György, Hajnal Anna, Hajnal Gábor, Hegedüs Géza, Fodor András, Garai Gábor, Jánosy István, Lator László, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Nagy László, Somlyó György, Képes Géza, Rab Zsuzsa, Rába György, Rákos Sándor és a fiatalabbak: Tandori Dezső, Orbán Ottó, Tellér Gyula stb. – mind-mind kijárták a Nyugat-nemzedék iskoláját, s eredményeiket hasznosítva, hibáikon okulva haladtak tovább. Ezért Szabó Ede joggal állapította meg, hogy a "Nyugat nagy műfordító-gárdájának példaadó, pezsdítő hatása napjainkban sem szűnt meg." (A műfordítás, Gondolat, Bp. 1968. 335–336. 1.)

Másfelől nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a felszabadulás után uralkodóvá (bár nem kizárólagossá!) vált fordítói eszmény erőteljesen ott készülődött már Szabó Lőrinc 1945 előtti fordításaiban, s fölfedezhetők elemei Radnóti Miklósnál, Rónay Györgynél és Devecseri Gábornál is.

Az új fordításideál formálódása és tökéletesedése Szabó Lőrincnél kísérhető nyomon a legvilágosabban. Például Baudelaire-fordításaiban. Baudelaire-t addig – kevés kivételtől eltekintve – vagy E. A. Poe burjánzó képvilágához, vagy Verlaine zengő-bongó zeneiségéhez közelítették a magyar fordítások. Amint Szabó Ede írta, "a korábbi Baudelaire-fordítók (György Oszkár, Térey Sándor, Franyó Zoltán, Kosztolányi Dezső) romantikus, szecessziós stílusával szemben Szabó {1014.} Lőrinc az igazabb, a gondolkodó Baudelaire-t adja ..." (A műfordítás, 313 l.) Néha azonban ő sem állta meg, hogy Baudelaire egyszerű, fogalmi nyelvét ne díszítse. A Correspondances első szakaszának második sora ("Laissent parfois sortir de confuses paroles") nála így hangzik: "időnkint szavakat mormolnak összesúgva." Ez még a korábbi fordítói módszerre vallott. A szakasz harmadik és negyedik sorát, a költemény lényegét, azt a gondolatot, amely a későbbi szimbolista nemzedék költői hitvallása lett ("L'homme y passe à travers des forêts de symboles / Qui l'observent avec des regards familiers"), már helyesen fordította, a gondolatra összpontosítva figyelmét:

jelképek erdején át visz az ember útja

s a vendéget szemük barátként figyeli.

E puritán fogalmazás világossága és nemes szépsége még láthatóbbá válik, ha összevetjük a korábbi megoldásokkal. György Oszkár 1917-ben ekképpen fordította e két sort

Szimbólumok között, beszőve ág-bogokkal,

Megyünk előre mi s egy-egy szem ránk lobog.

Az általánosítás és elvontság eme homályos képi föloldása megmásította a verset. Hasonló történt Franyó Zoltán fordításában is:

Itt járunk erdején titkos szimbólumoknak

S reánk meghitt, szelíd tekintetük lobog.

A "járunk" többes szám első személye, az eredetiből hiányzó jelzők, "titkos", "szelíd" s a "lobog" ige e filozófiai tartalmú kijelentésből impresszionista élményköltészetet faragott.

A korábbi fordítói eszmény szerint, a költeményről alkotott összhangzást, a versnek az olvasóra tett hatását kellett közvetlenül reprodukálni, ha másképp nem, a pontos szöveghűség feláldozásával. Igaz, a költemény elemei a hangoktól a szavakon át a versmondatokig egyre magasabb rendbe szerveződnek, s végül az elemek egybeolvadt összessége "él szemléletünkben", amint József Attila írta. Csakhogy a részek eme esztétikai szintézisét nem lehet analízis nélkül reprodukálni: a fordítás úgy érhet el hasonló esztétikai hatást, ha hasonló elemekből építkezik, mint az eredeti mű, más szóval, a hiteles fordítás úgy készül, hogy a fordító elemeire bontja és az elemeket egy más nyelvre transzponálva újra összerakja a költeményt.

Az új fordítói eszmény az "analitikus" tolmácsolás követelményét írta elő, míg a Nyugat-nemzedék a közvetlenül szintetizáló fordítás elvét vallotta. Devecseri Gábor, aki Homérosz magyar megszólaltatásával az elmúlt negyedszázad egyik legnagyobb fordítói fegyvertényét hajtotta végre, érzékletesen világította meg e két módszer különbségét. "Mármost képzeljünk el egy festőt, aki valamely nagy {1015.} mozaik előtt lelkesülten áll. Örömét tovább kívánja adni, részeltetni kívánja művészi élményében honfitársait. És a mozaikképet – lefesti. A Homérosz-fordító ne legyen hasonlatos az ilyen festőhöz. Inkább ahhoz a művészhez, aki a köveket külön-külön kidolgozva és összeillesztve, igyekszik a kidolgozásban is, az összeillesztésben is az eredeti kép alkotórészeihez és egészéhez hű maradni. A nagy mozaikkép ugyanolyan egységes és – első pillanatban – elemeire bonthatatlan hatást gyakorol a szemlélőre, mintha festmény volna. Az a képmásoló azonban, aki a mozaikképet úgy akarja közvetíteni, hogy lefesti, aki tehát csak az összhatást kívánja érzékeltetni-ismertetni, és nem ügyel az alkotóelemek külön is meglévő sajátosságaira – az nem az eredeti képet hozza közelebb a szemlélőhöz, hanem csak a saját impresszióját. Ez az impresszió lehet igen művészi, lehet igen jelentős. De még ha zseniális, sem adja meg az alkalmat a szemlélőnek arra, hogy ez utóbbi a maga impresszióját – amennyire csak ilyen közvetítésben lehetséges – közvetlenül, az eredeti műhöz részleteiben, összetevőiben is mennél hasonlatosabb munkából nyerje. Vagyis arra, hogy impresszióját ne közvetítő impresszióról, hanem – ismétlem: amennyire csak közvetítésben ez egyáltalán lehetséges – elsődlegesen kapja." (Még egyszer a Homérosz-fordításról. Műhely és varázs, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959.)

Az analitikus fordítás az eredeti mű összhatásának reprodukálása kedvéért tartotta tiszteletben az alkotóelemek sajátosságait. Nyilvánvaló, hogy az új követelmény több és gondosabb munkát igényelt, mélyebb irodalomismeret, alaposabb nyelvtudás kellett hozzá. S e kívánalom éppen akkor fogalmazódott meg, amikor a népi demokratikus országok és a Szovjetunió, valamint Közel- és Távol-Kelet irodalmának bekapcsolásával a fordítások forrásvidéke minden korábbi várakozást felülmúlóan megnövekedett. Hol volt az a fordítógárda, amely az orosztól a kínaiig nyelvtudás és irodalomismeret dolgában kiállta volna az új fordítói elv próbáját? Éppen azokat a nyelveket ismerték nálunk a legkevesebben, amelyekből most fokozott mennyiségben és fokozott gyorsasággal kellett fordítani.

Ezt az ellentmondást próbálták feloldani a könyvkiadók, amikor bevezették a nyersfordítás és ellenőrző szerkesztés rendszerét. A nyersfordító pontos prózafordítást készített, és szükség esetén metrikai jegyzetekkel igazította útba a műfordítót, az ellenőrző szerkesztő pedig gondosan egybevetette az elkészült műfordítást az eredeti szöveggel, és segített kijavítani az előforduló pontatlanságokat, tévedéseket.

A nyersfordítás, valamint az ellenőrző szerkesztés rendszere kétségtelenül átlendítette fordításirodalmunkat egy súlyos anomálián, nélküle a felszabadulást követő években a műfordítás nem is állhatott volna olyan gyorsan és hatékonyan kulturális forradalom szolgálatába, hiszen az avatott költőfordítók megfelelő nyelvismeretének hiányában hosszú évekig várni kellett volna a Szovjetunió és a népi demokratikus országok irodalmának tolmácsolásával.

A nyersfordítás gyakorlata mégis ideig-óráig szükséges rossznak bizonyult. Gépiessé tette a műfordítást, megfosztotta az ihlettől és élménytől, s utat nyitott a szürke, jellegtelen fordítások hadának. Ami kezdetben lendületet adott, hamarosan {1016.} ernyesztő és bénító hatást gyakorolt. Lankasztotta a költők fordítói kezdeményezését, felfedező portyázások helyett kényelmes otthonülésre csábított, és házhoz szállított félkész termékeivel nyelvtudásra sem biztatta a fiatalabb és öregebb fordító nemzedéket.

Ekképpen szaporodtak az analitikus módszer útjában álló akadályok is. A filológiai hűség gyakran külsőségekben nyilvánult meg, és formalizmussá merevedett, mert amint Kardos László írta, "az eredeti szöveg nélkül dolgozó fordító nem kapott a fordított költőtől semminemű inspirációt". Az élménytől és egyéniségtől sterilizált fordításban elveszett az eredeti mű szelleme, és a belőle áradó erő. "Fordíthat az ilyen fordító daktilust daktilussal, keresztrímet keresztrímmel, dicsekedhet tartalmi és formai hűséggel, munkája mégis sótlan, szárnyatlan, rossz. Egy rosszértelmű rutin szüleményei ezek a fordítások, egy terméketlen sematizmusé." (Kardos László.)

Ezt a sematizmust a nagyarányú, a könyvkiadás által intézményesített és megtervezett fordítói tevékenység évről évre állandóan újratermelte, s csak a költői lelemény, a felfedező kedv és a nyelvtudással párosult irodalomismeret tudott megvívni vele. Az elmúlt negyedszázad magyar műfordítás-irodalma végül – az új eszmény ellenére is – régi tanulsággal szolgál: jó fordításra csak tehetséges, érzékeny és fogékony költői alkat képes, a fordítói egyéniség pedig nem gátja, hanem kapuja a pontos, esztétikailag és gondolatilag egyaránt hűséges fordításnak.

Vas István a műfordító két fő típusát különböztette meg. Az egyikbe azok tartoznak, akik legtöbbször rokonműveket választanak fordításra, olyanokat, amelyek közel állnak a saját költői törekvéseikhez, és illenek az egyéniségükhöz. Ez a típus nem került ellentétbe az analitikus fordítás elvével, mert minél gondosabban ügyelt a szöveghűségre és a forma hiteles transzponálására, annál inkább önmagára talált, minél mélyebbre szállt le a fordításra kerülő mű világába, annál szabadabbnak érezte magát benne. Erre a típusra Nagy László kínálkozik példának. A bolgár és délszláv népköltészettől Apollinaire-en és García Lorcán át Dylan Thomasig azért kószált el idegen égtájakra, hogy a saját költészetének lehetőségeit tágítsa, rokonokat és ismerősöket keressen, és így alkotta meg újabb műfordításirodalmunk néhány remekét.

A második típusba a "színészlelkű" fordítók tartoznak, akik az alkatuktól távoleső költők leikébe is bele tudják élni magukat, mint a színész a különféle szerepekbe. Weöres Sándor lírájának legbelső lényegéhez tartozik a szerepjátszó képesség, hol egy középkori örmény szerzetest, hol egy 19. század eleji magyar költőnőt teremt magának képzeletben, hogy az ő lelkükből tekintsen ki a világra. A műfordítás őneki nemcsak nyelvi és szellemi felfrissülésre adott alkalmat, hanem a lírájára oly jellemző szerepjátszás tréningje is volt. Ezzel egyedülálló helyet foglalt el. Máskülönben a "színészlelkű" fordítók közül csak azok boldogultak az analitikus módszerrel, akiknek a költői látásmódjában eredendően megvolt az analitikus hajlam. Szerencsére a magyar líra vonulatai ezekben az évtizedekben hagytak föl végérvényesen az impresszionizmussal, s a fejlődést éppen a lényegre törő elemző kedv növekedése jellemezte.

{1017.} Az analitikus fordítás társadalmi igényét éppen azok tudták maradéktalanul kielégíteni, akik maguk is analitikus költészetet műveltek, az érzések és benyomások mögött munkáló társadalmi összefüggések, életigazságok és filozófiai gondolatok feltárására vállalkoztak. Illyés Gyula "latinos" szelleme, Rónay György színekben játszó, fénylő klasszicizmusa, Vas István sokféle dallamot sodró racionalizmusa s az Újhold költőinek szikár, tárgyias lírája már alkatilag is közel állt ahhoz a magatartáshoz, amelyet az új fordítói eszmény megkívánt.

Műfordítás-irodalmunk eredményeit és gondjait viták kísérték-követték, s ezekből komoly, magas színvonalú elméleti irodalom nőtt ki. Műhelytanulmányokból, fordítói töprengésekből és vallomásokból kiformálódott a korszerű magyar műfordítás-elmélet, amely nemegyszer – kiváltképp a stílus bensőséges vizsgálatával – a par excellence irodalomelmélet előtt törte az utat.

Elsősorban Németh László, Devecseri Gábor, Vas István, Képes Géza, Kardos László és Somlyó György szenteltek a fordítói "gályapadnak" az új korszakra egyetemes érvényű tanulmányokat, s külön kiemelendő Somlyó György, aki a legalaposabb és legmegbízhatóbb fordításkritikát írta. 1968-ban jelent meg az első elméleti összefoglalás, Szabó Ede A műfordítás című könyve, 1969-ben pedig az első történeti monográfia, Rába György a Szép hűtlenek című monográfiájában a Nyugat műfordítókorszakát elemezte.

A versfordítás és a prózafordítás között lényeges különbségek vannak, más eszközök, módszerek és elvek valósulnak meg bennük. E különbség tagadása a vers és próza közötti különbséget is tagadná. Fontossági sorrendet persze nem lehet felállítani köztük, mint ahogy értelmetlen lenne fölvetni, hogy a költészet vagy a regényirodalom képvisel-e magasabb esztétikai értéket. Szöllősy Klára Thomas Mann-, Illés Endre Stendhal-, Makai Imre Solohov-, Németh László Tolsztoj-, Ottlik Géza Hemingway-tolmácsolása a maguk műfajában egyenértékű alkotások a legjobb versfordításokkal. Ez a fejezet mégis csak a költői fordítás utóbbi évtizedeinek történetét vázolja, mert ennek elve és igénye olyan mélyreható változáson ment át, amelynek feltárására közvetlenül szükség van az egész korszak magyar irodalmának jobb megértéséhez.