Kelet-Európa

Amint az orosz irodalmat, a kelet-európai országok irodalmát sem 1945 után fedezték fel a magyar műfordítók, de – a hagyományokra támaszkodva – ekkor vett új, nagy lendületet a bemutatásuk. Az adósságuk itt mindenesetre nagyobbak {1031.} voltak, mint az orosz és szovjet irodalomnak törlesztendők, és nagyobbak még ma is.

A fordításokat szüntelenül akadályozta, hogy költőink közül nagyon kevesen tudtak valamely kelet-európai nyelven, s itt még inkább mankóra támaszkodtak. A fordítókat nyersfordítások segítették – az olvasókat pedig irodalomtörténeti, ismeretterjesztő és filológiai művek igazították el, sokszor az elemi ismereteket pótolva. A cseh és szlovák irodalomról Dobossy László, Szalatnai Rezső, Sziklay László, Zádor András, Kovács Endre, a lengyelről Csapláros István, Kovács Endre, Radó György, a délszlávról Csuka Zoltán, a bolgárról Juhász Péter, Sípos István, a románról Domokos Sámuel ismeretterjesztő és filológiai tanulmányai és könyvei tájékoztatták az olvasóközönséget és növelték táborát.

a) 1953-ban jelent meg a Cseh és szlovák költők antológiája, Hegedűs Zoltán és Kovács Endre szerkesztésében. A szomszéd ország 19. és 20. századi költészetét mutatta be Jan Kollártól és Karel Máchától az élő költőnemzedékekig. Régi fordításokat is tartalmazott, sőt éppen azok tűntek föl művészi erejükkel, amelyek már Anton Stroka hasonló című 1936-ban megjelent válogatásában is szerepeltek, elsősorban József Attila és Szabó Lőrinc fordításai. A 19. századi költők közül mindössze csak ketten kaptak önálló kötetet: 1961-ben a szlovák Hviezdoslav (Versek) és a cseh Karel Mácha (Reggel pirkadattól). Végh György egyik legszebb fordítását készítette el Mácha Május című lírizált elbeszélő költeményéből, nyelvében és gazdag képvilágában a fordítói egyéniséghez megfelelő anyagra talált.

Akár ez a puha

dallamú vers, időm is tovaszáll.

Mint esti május a csupasz sziklák ölén,

szíven a fájdalom, tavon a kósza fény.

A modern cseh és szlovák költészettel bőkezűbben bántak a fordítók és könyvkiadók. 1959-ben megjelent A modern cseh líra kincsesháza (szerk. Zádor András), 1961-ben pedig megjelentek Jan Ponican, 1965-ben Jiři Wolker, 1966-ban Vitezlav Nezval válogatott versei, s ugyanebben az évben készült el A modern szlovák líra kincsesháza.

Műfordítói gondot nemcsak az okozott, hogy olyan modern költészetet kellett tolmácsolni, amelynek eredendően más volt a vérmérséklete, távol esett a magyartól és szöveteibe mélyebben hatoltak be a nyugati "izmusok". Nehéz feladatok következtek a – nyelvek sajátosságaira épülő – prozódiai különbségekből is. A modern cseh lírában például, a szabadon kezelt trocheikus lejtés uralkodik. Ha a fordító pontosan kottázza le a cseh dallamot, akkor a formai hűség, furcsamód, mégis hűtlenséghez vezet, mert a trocheusok menthetetlenül magyaros hangsúlyos ütemekbe csapnak át, és inkább keltik a 19. századi népies költészet hangulatát, mint valamely modern, avantgarde líráét. Ezért Garai Gábor – aki írt is erről a prozódiai jelenségről – helyesen járt el, amikor Nezval Edison című poémáját szabad jambusokkal fordította, a modern magyar költészet {1032.} legelterjedtebb formájában, a 12 szótagos sorokat pedig "a nálunk meghonosodott, magyarított francia alexandrinusokban közvetítette, nehogy felező tizenkettesekkel honosítsa meg ennek az indoeurópai nyelvek időmértékes hangsúlyaihoz szabott ritmusnak az alaptermészetét". Az eredmény igazolta őt, Nezval verse az eredetihez méltó köntösben szólalt meg, és laza jambusaival hasonló hatást keltett a magyar olvasóban, mint a csehek számára az eredeti.

Életünk mint a sírás oly kietlen

Ifjú játékos ment a téli estben

a hó még bár-kapuk monstranciáin állt

s már üzent a tavasz a lég páráin át

és megrengett az éj akár a préri

b) Az első lengyel költői antológia 1951-ben jelent meg Kovács Endre és Vészi Endre szerkesztésében. Az egyetemi segédkönyv gyanánt készül Világirodalmi antológia II., IV. és VI. kötete mellett egészen 1969-ig ez tartalmazta a leggazdagabb anyagot. 1969-ben jelent meg A világirodalom gyöngyszemei sorozat lengyel gyűjteménye (Bojtár Endre és Kerényi Grácia szerkesztette), amely korszerű szellemben, sok új fordítással hozta közelebb ezt a költészetet.

Önálló kötetben csak Broniewski (1954), Słowacki (1955), Jasieński (1957) és Mickiewicz művei jelentek meg. Mickiewicz válogatott verseit két ízben is kiadták. 1950-ben, Kardos László és Kovács Endre szerkesztésében, valamint 1961-ben (A világirodalom gyöngyszemei sorozatban) válogatta Elbert János, szerkesztette Varsányi Irén. A Krími szonetteket 1955-ben Radó György fordította le, a Pan Tadeuszt 1957-ben Sebők Éva, Az ősök című drámai költeményt pedig 1963-ban Pákozdy Ferenc. Jasieński Jakub Szeláról szólok című modern elbeszélő költeményét ugyancsak Pákozdy Ferenc tolmácsolta (1957).

Az új fordítói eszmény hajlékonyságát tanúsította Kálnoky László szép fordítása a másik nagy romantikus költő, Słowacki Himnusz napnyugtakor a tengeren című híres versének fordításával. Szabó Lőrinc pedig páratlan beleélő képességéről tett tanúbizonyságot azzal az egyetlen részlettel a Pan Tadeuszból, amelyet az 1955-ös antológia részére fordított le. A modern racionalizmus költője értelemre összpontosító, boncolgató módszerével hitelesen találta el a romantikus tájkép hangulatát is, s a hitelességen nem ejtett csorbát, hogy becsúsztatott egy éles enjambemant is.

Mindenütt csend s homály. Zöld tetőként szorongtak

alacsonyan, s tömötten, felhői a lombnak,

fent meg, e mozdulatlan tetőnek felette,

szelek dühe csatázott, zúgva, mennydörögve:

kábító és csodás zaj! Úgy tetszett, egy égbe-

szárnyalt tengernek őrjöng zord hullámverése.

{1033.} A formai hitelesség különben hasonló fordítói gondot okozott, mint a cseh lírában. Az uralkodó lengyel versforma egészen a 20. század elejéig a szótag hosszúságán alapuló szillabikus rendszer volt, viszont a hangsúlyos verselés modern vívmánynak számított, éppen fordítva, mint minálunk. Ennek megfelelően a korhangulat megteremtését segítette elő, hogy Szabó Lőrinc is és Radó György is a reneszánsz Jan Kochanowski verseit a magyar hangsúlyos verseléshez közelítve tolmácsolták (Világirodalmi antológia II. kötet). Ha a lengyel szillabikus formát próbálták volna leképezni, akkor akarva-akaratlanul stílustalanul modernebb hatást keltett volna a fordításuk.

A lengyel költőket bemutató fordítógárdában valójában Kerényi Gráciát illeti meg az első hely, aki a legrégebben kötött barátságot a lengyel irodalommal, s azóta lankadatlan ismerteti, népszerűsíti, tolmácsolja. Nyelvtudása nagy formakultúrával párosult, az ő fordításai a filológiai hűség mellett a személyes élmény varázsát is közvetítik. Ő szerkesztette és javarészt ő is fordította A föld fényei (1968) című kötetet, amely a kortárs lengyel líra derékhadát és fiatalabb nemzedékeit mutatja be. Fordításaiban sikeresen megbirkózott a modern lengyel líra furfangos szimbolikájával, a központozás nélkül hömpölygő, és ezért gyakran többértelmű sorokkal, valamint a szünet, a csend gyakran alkalmazott poétikai eszközeivel. Mellette Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes és Tandori Dezső tűnt ki a kötet fordítói közül – az utóbbi annál örvendetesebben, mivel az új fiatal fordítógárda immáron egyenrangú részvételéről tudósított. Kovács István költő személyében pedig az utóbbi évek legtermékenyebb és legjobb lengyel fordítóját ismerhettük meg.

c) A kelet-európai költészet közül a jugoszláv gyakorolta a legnagyobb hatást a magyarra. Már a 19. század elején egész sor versforma honosodott meg szerb és horvát hatásra. A délszláv népdalok magyar fordítása egy évtizeddel megelőzte Erdélyi János magyar gyűjteményét. A magyar és a jugoszláv irodalom kapcsolatai tehát gazdagok és elevenek voltak, az elmúlt negyedszázad műfordításirodalma azonban közel sem fejlesztette őket tovább kellő mértékben. Évekig a politikai viszonyok akadályozták ebben.

Az első teljes történeti kép igényével föllépő antológia csak 1962-ben jelent meg a jugoszláv költészetről: A világirodalom gyöngyszemei sorozatban Vujicsics D. Sztoján szerkesztette. A kötet mintegy száznegyven költőt mutatott be, s Babits Mihálytól és Kosztolányi Dezsőtől Székely Magdáig és Tóth Juditig klasszikus és élő fordítóink széles tábora szerepelt benne. 1968-ban jelentek meg Vasko Popa válogatott versei Weöres Sándor fordításában, szép nyitányaként a modern jugoszláv költők életművét bemutató vállalkozásoknak.

A korábbi évek műfordítói sikerei Csuka Zoltán és Benjámin László nevéhez fűződtek. Csuka Zoltán 1946-ban lefordította Ivan Kovačić Tömegsírját, 1948-ban Petrovic Njegoą Hegyek koszorúja című romantikus dramatizált eposzát, 1959-ben pedig Krleža Petrica Kerempuh balladáit. Ez utóbbiban különösen szépen sikerült a műballada sajátos, imitált népies hangjának a visszaadása.

{1034.} De jó neked, de jó neked,

ibolya szép virága,

ha a kerti ösvényeket

a páva bejárja.

Kovačić megrázó erejű költeményét 1949-ben Benjámin László is lefordította, de munkája egyelőre nem állta a versenyt Csuka Zoltánéval. 1967-ben aztán ismét nekifutott, és gondosan átdolgozta fordítását. Bár továbbra is érezni lehetett, hogy Csuka Zoltánnak közvetlen kapcsolata volt az eredeti szöveggel, míg Benjámin László nyersfordításból dolgozott, az ő verséből feszesebb, tömörebb fogalmazással mégis modernebb költői levegő áradt.

A vér világosságom és sötétem

Az áldott éjt már belőlem kiásták

a látásommal, mely szemem gödrében

lakott. Agyamban véresen és bőszen,

mint seb, kitépett szembogárom gyulladt.

S a tenyeremben szemeim kihunytak.

(Csuka Zoltán)

A nappalom s az éjszakám a vér

Az áldott éjt szemgödrömből kiásták

S vele látásomat; velőmig ér

A napsütés, ott szítja vad parazsát.

Agyamban ég két szemem, mint nehéz seb.

A tenyeremen mindkettő kiégett.

(Benjámin László)

d) A bolgár költészet századait két jó antológia ismertette meg a magyar olvasókkal. Az első 1951-ben jelent meg, Juhász Péter és Radó György válogatásában, a másodikat Juhász Péter társaságában Nagy László szerkesztette, és 1966-ban készült el. Rajtuk kívül két klasszikus, Hriszto Botev (1950) és Hriszto Szmirnenszki (1954) és két 20. századi költő, Vapcarov (1951) és Geo Milev (1964) versei olvashatók önálló kötetben.

A könyvészeti adatok azt már nem tükrözik, hogy e kis nép szép költészetéből az új magyar műfordítás-irodalom egyik legfontosabb állomása épült meg: Nagy László fordításai révén. Nagy László 1949–1952-ig Bulgáriában tartózkodott, s amit hazahozott szellemi ajándékul, azzal nemcsak saját, hanem az egész magyar lírát gazdagította. 1959-ben jelent meg tolmácsolásában Geo Milev Szeptember című hőskölteménye, s fordította Botevtől Vapcarovig szinte az egész bolgár lírát. Pontosabban azt a vonulatot, amelyet szövetségesének tekintett, és tanulságul, {1035.} hagyományként használhatott fel a modern, szürrealizmussal is beoltott, de elsősorban mégis népi gyökerű líra kifejlesztéséhez. A hagyományhoz, a népi alapzathoz keresett anyagot Bulgáriában. S elsősorban a népköltészetben találta meg azt a hangot, amelyet meghangszerelve a maga költészetében is megszólaltathatott. Ezért líráját nem is lehet fölmérni anélkül, hogy komoly vizsgálat tárgya ne legyen az a három gyűjtemény, amelyben a bolgár népköltészetet tolmácsolta. 1953-ban jelent meg Szablyák és citerák című kötete, 1960-ban a Sólymok vére, majd 1975-ben az Erdőn, mezőn gyertya.

A Balkán-folklór, amelyből Bartók Béla is sokat merített, további kirándulásokra vonzotta Nagy Lászlót. Fordított a román és az albán népköltészetből is, majd újabb nagy vállalkozásba kezdett, és megszólaltatott egy egész kötetrevaló délszláv népdalt: 1969-ben Babérfák címmel jelentek meg. Amint Gergely Ágnes (Nagyvilág, 1969. 3. szám) írta a Darázskirály (1968) című válogatott fordításkötetéről, Nagy László más-más népek lírájánál más-más képi-nyelvi rétegekhez nyúlt, éreztette a versek eltérő aromáját, a vándormotívumokat pedig a magyar népköltési megfelelőkkel fordította. Fordításainak legfőbb erénye azonban az volt, hogy a népdal szerkezetére figyelt, és elsősorban világos – felesleges díszeket nem tűrő – kompozíciójukat rajzolta fel. A modern líra eszménye ez a tömör, drámai fogalmazás.

Három puskacső eldördül,

Három jó vitéz földre dűl,

Három jó anya keserűl,

Gyászolva gyászol, könnyet ont.

(Három puskacső eldördül, délszláv hajdúk éneke)

e) A Bukarestben kiadott sok fordítást nem számítva is, az olvasók gazdagon ismerhették meg a román költészetet. Három antológia ölelte fel a líra fejlődését, 1947-ben, 1951-ben és 1961-ben. A klasszikusok közül Eminescunak 1947-ben és 1950-ben, Bolicsnak 1953-ban, Coşbucnak 1958-ban, a 20. század költői közül Tomának 1955-ben, Beniucnak 1959-ben, 1964-ben és 1968-ban, Jebeleánunak 1960-ban, Macedonskinak 1963-ban, Blagának 1965-ben, Ion Pillatnak pedig 1967-ben jelent meg önálló verseskönyve. A szép munkát végzett népes hazai fordítógárdából Jékely Zoltán valósította meg az új fordítói eszményt a legművészibb színvonalon. Ion Pillat kötetében külön figyelmet érdemelt Garai Gábor A sztyeppe énekei, Weöres Sándor pedig a nagy ötletességet igénylő egysoros versek tolmácsolásával. A romániai magyar költők közül Szemlér Ferenc, Franyó Zoltán, Kányádi Sándor, Lőrinczi László, Szilágyi Domokos emelkedett ki.

A román poétika – amelynek egyik legjobb tudományos elemzését egy magyar tudós, Gáldi László végezte el – ugyancsak néhány fogas kérdés elé állította fordítóinkat. Ilyen volt például a román rímrendszer. A román költészetben még Eminescu korában is a tiszta rím uralkodott, míg a magyarban, mint azt Horváth {1036.} János is kifejtette, sokkal gyakoribb volt az asszonánc. Különösen Petőfi Sándor és Arany János óta. Ezért nehéz feladatot adott Eminescu tiszta rímeit formahűen fordítani magyarra anélkül, hogy ezáltal más hangulatot keltsen a vers zenéje, mint az eredetiben. Kormos István tökéletesen oldotta ezt meg A város nyüzsgő hangyaboly című versben.

A város nyüzsgő hangyaboly –

Elnézem, amint egybefoly

utcáin sok sürgő alak,

boltok, szobrok, bizarr falak.

Mintha a kortárs kései Arany János vagy Vajda János szólt volna. Előfordult azonban olyan eset is, amikor a magyar fordító a vers tartalmi-érzelmi hűségének megőrzése végett kénytelen volt lemondani a tiszta rím pontos fordításáról.

Ez a magyarban keresett vagy túl játékos lett volna. Jékely Zoltán helyesen járt el, amikor asszonáncokkal adta vissza, de megőrizte a ritmust.

Folyamaival a tenger,

A föld sivatag terekkel,

Holdvilágostul a Nap,

Erdőstül a sok patak.

(Eminescu: Viszontlátás)

Ebben az esetben az eszmei-filológiai hűség csak formai transzpozícióval volt elérhető: bizonyítva az új fordítói eszmény hajlékonyságát és rugalmasságát.