| Kelet-Európa | TARTALOM | Kiadások |
FEJEZETEK
A felszabadulás utáni években a Horatius noster és a Pásztori magyar Vergilius kiadásában közreműködő ifjú költők előtt új lehetőségek nyíltak. Megkezdődött az antikvitás újraértékelése, nagy írók életművének addig rejtve maradt, fontos összefüggéseire derült fény. 1946-ban Erdődy János Horatius-kötetéhez írt kísérő tanulmányában Trencsényi-Waldapfel Imre már remek példáját mutatta ennek a korszerűsítő törekvésnek, 1947-ben az ugyanő és Devecseri Gábor fordításában a Görög versek című gyűjtemény az új műfordítói iskola és módszer első jelentősebb {1037.} összegzése volt. Ugyanebben az évben jelent meg Devecseri Gábor tolmácsolásában az Odüsszeia, ezeknek az éveknek egyik legnagyobb műfordítói teljesítménye. A fordító Odüsszeusz alakjában nemcsak a maga személyes sorsának ideálképére talált, hanem az emberi humanizmus fejlődéstörténetének egyik legvonzóbb, legjellemzőbb alakjára is, aki ihletőként a kultúra fejlődésének majdnem mindegyik korszakában felbukkant. Fordításának voltak ugyan érdekes előzményei, mégis joggal mondhatta el Homéroszról és a Homérosz-fordításról című tanulmányában, hogy vállalkozása hasonlított a mesebeli hős útjához: egyetlen társa az eredeti szöveg és a szótár, célja pedig az új magyar homéroszi nyelv megteremtése. Sikere teljesnek volt mondható: úgy lett modern, hogy a hagyományok értékes rétegétől sem szakadt el teljesen: "mondatkapcsolatai és főleg jelzői az előtte járó nemzedék hatását mutatják – írta Szabolcsi Miklós –, az enjambement modern kezelésének és hatásainak tudatos kihasználása is tőlük ered." A kötet megjelenését egyhangú elismeréssel fogadó kritikusok jó érzékkel figyeltek fel arra a jelenségre, hogy Devecseri Gábor jó néhány olyan szót és jelzős kapcsolatot feltámasztott, melyek a szecesszió szóhasználatában devalválódtak. Színesítette, élénkítette fordításának stílusát, hogy közelített a pesti irodalmi és köznyelvhez, onnan kölcsönzött egyes fordulatokat. Devecseri Gábor számos tanulmányt szentelt a fordítói módszer és ihlet kérdéseinek. Ezekben nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a műfordító bármilyen stíluseszközt, nyelvi fordulatot felhasználhat, ha azokat szándékaival adekvátnak érzi, "az előzetes és alapvető hűség pedig azt jelenti – írja egy helyütt –, ... hogy az eredeti eszközei a fordítónak már eleve szándékához is hozzá kell hogy tartozzanak". Már ebben az első, igazán nagy fordításában ráébredt arra, hogy a görög epikus nyelvben olyan állandó fordulatok, jelzős összetételek, egymásra ráfelelő utalások találhatók, melyekre a fordítónak tekintettel kell lennie, ám ugyanakkor egyetlen pillanatra sem szakadhat el másik "munkaeszköz"-étől, anyanyelvétől sem: "A költőfordítónak mindenekelőtt e kettőt: a görög nyelv gondolkodásmódját és a maga anyanyelvének ezt is érzékeltetni képes lehetőségeit kell egymással megismertetnie."
A magyar nyelvű Odüsszeia különös jelentőséget nyer azzal, hogy példájával eldöntötte a fordítás formai kérdéseiről kimondva-kimondatlanul régóta folyó vitát. Ebben a vonatkozásban a Nyugat műfordítói gyakorlata – mely kétségtelenül hatott Devecseri Gáborra – sem volt egységes. Apróbb-nagyobb formai lazításokat Kosztolányi Dezső természetesnek tartott, de még a kitűnően fordító Szabó Lőrinc is megengedett magának. Devecseri Gábor – és egész nemzedéke – a teljes formai hűség megvalósítását érezte egyik legfontosabb fordítói feladatának. A magyar nyelvnek Kazinczyék óta vissza-visszatérő problémája volt a hexameteres formában való versbeszéd. Ráadásul az antikvitással foglalkozó szakemberek körében is voltak hívei annak a willamowitzi elvnek, mely szerint a régi műveket olyan versformában kell tolmácsolni, amely a befogadó nyelvben megfelel az eredetinek (tehát Homérosz műveit nyilván hangsúlyos nyolcasokban). Devecseri Gábornak sikerült pontot tennie e vita végére: megteremtette a homéroszi hexameter természetesen folyó magyar megfelelőjét, s nem riadt vissza attól sem, {1038.} hogy a "déltengeri locsogást" (Szentkuthy Miklós kifejezése) megfelelő magyar rétegnyelvi szavakkal, kifejezésekkel adja vissza.
Devecseri Gábor Homérosz-fordításai az 1952-ben megjelent Iliásszal váltak teljessé. (Ez az év más szempontból is jelentős az antik fordítások szempontjából: megjelent a Világirodalmi Antológia I. kötete Szilágyi János György és Trencsényi-Waldapfel Imre szerkesztésében. A gyűjtemény kiadását hosszas tanácskozások, konzultációk előzték meg, hiszen a kötet nemcsak "antológia", válogatás kívánt lenni, hanem a majdani középiskolai görög és latin tanárok egyik legfontosabb segédeszköze; utóbb minden magyar szakot végző számára e könyv lett az antikvitás egyik legfontosabb forrása. Benne azonban nemcsak egy nagy kor irodalma tárult föl, hanem az értő válogatás jóvoltából a magyar műfordítás története is, az a folyamat, ahogyan irodalmunk előbb "befogadta", majd a magáévá élte a legnagyobbak művészetét.) Devecseri Gábor rögtön az Odüsszeia elkészülte után nekilátott az Iliásznak, s munkájában nagy segítséget kapott filológus barátaitól és mestereitől, mindenekelőtt Marót Károlytól, aki többezer megjegyzést fűzött kéziratához. Nem titkolta azt a célkitűzését, hogy a klasszikus kor e kiemelkedő remekét épp a fordítás segítségével, a korhű eszközök megtalálásával akarja integrálni a magyar kultúrába.
Az Iliászt sokan lefordították már Devecseri Gábor előtt, eredeti, hexameteres formájában is. Ő azonban megtalálta a homéroszi hexameter adekvát fordítási módját. Vörösmartyék nemzedéke ugyanis inkább a vergiliusi hexametert követte, mely kevésbé volt oldott, több spondeust tartalmazott, míg Homérosznál nem voltak ritkák a tiszta daktilikus sorok sem. Kazinczy Ferenctől elkezdve gyakran voltak hallhatók olyan vélekedések, hogy Homérosz "fordíthatatlan", mert akik kísérletet tettek tolmácsolására, épp eredeti természetével, oldott lebegésével nem voltak tisztában, így megoldásaik erőltetettek lettek. A magyar nyelv természetével ellenkező megoldások indították Kazinczy Ferencet arra a vélekedésre, hogy Homéroszt egy ember nem fordíthatja le, csak egy egész kor.
Devecseri Gábor fordítása leginkább két vonatkozásban példamutató: egyrészt hibátlan teljességgel adta vissza az eposzi jelzőket, másrészt szóról szóra fordította le az eredetit. Kölcsey Ferenc "győzhetetlen" nehézségekkel találta szemközt magát Homérosz jelzőinek magyarítása közben, s ráérzett arra, hogy a tolmácsolásnak döntő kérdése, hogyan találja el a fordító a népköltészettől megihletett, de mindenestül műköltő Homérosz hangját, tónusát. "A fordítás úgy jó – írta –, ha az írót a maga eredeti színében tehetjük át a mi földünkre... Úgy vélem, hogy a nyelv csak olyan fordulatokkal gazdagodhat, amelyek az originál színét megtartják. Újabb oldalt, hajlékonyságot, színt kap a nyelv." Devecseri Gábor fordításában valóban felsejlettek ezek az új színek és árnyalatok. A jelzők, a lüktetés és a visszatérő fordulatok állandó érzékeltetése mellett ezt azzal érte el, hogy minden esetben vissza tudta adni az eredeti szöveg belső és kezdő rímeit, sőt olykor a homéroszi alliterációkat is. Íme, egyetlen példa: és te, hasznomra leső, te tudója a csúnya cseleknek ... Az epikus előadást úgynevezett állandó sorok, kifejezések tagolják, olykor refrénszerűen berekesztve az előadás menetét. {1039.} Devecseri Gábor e sorokat nem mindig szóról szóra megegyezően fordította, jelentésük azonban mindig ugyanaz maradt. A megszólításra például a következő állandó fordulatokat alkalmazta:
| És ő megszólítva ekképp, szárnyas szavakat szólt ... |
| Hát ő megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt ... |
| Átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta ... |
Ez a pontosság, aszketikus fegyelemmel párosult találékonyság később legendás alakjává tette Devecseri Gábort műfordításunk történetének. Valóságos harcot vívott a kiadókkal, szerkesztőkkel, nyomdákkal egy-egy tökéletesebb megoldás beiktatásáért. Mert
| az a fordító, aki költő |
| még írhatja saját versének utána a 'vége' – |
| szót a papírra, mi tán 'Befejeztem' – jelzi, de ott áll |
| mint kísértet a más-költő-remek egyre az új s új |
| munka mögött, s vidám huhogón int kezdeni mindig. |
| Vagy tán abba se hagyni. |
Néhány évig a Homérosz-fordítások hatalmas sikere sem mozdította ki holtpontjáról a klasszikus antikvitás műfordításának ügyét. A kulturális vezetés a klasszikus műveltséget azonosította a kispolgári ideállal, s ezért a görög és latin nyelv oktatása az egyetemen is visszaszorult, hiába nőtt fel közben ígéretes tudós nemzedék, s lett a nemzetközi tudományos életnek is megbecsült alakja Trencsényi-Waldapfel Imre és Szabó Árpád. 1953 után azonban változott a helyzet. A magyar költészet hagyományai iránt megnövekedett az érdeklődés, és amint e hagyomány köre szélesedett, nyilvánvaló lett, hogy líránk elszakíthatatlan az antik hagyományoktól. Ismét megnőtt a klasszika-filológia becsülete, s e pozitív folyamat a műfordításban is éreztette hatását. Fordítóink – akik ezekben az években a költők és a filológusok közül is verbuválódtak – az ókor új kultúrterületeinek meghódítására is vállalkoztak. A görög és római költők alkotásai mellett így vált e korszakban kultúránk szerves részévé például a – régi fordításban újra kiadott – Pancsatantra vagy a Gilgames.
1954-ben indította az Akadémiai Kiadó Görög és római írók című, kétnyelvű sorozatát, melynek első kötete, Ovidius Fastija (Római naptár) Gaál László fordításában jelent meg. Maga a tény rendkívüli volt: olyan sorozat indult újra, mely az első világháború után szűnt meg, s a vállalkozás azt is példázta, hogy kultúránk ismét integrálni akarja a görög és latin műveltség elemeit. Maga a fordítás azonban felvetett egy később kiélezett vitát keltő problémát: vajon az a fordító, aki híjával van a költői érzéknek, igazán hiteles tolmácsolója lehet-e egy klasszikus remekműnek. Gaál László olykor visszatért azokhoz az önkényes megoldásokhoz, melyeket a rendszeresen fordító költők már-már kiiktattak a {1040.} fordítás gyakorlatából. A vélemények nyílt szembesítését egyelőre elhalasztotta az a tény, hogy ugyane sorozat harmadik köteteként jelent meg Hésziodosz Munkák és napok című tankölteményének fordítása, Trencsényi-Waldapfel Imre munkája. De hogy a felszín alatt érlelődött már a robbanás, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kötet recenzense megjegyezte: "költői nyelve néhol színtelenebb, szárazabb ... költő-fordítóinknál."
1957 után megkezdődött az antikvitás irodalmának rendszeres és módszeres fordítása. Egyre-másra jelentek meg új válogatásban és tolmácsolásban az ismert és kevésbé ismert költők, írók alkotásai, új műfordító-nemzedék nőtt fel, mely alapelvének a teljes filológiai hűséget s az ezzel ötvözött költői emelkedettséget vallotta. 1957-ben Erosz és Ámor címmel Falus Róbert válogatásában görög és római költők szerelmes verseit adta ki a Magyar Helikon, 1958-ban Szepessy Tibor válogatásában Latin költők antológiáját jelentette meg a Móra Könyvkiadó, két egymást követő kiadásban A kétezer éves Ovidius legjellemzőbb műveiből publikált szemelvényeket a Gondolat Kiadó s Horatius verseit az Európa Könyvkiadó Bede Anna és Novák József tolmácsolásában.
Az olvasóközönség nagy érdeklődéssel fordult az újra felfedezett antikvitás felé. A kiadók igyekeztek kielégíteni e szomjúságot, s a megjelenő kötetek összeállítását a klasszika-filológia régebbi és az újonnan felnőtt tudós nemzedékekre bízva, szinte minden költőt megnyertek a fordítás ügye számára. Ennek azonban felemás következményei lettek: még legkiválóbb költőink sem fordítottak egyenletes magas színvonalon. Az antológiák összeválogatásánál ugyan bekerültek a gyűjteményekbe a régebbi, használható műfordítások is – különösképp Horatius költészetének voltak nyelvünkön jelentékeny előzményei –, de a kétféle fordítói ideál érezhető feszültségeket teremtett. A Nyugat iskolájában felnőtt nemzedék – Devecseri Gábor, Trencsényi-Waldapfel Imre, és ide számíthatjuk a tradíciót folytató Kerényi Gráciát is –, illetve a világirodalom sokféle nyelvi közegében egyaránt otthonos Kardos László és Radó György mellett főként a fiatalabb évjáratú fordítók nemzedéke jelentkezett, mely életművének középpontjába állította az antik fordítás munkáját. E generáció legtöbb tagja képzett filológus volt, némelyikük tudományágának nemzetközi vonatkozásban is elismert képviselője (Horváth István Károly, Muraközy Gyula, Ritoók Zsigmond, Szepessy Tibor). Ez az egyre szélesedő műfordítói gárda sem tudta kielégíteni azonban az igényeket, már csak azért sem, mert Trencsényi-Waldapfel Imre például egyre kevesebbet fordított, inkább tanulmányainak és egyetemi oktató-nevelő munkájának szentelte magát. Így került sor költőink alkalmi "kirándulásaira" az antik műfordítás területein. Legtöbbjük azonban nem rendelkezett itt kellő gyakorlattal, s az avatott bíráló észrevette, hogy olykor még Jékely Zoltán és Weöres Sándor is saját színvonala alatt oldotta meg ilyen jellegű feladatait. Tekintélyes hagyománya volt irodalmunkban az antik műfordítás költői gyakorlatának, s a 20. századi lírikusaink is egyéni érdeklődéstől, rokonszenvtől vezérelve találtak rá egy-egy régebbi költő világára, s azt azzal a szándékkal igyekeztek felderíteni, tolmácsolni, hogy a maguk lírájának rokon hangjaira, költészetük ösztönzőire és előképeire {1041.} leljenek benne. Ezekben az években viszont többnyire megrendelésre fordítottak, s alig-alig nyílt lehetőség arra, hogy a szerkesztő vagy a kiadó megkeresse azokat, akiknek hangját, alkatát és kifejezésmódját rokonnak találta volna a fordítandó antik költőével. A műfordításban a kereslet–kínálat elve érvényesült, egyre ritkábban fordult elő, hogy egy-egy régebbi lírikust egyetlen fordító mutasson be. Igaz, több műfordító olykor egy adott költő világának mélyebb rétegeit is fel tudta tárni, az ilyen antológiákból többnyire mégis hiányzott az egységes rendező elv. Bede Anna épp azért lett az egyik legkitűnőbb latin fordítóvá, mert rendszeresen foglalkozott Horatiusszal (Novák József, akivel közösen jelentették meg a nagy római lírikus verseit, jóval halványabban fordított, belőle hiányzott a költői találékonyság). Az ő fordításaiban érezni lehetett azt az eltökélt műhelymunkát, melynek első nagyszerű példáját Devecseri Gábor mutatta, aki Homéroszainak új és új kiadásában szinte megszállott műgonddal csiszolta a szöveget még jobb, találóbb és hitelesebb megoldásokat keresve. A gyakrabban foglalkoztatott tolmácsolók azonban nagyszerű telitalálatok mellett közepes, hevenyészett munkával is megelégedtek, hiszen szorították őket a határidők, az új és új feladatok.
Hogy egy költő milyen eredménnyel dolgozhatja bele magát az antikvitás nagy műveibe, azt nagyszerűen bizonyította Rákos Sándor példája. Az ő fordításában – Komoróczy Géza válogatásában és utószavával – jelent meg 1960-ban a Gilgames. Ékírásos akkád eposzok című kötet a Magyar Helikonnál. (Később tovább bővítette az új kiadások számára.) Majdnem mindegyik európai irodalomban kísérlet történt a Gilgames korszerű tolmácsolására. Nálunk néhány előzmény után Weöres Sándor fordított le az ének tizenkét táblájából négyet. Rákos Sándor két kötetben (az Agyagtáblák üzenete 1963-ban jelent meg) igyekezett összefüggő képet adni a sumér–akkád epikáról és líráról. "... fordítói vállalkozásom egybeesett költői törekvéseimmel – írta –, kiegészítette költői életművemet, ugyanakkor költészetem egyéni sajátosságaiból, eredményeiből igen sokat hasznosíthattam fordítás közben." Munkájának legfőbb nehézsége abban rejlett, hogy a sumer-akkád költészet saját tárgyi világából való absztrakcióit újra kellett élnie, a tárgyi megjelenítés folyamatában úgy kellett visszahátrálnia az időben, hogy megtalálja az eredetivel adekvát szemléleti párhuzamokat. Nem kisebb nehézséget jelentett az is, hogy e régi versek hangsúlytörvényei nagyjából ismeretlenek. Ősi rétegük a népköltészet világához áll közel, ezeket a fordító a magyar hangsúlyos verselés különféle alakzatainak váltogatásával tolmácsolta. A későbbi korszak lírája viszont már az újasszír korszak érettebb, kifinomultabb világát jelenítette meg. Ez a fölismerés ösztönözte arra Rákos Sándort, hogy a Gilgames-eposz idetartozó részleteit időmértékes (jambikus) sorokban fordítsa. A tartalmilag olykor nehezen értelmezhető kitológiai szövegek visszaadásával a magyar műfordítás-történet egyik maradandó teljesítményét alkotta, sikerült szinte teljesen beleélnie magát a sumér–akkád világba, s azt meghódítani a magyar költészet számára. (A fordítás hatalmas munkája visszahatott saját költészetére is, s felszínre hozta belőle a hosszú vers, vagy ahogy ő nevezi, a "poéma" műfaját.)
{1042.} Nagyjából a "hódítás", a befogadásra teljesen felkészült anyanyelv birtokló mozdulatával kezdett Devecseri Gábor a teljes magyar Horatius összeállításához. A szerkesztés és a kiadás hosszú éveket vett igénybe. Elsősorban arra a műfordító-gárdára támaszkodott, mely az évek során körülötte alakult ki, s melynek tagjai egyre inkább az ő munkásságát tekintették ideáljuknak. De arra is törekedett, hogy az élő magyar költészet minden jelentékenyebb alkotója szerepeljen a kötetben, legalábbis egy műfordítás erejéig. A szerkesztésben az a vezérelv irányította, hogy az új és teljes Horatiusnak teljesen formahűnek kell lennie, tehát még az olyan apróbb – a magyar nyelv hangsúlytörvényeire figyelemmel levő – metrikai lazításokat is kigyomlálta a szövegből, aminőkkel Szabó Lőrinc (de még Radnóti Miklós és Vas István is) élt. Be akarta bizonyítani, hogy a kérlelhetetlen formahűség elve nem ellenkezik a magyar nyelv természetével (ezt épp az új magyar Iliásszal kapcsolatban hangsúlyozta Mészöly Gedeon, aki a hexametert idegennek vélte a magyar hangsúlytól). Devecseri Gáborhoz hasonló álláspontra jutott a fiatal filológus-nemzedék egyik legtehetségesebb, tragikusan korán elhunyt tagja, Horváth István Károly is, a Klasszikus művek magyarra fordításának módszeréről írt tanulmányában.
Ma már valóságos legendává nőtt az a valóban rendkívüli tevékenység, melyet Devecseri Gábor fejtett ki a Horatius-kötet összeállításával kapcsolatban. (E munkájában az azóta ugyancsak elhunyt, a magyarországi latin nyelvű irodalomról több figyelemre méltó tanulmányt publikáló Kurcz Ágnes volt legnagyobb segítségére.) Órákig telefonált, érvelt, vitázott, javaslatokat tett, törléseket ajánlott. Voltak ugyan, akik már a mű befejezése előtt óvást emeltek, s egy lazább, "urbánusabb" Horatius-kép jogosságát hangoztatták. Hegedüs Géza meg is jelentette néhány ilyen jellegű, Szabó Lőrinc gyakorlatát követő, azt tovább fejlesztő tolmácsolását.
Az 1961-ben megjelent kétnyelvű, teljes Horatiushoz Devecseri Gábor verses utószót írt Levél Horatiushoz, avagy a fordítás művészete címmel. Ebben foglalta össze műfordítói elveit és a költői műfordítás természetéről, a hűség igényéről vallott felfogását. Hite szerint a magyar deákos költészet nagy korszaka után elérkezett az ideje, "hogy ne beoltsuk az ágaddal fáit ligetünknek, – ám ide ültessünk át minden lombozatoddal", azaz a magyar nyelv és gondolkodás megérett arra, hogy "saját nyelvén létre igézze" Horatiust, s ezt a teljes formahűség jegyében tegye:
| Mert hisz a pontossághoz, mit te olyan szigorúan |
| őriztél (mi a versmértéket illeti) most már |
| fordításban az is járul, hogy nemcsak a szók és |
| nemcsak a versmérték, mi elénk megidézi a művet; |
Ezzel a teljes hűségre törekvő munkával a magyar nyelv is nyerhet, gazdagodhatik. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a fordítók akár egy cezúra erejéig is megszeghették a horatiusi verset, még a tudomány által végérvényesen el nem döntött alakokat is igyekeztek meghagyni kétértelműségükben.
{1043.} A filológusi hűség azonban "rémuralomnak" látszott, s a költők egy része hamarosan fel is lázadt ellene. Vas István Horatius olvasásakor (1962) címmel foglalta össze meglehetősen elítélő véleményét. A szellemes, vitriolos tanulmány megjelenése után összecsaptak azok a nézetek, melyek a felszín alatt rég érlelődtek már. Az egyik fél: a költők – közöttük is elsősorban Vas István és Rónay György – a magyar nyelv lélegzetvételével ellenkezőnek érezték az időmérték kizárólagos és merev érvényesítését, a másik: a filológusok (Horváth István Károly, Falus Róbert, majd maga Devecseri Gábor is) hol szellemesen, hol a hitviták hevességét idéző modorban igyekeztek visszautasítani kifogásaikat.
Bár e nagyra növekvő vita végső soron máig sem jutott nyugvópontra, tény, hogy a kétnyelvű teljes Horatius a költő-műfordítók igazságát bizonyította, s nem hozta közelebb a római lírikust a mai olvasókhoz. A valóban kiemelkedő, maradandó fordítások – Illyés Gyula tolmácsolásában a Harmadik könyv első két ódája – inkább a szerkesztő elgondolása ellenében születtek, semmibe véve a – Vas István megfogalmazásában – "rezervátum piszlicsár törvényeit". Nagyon érdekes, hogy a filológus szándékú kritikák többsége épp azokat a fordításokat kifogásolta, amelyek természetesen gördültek, s amelyekből hiányzott az a fajta "emelkedettség", melynek helyében már Szabó Lőrinc is az érzelmek természetes áradását honosította meg. (Az ő fordításai nyilván azért kerültek a függelékbe.) S máig nyitott kérdés maradt, hogy valóban ritmikai lazaságoknak minősülnek-e az olyan fordítói megoldások, melyek egyébként találkoznak a magyar nyelv természetével, "lélegzetvételével". (Szabó Lőrinc egyik leleménye a klasszikus példája: "Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőre", ahol a hadai í-je elvileg nem lehetne hosszú szótag, a magyar hangsúlyérzék mégis természetesnek veszi.)
Azok a műfordítói elvek, melyek a Horatius-kötet vitájában felvetődtek, valóban általános műfordítás-elméleti kérdések voltak, s ezért is természetes, hogy némelyiknek sincs végleges megoldása. A felkavarodott szenvedélyek azzal a káros következménnyel jártak, hogy a költő-fordítók egy része elpártolt az antikvitás ügyétől, s az ókori alkotások egy nem is jelentéktelen hányada szürkébb tolmácsolásban kerül az olvasók elé. Erre a fájdalmas "tudathasadásra" nem is egy írásában utalt az antik nyelvekből való fordítás kérdéseiről a legjobb tanulmányt író Szilágyi János György. Az MTA Klasszika Filológiai Bizottságának 1961. november 17-én tartott ülésén előadott, Görög és római költők magyar fordításainak új kiadásai című referátumában összefoglalta az utolsó öt évben a klasszikus antikvitás megismertetése és megszerettetése ügyében folytatott tevékenységet. Fenntartással szólt a "Nyugat-kör nagy fordítóinak gyakorlatát folytató" tolmácsolókról. akik "a hangsúlyos és időmértékes elvet bizonyos fokig egymásba moshatónak tartják (így például Kardos László, Vas István, Jánosy István fordításaiban) ...".
S mintha csak fejtegetéseinek azt a gondolatát, mely szerint a teljes metrumhűségre való törekvés nem szegényíti el az antik költészet zeneiségét, igazolták volna Lakatos István Vergilius-tolmácsolásai. 1962-ben adta ki az Európa Kiadó az Aeneist, 1963-ban a Magyar Helikon az Eclogákat, tíz évvel később már {1044.} Vergilius összes műveit. Lakatos István első Vergilius-fordítása 1949-ben jelent meg, s az azóta eltelt években egyre mélyebben hatolt a római költő világába, melyet úgy akart tolmácsolni, "hogy egyetlen nehézségét se kerülje meg". Az Ecloga-fordításoknak az adott különös jelentőséget, hogy Baróti Szabó Dávid óta nem akadt magyar költő, aki tolmácsolásukra vállalkozott volna (az egyetlen 20. századi kísérlet, Vietorisz Józsefé, kétségtelen érdemei mellett sem volt igazán sikeres), s a már említett Pásztori magyar Vergilius is csak szemelvényeket tartalmazott. A fordítónak sikerült megteremtenie a vergiliusi hangot, hexameterei azt a csapást mélyítették tovább, melyet Devecseri Gábor kezdeményezett Homéroszával. A fordítás érdekessége, hogy bizonyos mértékű prozódiai szabadságot megengedhetőnek mutat, ebben azonban voltaképp a latin eredeti szórendi kötetlenségeinek magyar megfelelőit valósította meg. Modern volt abban a vonatkozásban is, hogy nem a líránk hagyományaiban mélyen benne élő vergiliusi hexameter " 'táblabírói' retorikával ötvözött" példáit, hanem elsősorban József Attila és Radnóti Miklós formáit követte. Igyekezett közelíteni egymáshoz a magyar nyelv beszéd- és a latin metrikai hangsúlyát, s a kettő rendkívül szerencsés, a metszetre majdnem mindig ügyelő ötvözetét teremtette meg. Ugyanakkor Devecseri Gábor példáját fejlesztette tovább abban, hogy merészen újított szavakat, szokatlan jelzőket, kifejezéseket alkalmazott, s az etimológiai elv segítségével sok kifejezés eredeti értelmét is visszaállította. Lakatos István Aeneisét és Ecloga-fordításait – noha ezek méltán állíthatók Devecseri Gábor nagy teljesítményei mellé – nem fogadta érdemüknek megfelelő kritikai méltánylás. A Horatius-vita után még a klasszikus antikvitással foglalkozó folyóiratok hasábjain is háttérbe szorult a tudományos igényű fordításbírálat (Szilágyi János György említett írásai kivételek), mintha a filológia bizalmatlanul szemlélte volna a költők kísérleteit. Nem jelent meg méltatás például Devecseri Gábor Ovidius-fordításáról (Átváltozások, 1964) Picasso illusztrációival). Az új magyar Aeneisről egyetlen érdeme szerint való bírálat akad, B. Révész Máriáé a Filológiai Közlönyben.
Sajátos, azóta sem feloldott ellentmondás ez: egyre magasabbra emelkedett a fordítói igény, egyre jelentősebb vállalkozásokba kezdtek a fordítók, munkájukat azonban érezhető kedvetlenséggel, fenntartással figyelte az elemző kritika, máskor pedig a fordítás méltatása helyett az informáló kortörténeti bevezetőket elemezte tudományos alapossággal. Holott éppen ezekben az években érkezett volna el az ideje, hogy összegző művek szülessenek az ókori irodalom fordításának megoldott és még nyitott kérdéseiről. (A Magyar Írók Szövetsége Műfordítói Szakosztálya érezte egyedül ennek szükségességét, s Tanulmányok a magyar műfordításról (1978) című kiadványában az antik nyelvekből való fordítás problémáinak is szentelt tanulmányokat.) A kritikai fogadtatás nem haladt párhuzamosan a műfordítások egyre növekvő mennyiségével, szélesedő érdeklődési körével.
Nem volna teljes áttekintésünk, ha nem szólnánk a Biblia fordításairól, elsősorban a Zsoltárok könyve különböző megoldási kísérleteiről. E tolmácsolások többsége a Szent István Társulat és a Református Zsinati Sajtóiroda gondozásában jelent meg. Az előbbi adta ki 1955-ben Sík Sándor átdolgozott Zsoltárok könyvét, {1045.} melynek első – és alighanem erőteljesebb – változata 1923-ban jelent meg. Sík Sándor szabad jambusban adta vissza az eredeti gondolatritmusát. (A legújabb, katolikus Bibliában Gál Ferenc teológiai professzor fordította a zsoltárokat, elsősorban az értelmezés biztonságára és a műfaji sokrétűség gondos visszaadására törekedve.) Farkasfalvy Dénes ugyancsak rímes jambusokban fordította le Zsoltároskönyvében (1975) az ószövetségi iratokat, mert – mint írja – ez a forma többféle modulációra adott alkalmat, mint a szöveghez esetleg illőbb magyaros versforma.
| Kelet-Európa | TARTALOM | Kiadások |