Orosz és szovjet irodalom

A statisztikai adatokon mérve, fordítóink a Szovjetunió népeinek klasszikus és modern irodalma felé fordultak a legnagyobb figyelemmel. A művelődés gyarapítása és ideológiai érdek egyaránt e figyelem növelésére biztatott. Az új magyar szocialista kultúra megteremtése és a népi demokrácia létrehozása a Szovjetunió múltjának és jelenének pontosabb megismerését is igényelte útmutatásul és tanulságul.

Az új feladatokat megkönnyítette, hogy az orosz irodalom tolmácsolása komoly hagyományokra nézett vissza, s a kezdő lépések megtörténtek már az ukrán és más irodalmak megismertetésében is. Kozocsa Sándor, Radó György, Lengyel Béla és Rejtő István gondos bibliográfiai, filológiai kutatásai, valamint Komlós Aladár tanulmányai és a Magyar–orosz irodalmi kapcsolatok (Akadémiai Kiadó Bp. 1961) című háromkötetes tanulmánygyűjtemény minden kétséget eloszlatóan bizonyítják, hogy már korábban is milyen magas feszültséggel kapcsolták be költőink, fordítóink az orosz kultúrát a magyar művelődés áramkörébe.

{1023.} A feladat a hagyományok ápolása, a kitaposott út szélesítése és továbbépítése volt, s be kellett törni a félig feltárt vagy addig homályban maradt területekre is. Különösen a szovjet irodalom ismeretében tátongtak űrök a szovjetellenes ideológiai vesztegzár következtében.

A feladat végrehajtása biztatóan kezdődött. 1945-ben jelent meg Győri-Juhász Jenő fordításában az Orosz költők antológiája, azt követte 1947-ben Trócsányi Zoltán kitűnő gyűjteménye, Az orosz irodalom kincsesháza és az Orosz költők című kötet Lányi Sarolta szerkesztésében. E könyv fordítói: Békés István, Gábor Andor, Gáspár Endre, Hidas Antal, Kőrösi György, Lányi Sarolta, Madarász Emil, Radó György és Vozári Dezső, valamennyien az orosz eredeti ismerete alapján dolgoztak, s ezáltal, ha művészileg nem is mindig maradandó, de hiteles fordításokat készítettek, s elkerülték a következő évek legfőbb hibaforrását, a nyersfordítások előidézte többszörös fénytörést. Gábor Andor, Gáspár Endre, Lányi Sarolta és Hidas Antal néhány fordítása túlélte az azóta eltelt időt, és fordításirodalmunk korszerűsödéséhez mérve sem avultak el.

A következő években azonban váratott magára a biztató kezdet méltó folytatása. A fordítók zömének menet közben kellett elsajátítania az orosz nyelvet, s bár nyersfordítások alapján készült néhány kiváló műfordítás, zömükben félmegoldásokhoz vezettek. A könyvkiadók is még csak iskolás éveiket járták, s a kiválasztás sem történt mindig a legteljesebb hozzáértéssel. Az átmeneti hanyatlás fő oka azonban a sematikus irodalomszemlélet volt. Szakmányban, "futószalagon" készültek a sematikus művek fordításai, s közben az orosz klasszikusok és az új szovjet irodalom számos valódi értéke háttérbe szorult. Az a szűklátókörű szemlélet, amely nem akart tudomást venni az avantgarde formai hagyományokról, évekig megakadályozta, hogy a szovjet líra első időszakának művei eljussanak a magyar olvasókhoz, s nem kedvezett Majakovszkij hiteles tolmácsolásának sem.

A sematizmus szívósan tartotta magát, s még 1955-ben is, amikor második kiadásban jelent meg A szovjet költészet antológiája című reprezentatív gyűjtemény (Szergej Kirjanov és Hidas Antal válogatása alapján Kardos László szerkesztette), a Csillag kritikusa ingerülten csattant föl Anna Ahmatova és Borisz Paszternak verseinek láttán.

Műfordítás-irodalmunk ezekben az években mégis gyarapodott néhány kiváló alkotással. Weöres Sándor Sevcsenko-fordításai – 1953-ban jelentek meg a Kobzos című kötetben – otthonos biztonsággal kottázták le az ukrán népi dallamokat. Nyelvi szépségük, könnyedségük, formai tökéletességük feledtette a filológiai hűség merész licenciáit.

Mogyorósban jártam-keltem

Mulatságból,

Molnárlegényt megszerettem

Mulatságból.

{1024.} Míg a molnár lisztet őröl,

Velem beszél esküvőről

Mulatságból.

(A szeleverdi)

Ugyancsak kiemelkedő fegyvertény volt 1954-ben Rusztaveli eposzának lefordítása. Weöres Sándor élményszerűen idézte fel a keleti rege komorabb tónusú világát. Lassan csordogáló tíz szótagos sorai párosrímekkel kötözve a régi lantosok elbeszélő modorára emlékeztettek.

Áprily Lajos 1953-ban készült el Puskin Anyeginjének újrafordításával, amely körül messze gyűrűző szakmai vita keletkezett, termékeny gondolatokat fogalmazva meg az új magyar fordítói eszményről. A vita termékenysége háromszorosan biztosítva volt. Puskin verses regénye, amint Komlós Aladár írta, olyan népszerűségnek örvendett, "amilyet nálunk, Petőfi művét és a Toldit kivéve, eredeti magyar költői mű sem ért meg, még kevésbé fordítás". Meggyőzően példázza ezt már a mű címe is. Az orosz tulajdonnevek átírásának szabályai szerint, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Dobroljubov nevének mintájára Onyegint kellett volna írni. A megszokást azonban nem sikerült legyőzni, s a tudós pontosság uralmának idején, amikor Ödipusz Oidipusz lett, Anyegin maradt Anyegin.

Másodszor: Bérczy Károly 1886-ban megjelent tolmácsolása a magyar fordításirodalom kiemelkedő művei közé tartozott, amellyel versenyre kelni nemes kihívás és nehéz feladat volt. Harmadjára: Áprily Lajos költői és fordítói erényei eleve megnövelték az érdeklődést az újrafordítás iránt, különös tekintettel arra, hogy már előtte Mészöly Gedeon és Vas István is megpróbált megmérkőzni Bérczy Károllyal.

Minden fordítás értelmezés: a mű bonyolult szövetéből kihúz egy szálat, és azt gombolyítja föl. Azért is avul el idővel majdnem minden fordítás, mert saját korának ízléséhez igazodva választ ki egyet az értelmezési lehetőségek közül, míg a későbbi nemzedékek ugyanazon mű más-más gondolatait lovagolják meg. Világosan érezte ezt Áprily Lajos, amikor az Anyeginről szóló tanulmányában (Csillag, 1953) azzal indokolta az újrafordítást, hogy a művet meg kellett az ötvenes évek nyelvén is szólaltatni, mivel Bérczy Károly a maga korának gyermeke volt, s tisztelve az akkori ízlést, mérsékelt, eufemizált és eszményesített a kifejezésekben.

Áprily Lajos – a kor irodalmi szemléletének megfelelően – Puskin realizmusát hangsúlyozta, amelyet a fordítás szférájában stílrealizmusként fogott föl, a mű érzékletes képeit, pontos, élethű leírásait, tárgyszerűségét dicsérte. A romantikus Puskin ekkor háttérbe szorult. A fordítás körüli vita pedig ellenlökésként – Bérczy Károly eufemizálására – néha túlmagyarázta a mű egyes sajátosságait. Bizonyos, hogy túlzás volt az ajánlóversben népies realizmust fölfedezni, és Puskin gazdag, sokoldalú emberábrázolását, az "orosz élet enciklopédiáját" szűkítette le az a nézet is, amely Anyegint egyértelműen negatív figuraként elemezte, és pusztán a "felelőtlen léha főúrt" találta benne.

{1025.} A túlzások azonban inkább csak a vitában mutatkoztak, s szerencsésen elkerülték a fordítást. Áprily Lajos korszerű és maradandó művel ajándékozta meg nyelvünket és irodalmi kultúránkat. Teljesebb, többszínű Anyegint mutatott be, mint Bérczy Károly. Péter Mihály részletes tanulmányt szentelt a magyar tolmácsolások egybevetésére az eredeti szöveggel (Magyar–orosz irodalmi kapcsolatok. Bp. 1961). Ő mutatott rá arra, milyen nyereség volt Áprily Lajos fordításában a puskini szatíra élénk felvillantása, ami Bérczy Károly tolla alatt letompult. Például, a II. fejezet 10. versszakában Lenszkij alakjával Puskin korának elégiaköltőit gúnyolta ki, felhasználva jellegzetes kifejezéseiket. Bérczy Károly elsiklott az irónia fölött:

Dallá: a válás mily nehéz;

Mi bús a táj, ha ködbe vész,

S mi szép regény a rózsa nyílta.

Áprily Lajos finom humorral tolmácsolta ugyanezt:

Bánatról s búcsúról dalol,

A lenge köd s

A romantikus rózsák a tárgya.

Puskin világának költői átélése és gondos filológiai munka jellemezte Áprily Lajos fordítását. Az új fordítóirodalom egyik legértékesebb és legszebb megvalósulása volt. Nemcsak a korábbi átültetés szépelgéseit igazította ki, nemcsak a nyelvújítás akkor még életben levő néhány szörnyszüleményét (például, "S minket is átrezg a hevély", II. 18.) fogalmazta meg tiszta magyar nyelven, hanem a mű értelméhez, sokoldalú emberi tartalmához is közelebb került.

Az ötvenes évek közepétől fokozatosan tisztuló szellemi életben új lendületet vett a szovjet népek irodalmának tolmácsolása, és nagyobb teret kapott a felfedező kezdeményezés. Az új korszak legelőször szembeötlő jellegzetessége az volt, hogy egymás után láttak napvilágot a klasszikusok egyre hitelesebb, szüntelenül korrigált kiadásai.

1955-ben jelent meg Áprily Lajos fordításában Nyekraszov Ki él boldogan Oroszországban című poémája, s ezt követték 1958-ban Nyekraszov versei Fodor András tollából. Orbán Ottó (Nagyvilág, 1959) e két kötetet összehasonlítva az 1950-ben megjelent Nyekraszov-könyvvel, joggal írta a régi fordítások rovására, hogy a fordítók nem benső rokonságtól vezettetve nyúltak a költőhöz. Puskinhoz vagy Lermontovhoz közelítették a színeit, még Szabó Lőrinc és Kardos László is, pedig az orosz falu nagy költője sokkal tenyeres-talpasabb volt náluk. Áprily Lajos – akivel a korábbi kötetben csak Gáspár Endre vetekedhetett – Nyekraszov keménységét és darabosságát, valamint játékosságát és könnyűségét egyaránt hitelesen szólaltatta meg. Fodor András kötete mértéktartó, kissé szikár, de meggyőző fordításokat tartalmazott. Nem kis fáradságba és türelembe tellett {1026.} Nyekrászov sokezer, bonyolult mértékű, többnyire daktilusi, anapesztuszi sorát formahűen fordítani. Az orosz vers lágy hömpölygését maradéktalanul érzékeltette:

Itt van az ősz. Tovaszálltak a darvak,

vedlik a lomb. A mezőn learattak.

(Lábon maradt a vetés)

A klasszikusok életművét bemutató önálló fordítói kötetek között példaadó szerepet töltött be Rab Zsuzsa 1957-ben megjelent Jeszenyin-könyve (a költő második magyar nyelvű kötete). Szuggesztíven, árnyalatnyi hűséggel fordította az orosz falu költőjének látszatra könnyű, valójában a fordító minden tudását és intuícióját próbára tevő verseit. Költői teremtőerő kellett hozzá, hogy Jeszenyin lírájának népdalszerű hangját, különlegesen gazdag képeit és modern intellektualizmusát az eredetihez méltó homogén tartalommá ötvözze.

1959-ben régen várt ajándék gyanánt jelentek meg Alexander Blok versei. Lator László hibátlanul keverte ki magyar nyelven az orosz századelő szimbolizmussal és impresszionizmussal rokon színeit, de híven tolmácsolta a modern költészet elé lépő Blokot is. A forradalom nagy erejű, kozmikus látomását magával ragadóan idézte föl:

... Így vonulnak a nagy éjben,

nyomukban az éhes eb,

előttük a hóesésben,

– véres zászló a kezében,

a golyó nem sebzi meg –

vad viharban, mord borúban,

fehér rózsa-koszorúsan,

hógyöngyösen, hófehéren

Jézus Krisztus megy az élen.

(Tizenketten)

1960-ban Lator László arra vállalkozott, hogy olyan fordítókkal versenyre kelve, mint Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Áprily Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Vas István, Képes Géza, egyedül fordítsa le Lermontov költeményeinek javát. A próbát nem mindig állta ki, néhol halványabbra sikerült az újrafordítás a réginél, néhol visszafogottabb volt az ő verse, mint Lermontov romantikusan lobogó eredetije, a kötet mégis értékesen hozzájárult az orosz költő bemutatásához. Lator László elkerülte a hatásvadászó megoldásokat, korrekt, értelmes koncentráló tolmácsolása szintén az új fordítói eszmény megvalósulásai közé tartozott.

1961-ben jelent meg E. Fehér Pál és Hárs György szerkesztésében az Orosz {1027.} klasszikus költők antológiája, amely először adott teljes hosszmetszeti képet az orosz líra legszebb állomásairól. Ezt a válogatást bővítette a háromszorosára a Klasszikus orosz költők című, 1966-ban megjelent antológia (E. Fehér Pál és Lator László szerkesztette), amely immár egy gyűjtemény lehetőségeihez mérve az extenzív teljesség igényével mutatta be az orosz költészetet.

Mindkét kötet az Igor-énekkel kezdődött. Képes Géza 1956-ban önálló kötetben is megjelent fordítása az ősi népeposzok kemény, darabos szavával szólt:

Jaroszlavna kora reggel

Putyilovban sír a bástyán, így zokog:

"Ó szél, jó szelecském,

Uram, miért fújsz ellenségesen miránk?" ...

Miért röpítesz, mondd, hún nyilakat

könnyű szárnyaidon

kedves hívem hadaira? ...

Mivel a költemény prózai átírásban maradt fönn, és eredeti prozódiájáról százados vita folyik, érdemes összevetni Képes Géza fordítását, amely a legújabb filológiai kutatások alapján készült, például Lányi Saroltáéval, aki az 1947-es antológiában lágyabbnak érezte az eposzt, és a székely balladák muzsikáló hangján szólaltatta meg.

– szélvésszé ha mordulsz,

ne bántsd az én férjem.

A két antológia nagy része magyarországi ősbemutató volt, s e premier nyomán vált a magyar művelődés anyagává. Nagy László az első vagy az eddigieknél tökéletesebb tolmácsolásai nyomán így fedeztette föl az olvasóval az orosz romantika elindítóját, Zsukovszkijt Szvetlána című versének ihletett fordításával. Mindkét antológiában kiemelkedtek Rab Zsuzsa fordításai; az idősebb nemzedékből pedig Szabó Lőrinc 1954-ben önálló kötetben is megjelent Tyutcsev-fordításai állták szívósan az idő próbáját, bár néhol egy fokkal racionálisabbak voltak az eredetinél.

Az orosz klasszikusok egyre tökéletesedő kiadásaival párhuzamosan föllendült a kortárs szovjet költészet bemutatása is. A Nagyvilág című folyóirat folyamatosan figyelemmel kísérte a szovjet lírát, s a könyvkiadók is nekirugaszkodtak, hogy végre széles, világos ablakot nyissanak a szovjet költészet igazi értékeire. Addig a már {1028.} említett szovjet költői antológia és a néhány jól sikerült kötet fölött (Kardos László például kitűnően fordította le Tvardovszkij Vaszilij Tyorkin című elbeszélő költeményét) ünnepi alkalmakra készült tematikus versalbumok uralkodtak, inkább riasztva az olvasókat, mint tábort szervezve.

1959-ben aztán megjelent Zabolockij, 1960-ban Martinov egy-egy verseskönyve, 1960-ban a kitűnő A világirodalom gyöngyszemei sorozat adott ki egy új szovjet költői antológiát. Jelentős eredmények voltak ezek az ismeretterjesztés és a fordításirodalom fejlődése szempontjából egyaránt. Az igazi frontáttörésre azonban 1962 és 1964 között került sor.

1962-ben Váci Mihály lefordította Tvardovszkij Egyre messzebb című poémáját, az első nagy szovjet költői alkotást, amely komolyan és szenvedélyesen nézett szembe a személyi kultusz éveivel. Ugyanebben az évben látott napvilágot Pór Judit válogatásában a Mai orosz líra című gyűjtemény, és hatalmas közönségsikert aratva mutatta be a szovjet új hullám négy képviselőjét: Jevtusenkót, Vinokurovot, Voznyeszenszkijt és Rozsgyesztvenszkijt. Két év se telt bele, és az első három költő önálló kötetet is kapott, a költészetükből a magyar műfordításra háramló tanulságok azonban már ebben a közös verseskönyvben is megmutatkoztak. Minél közelebb álltak a versek a Majakovszkij futurizmusán nevelkedett költészethez, annál nehezebben birkóztak velük fordítóink – s minél többet merítettek a modern orosz költészet másfajta hagyományaiból, különösen a Jeszenyin-típusú népies hangvételű lírából vagy a Paszternak nevével jelezhető gondolati költészetből, annál természetesebben, sőt otthonosabban szólaltak meg magyarul. A legidegenebbek Jevtusenko harsány, agitatív versei maradtak, mert ezek álltak a magyar költői hagyománytól a legmesszebb, míg a Rakéták és szekerek című kötetben (1963) a Tenger (Tóth Judit és Rab Zsuzsa) vagy a Bűvölő (Illyés Gyula) impresszionisztikus képalkotása s A lelked szobája (Képes Géza) szimbolista ihletése természetesen szólaltak meg magyarul. Így Vinokurov csendesen merengő, oldott versei sem adtak nehéz feladatot. Rozsgyesztvenszkij és Voznyeszenszkij pedig a modern magyar költészetet is izgató formaproblémákkal például a technika és a természet ellentétére épülő képekkel viaskodva serkentették a magyar fordítást.

Nyúlnak deresen az ablak előtt

alumíniumosan a mezők.

(Voznyeszenszkij: Ősz. Illyés Gyula ford.)

Nem véletlen, hogy az egyik legszebb önálló kötet éppen Voznyeszenszkij Oza című poémája lett, 1967-ben, Garai Gábor fordításában. A poéma a technikai civilizáció elembertelenítő veszedelmére figyelmeztetett, s az ember cselekvő humanista magatartását sürgette védelemül. Metaforagazdagsága, szürrealizmusa, groteszk hajlama, tömörsége mind a magyar költészetben is időszerű elemek voltak, és rokon feladatként inspirálták a fordítást.

{1029.} 1964-ben, a megújult fordítói tevékenység hullámhegyén jelent meg A szovjet líra kincsesháza. Kun Ágnes tizenhat költő verseiből válogatott és Majakovszkij nemzedékétől Tvardovszkijig, a kezdetektől a kortárs derékhadig mutatta be a szovjet líra fejlődésének sokágú útjait. A gyűjtemény végleg megdöntötte azt a téves képzetet, amely Majakovszkij költészetének egyoldalú – és magát Majakovszkijt is leegyszerűsítő – kiemelése révén sokáig uralkodott, és elhomályosította a szovjet líra sok színét. A műfordítások súlyából-sikeréből kirajzolódtak a következő évek kötetei is. Az itteni válogatás bővült önálló verseskönyvvé, és jelentek meg 1965-ben Cvetajeva és Martinov, 1966-ban Tvardovszkij, 1968-ban Ahmatova, és 1969-ben Paszternak válogatott versei. Közülük a fordítások egyöntetű magas színvonalával Rab Zsuzsa önálló Anna Ahmatova-kötete emelkedik ki. Borisz Paszternak hangját viszont Illyés Gyula találta el a legjobban. Rab Zsuzsa itt túl könnyű, dallamos megoldást keresett, s ezzel óhatatlanul a századvégi költői nyelvhez közelítette Paszternakot.

Förgeteg zúdít vastagon

havat a tájra,

Lobog, lobog az asztalon

a gyertya lángja.

(Téli éjszaka)

Paszternak modern lírájához jobban illett Illyés Gyula "latinos" szórendje, mert a ritmus fölött a gondolat uralmát segítette, s nem engedte az olvasót belefelejtkezni a dallamba.

Meghaltam én már, de te élsz.

Szél himbálja – míg sírva felnyög –

a faházat, a fenyveserdőt,

de nem külön – de minden szálat

egyszerre! ...

(Szél)

Fordításirodalmunk külön fejezetébe tartozik Majakovszkij magyar megszólaltatása, már a mennyiség okán is. Lengyel Béla, Képes Géza és Radó György föltárták már a nagy szovjet költő magyar fogadtatásának és kapcsolatainak egy-egy szakaszát, és kutatásaikból rendkívül gazdag anyagra derült fény. De elég a könyvespolcra tekinteni. 1946-ban megjelent Lenin című poémája, 1947-ben válogatott versei láttak napvilágot (1960-ig öt kiadást értek meg), 1949-ben a Felfedezem Amerikát című kötete jelent meg, 1950-ben Csudajó címmel egy versgyűjteménye, 1953-ban az elbeszélő költeményei, 1954-ben a szatirikus versei. Aztán 1957-ben négy kötetben a válogatott művei, minden addiginál teljesebb, nagyobb gyűjtemény. Szabó Lőrinc, Képes Géza, Weöres Sándor, Somlyó György, {1030.} Hidas Antal, Kardos László, Gáspár Endre, Hegedüs Géza, Kuczka Péter, Radó György, Mészöly Dezső ... felsorolni is nehéz azt a nagy fordító gárdát, amely áldozatos munkával Majakovszkij magyarországi bemutatásán munkálkodott.

És műfordítás-irodalmunk sajnálatos paradoxonjaként az igazi Majakovszkij mégis ismeretlen maradt. A kötetek olvasója inkább az eszével tudta csak a modern világlíra e nagy költőjének értékét, mint hogy hallotta, érezte volna. A gyűjtemények hemzsegtek a szürke, ihlet nélküli fordításoktól. E. Fehér Pál joggal állapította meg a Népszabadságban (1969. március), hogy Szabó Lőrinc, Gáspár Endre, Képes Géza és Kardos László néhány klasszikusnak mondható, népszerű tolmácsolása kivételnek tetszett, mert a kötetekben nem volt megtalálható a költő egységes, egyéni hangja. Miközben Majakovszkij kampányszerű népszerűsítése elfedte a szovjet líra sok nagy alakját, az a furcsa helyzet állt elő, hogy a jellegtelen, heterogén kötetek éppen Majakovszkij hírét csorbították.

A hiba mégsem a fordítók értetlenségében keresendő, hanem abban a valóban nehezen áthidalható távolságban, amely Majakovszkij stílusát a magyar költői nyelvtől elválasztotta. A modern magyar líra sok ágban fejlődött, de a futurizmus, mely Majakovszkij hangját kiformálta, majdnem teljesen hiányzott belőle, és újabban sem került az útjába, hogy megteremtése szükséges feladatként magasodott volna költőink előtt. Persze, az orosz líra néhány, a magyartól eltérő sajátossága éppen a fordításokon keresztül honosodott meg, így például Garai Gábor írt erről a Kritika 1969. 1. számában – a jambus–anapesztusz váltakozás és bizonyos asszonánc típusok. Majakovszkij "idegensége" azonban egy egész homogén stílusrendszeré volt, amelyet hosszú, évtizedes munkába tellett valamelyest is föloldani. 1969-ben jelent meg Péter Mihály szerkesztésében az eddigi legjobb Majakovszkij-válogatás, két kötetben, sok új fordítással. Ezek közül Eörsi István és Tellér Gyula közelítette meg legjobban Majakovszkij verseinek hangszerelését. A korai versek fordításánál Tamkó Sirató Károly és Weöres Sándor tűnt ki. Tétovaságok és bizonytalanságok ellenére is e könyv nyomán Majakovszkij új hódító útra indulhatott a magyar olvasók között.

Az orosz nyelvű irodalom legfontosabb alkotásai a kezdetektől a hatvanas évek végéig ma már megbízható, hiteles fordítások alapján megismerhetők magyar nyelven. Az elsőrendű, legfontosabb feladat bizonyosan az lesz, hogy hasonlóan gazdagon mutatkozzanak be a Szovjetunió kisebb népeinek irodalmai is nyelvünkön. Ami érdekükben eddig történt, az elsősorban Képes Géza fáradhatatlan fölfedező kedvét dicséri. Ő fordította Az észt irodalom kistükre (1969) című antológia költői anyagának java részét is.