{1282.} AZ ESSZÉÍRÁS

FEJEZETEK

Bár az esszé mint önkifejezési tudatforma igen rég jelen van a világirodalomban, pontos műfaji meghatározása mindmáig nem ismeretes. A leírások, értelmezések, melyek természetét igyekeznek körülhatárolni, egyetlen jellegzetességében értenek egyet: eszerint egyfajta kötetlenség, a kifejezés szabadsága jellemzi. Még a modern műfaji meghatározások is figyelmeztetnek arra, hogy nem lehet pontosan elhatárolni az esszét, a tanulmányt és a kritikát; ezek bármelyike minősülhet esszéisztikusnak, ha személyesek, s kifejeződik bennük egyfajta morális igény (ami egyben arra is emlékeztet, hogy a műfaj keletkezésébe az úgynevezett moralitások is belejátszottak).

Más törekvések jellemzik a francia és mások az angol esszét. Azért épp e kettőt említjük, mert ezek gyakoroltak elhatározó befolyást a magyar esszé nyelvének, szemléletének kialakulására. Angol nyelvterületen épp oly természetesen nevezik esszéknek T-S. Eliot tárgyszerű tanulmányait, mint Virginia Woolf személyes hangú, polemikus kedvű írásait. A század francia esszéműfajára ugyanakkor Proust és Bergson tett nagy hatást, a mechanikus idő szétrombolásával, egyfajta kötetlen, az emlékezetet is mozgósító írástechnika mintává emelésével.

A magyar esszé történetének egyik virágkora a múlt századra esik; ekkor jelentek meg Péterfy Jenő és Riedl Frigyes sok vonatkozásban ma is példaszerű írásai, s az ő hagyományukat közvetítette a Nyugat nagy nemzedékének esszéíróihoz, Babits Mihályhoz, Kosztolányi Dezsőhöz és a többiekhez Ambrus Zoltán. E korban azonban már nemcsak az irodalmi témákkal foglalkozó esszéírás volt a jellemző, hiszen joggal nevezhetjük esszéknek Lyka Károly művészettörténeti analíziseit, legalábbis azoknak egy részét, Jászi Oszkár társadalomtudományi elemzéseit, Gombocz Zoltán nyelvészeti dolgozatait, vagy éppen Szabó Ervin olyan típusú írásait, mint a Jegyzetek a magyar forradalomrólt. Abban a nagyszabású vállalkozásban, amely Kenyeres Zoltán válogatásában jelent meg (Esszépanoráma, 1978) joggal szerepelnek filozófusok (Zalai Béla), zeneművészek (Bartók Béla, Kodály Zoltán), történészek (Szekfű Gyula) és néprajz-tudósok (Györffy István), de akár esszének minősülhet Fejér Lipót egyik-másik írása is.

A magyar esszé történetének és szerepfelfogásának megváltozásában döntő hatása volt az első világháborúnak, az előtte kialakult és megszilárdult világkép szétesésének. "Az újfajta magyar esszé – írja Cs. Szabó László – program és kiáltvány nélkül, szinte észrevétlenül kezdett kialakulni az évtized vége felé, egyszerre többünkben is." A rendkívül bizonytalan, sokat és joggal vitatott {1283.} "esszéíró nemzedék" elnevezés csak később jött divatba. A húszas évek végén mindenesetre már működött a "hétfőiek" szövetsége, Halász Gábor, Hevesi András, Cs. Szabó László és Szerb Antal baráti köre, melynek tagjai "Proust, Joyce, Babits vonalán Bergson unokái" voltak. Az ő esszéműfajuk legjellemzőbb és legtalálóbb önmeghatározását Cs. Szabó Lászlónál találjuk: "Reng a föld ... Az irodalom kihúzódik a szilárd, átfogó alapformákból. A csillagok alá megy tájékozódni ..." E vallomásszerű műfajmagyarázat is jelzi, hogy a szaktudományos filozófiai és szépirodalmi tudatformák közül ezek az esszéírók az utóbbi elsőbbségét vallották meghatározónak. Magyar mintáik alig-alig voltak, jóllehet tudatosan vállalták Babits örökségét. Szenvedélyesen olvasták Unamuno, Eugenio d'Ors és Ortega y Gasset műveit, melyekben "német filozófiai képzettségüket nemes latin eleganciával alkalmazták történelmi, társadalmi és stílustörténeti problémákra." De legalább ilyen mértékben tanultak eleganciát Aldous Huxleytól, ironikus tiszteletlenséget a Bloomsbury-kör tagjaitól, Lytton Stracheytől és Virginia Woolftól s a magyar romantika esszéíróitól, Eötvös Józseftől, Pulszky Ferenctől, Trefort Ágostontól és a világutazótól, Bölöni Farkas Sándortól, akit Hatvany Lajos ásott ki a feledésből. Cs. Szabó Lászlónak meghatározó olvasmánya volt Cocteau kis könyve, a Rappel à l'Ordre, amelyet Hevesi András ajánlott figyelmébe, s amely mindnyájukat végképp eltántorította Szabó Dezső stílromantikájától.

A "hétfőiekkel" egy időben, de más égtáj alatt kezdte példaadóvá váló esszéírói pályáját Illés Endre, a méltatlanul elfeledett Kerecsényi Dezső, és a Nouvelle Revue Française esszéinek egyik legnagyobb hatású hazai közvetítője, Gyergyai Albert, akinek kivételesen fontos szerepe lett a francia szellemiség hazai megismertetésében.

Teljesen más póluson, más ideálokat vallva a magáénak, de ugyancsak a hagyományos világkép válságának, szétesésének tudatában kezdte esszéírói pályáját Németh László, aki később – egyik 1935-ös írásában – így határozta meg esszéinek ösztönzését: "Körhintán Homérosz sem tudott volna énekelni. Meg kellett elébb állítani a forgó örvényt ... Szétnézni, égtájakat keresni, a földet, ahova kidobott, körüljárni." S egy másik, ugyancsak legfontosabb törekvéseiről sokat eláruló önjellemzése a Tanú egyik korai számából: "... a kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, abban a hitben, hogy van part és a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekintem; egy lélek égtájakat keres, s közben égtájakat segít megtalálni ..." Ennek a szándéknak még tágasabb, még szélesebb perspektívájú megfogalmazását találjuk Illyés Gyulánál, aki ugyancsak meghatározó személyisége lett az esszéírásnak, beoltva azt a társadalmi felelősség eszményével: "... állhatatosan munkálkodni, hogy a jót, a hasznost minél többen, végül mindenki a széppel és a kellemessel azonosítsa. Hogy a szellem s annak napvilága ne csak kevesek kiváltsága legyen. S eltűnjék itt is a gát és távolság."

Ami e sokféle kiindulású, törekvésű, szándékú magyar esszében ekkor közös volt, az az "örök éberség" szellemi készenléte, "a nyelvi, politikai és társadalmi űr" betöltésének szándéka és a "szellemi dermedés" ellen vívott harc eszménye. Ezek a gondolatok éltek tovább, s egészültek ki új minőségekkel a harmincas évek elején {1284.} indult fiatalok esszéiben. Közülük néhányan szerepelni szoktak az esszéíró nemzedék névsorában (Bóka László, Sőtér István), szerencsésebb azonban a "harmadik nemzedék" elnevezéssel jelezni hovatartozásukat.

Míg a második nemzedék, de különösen a "hétfőiek" esszéírására a szellemtörténet is hatással volt, s a fiatalok – jóllehet felismerték a szellemtörténeti irányzatnak azt a nagy pozitívumát, hogy egyéb tudományágak eredményeinek integrálására is lehetőséget ad – látták azt a veszélyt, melyre Babits Mihály is figyelmeztetett Szellemtörténet című, 1932-es tanulmányában: az intuíció esetleges önkényességeit. Az esztétikai érték felmutatásának szándéka alapvetően fontos igénye volt a második nemzedék esszéistáinak is, a harmadik nemzedék tagjai azonban fokozott érzékenységgel fordultak a művek erkölcsi értékei felé. Bár a húszas évek végén indult esszéisták minduntalan – metaforikus értelemben – a csillagvilággal igyekeztek szembesülni, Babits nyomatékosan hívta fel figyelmüket arra, hogy nem a csillagokra tekintenek, hanem csak a felhőkre. A náluk fiatalabbak, a válságokkal fenyegető harmincas években eszmélkedők, történelmi és társadalmi helyzetük nyomása alatt náluk jóval érzékenyebben igyekeztek megtalálni az irodalmi jelenségek társadalmi begyökérzéseit. Jóllehet ebben a korban is valóság maradt az ideálok nélküli élethelyzet, az új esszé szenvedélyesebben keresett példákat olyan jelenségek között, melyekből talán hiányzott a Szerb Antal által mércéül eléjük állított "mánia", annál fontosabbnak látszott viszont mértékadó, klasszikus egyensúlyuk, nyugalmuk és harmóniájuk, melyek a megromlott világ virtuális ellenpéldájának minősülhettek. Szemlélettágító hatást gyakorolt rájuk Kerényi Károly esszéinek az a felismerése, hogy a klasszikus szellem a harmincas évek közegében is újraélhető, valósággá tehető. Mint minden új programmal jelentkező generáció, a harmincas évek fiataljai is más égtájak felé tájékozódtak, mint elődeik. "... az új irodalmiság ügye – írta a korán elhunyt Kenyeres Imre – rombolást és a régi téglákból új építkezést követel. Magasabb rendű formákat, mint amik között élünk." E romboló és teremtő szándékot jelezték a mind szenvedélyesebb nemzedéki viták, de maga az a tény is, hogy ez a nemzedék már tudatosan magyar elődöket keresett a maga számára, s önnön sorsának példázatait találta meg a századvég és századelő tragikus íróiban, a "ködlovagok"-ban, akikről kötetnyi esszét írtak legtehetségesebb képviselői, kik közül külön is érdemes kiemelni a fiatalon elhunyt Lovass Gyulát és Örley Istvánt.

Abban a beszélgetésben, melyet Siklós Istvánnal folytatott Római muzsika című kötetének megjelenése után, Cs. Szabó László sok mindent elmond az esszé természetéről. Fejtegetéseiből nyilvánvaló lesz, hogy a húszas évek végének esszéje spontán volt, benne nem érvényesült tervszerű elgondolás s a széppróza termékenyítette meg, attól nem is vált el élesen. A harmincas évekbeli esszét már inkább jellemezte a tudatosság, akár mint olyan törekvés, hogy az időben szétszórt jelenségeket a tudat szintjén vonja össze az író s a tényeket feleltesse meg egymásnak, akár mint egy demokratikus nevelői, szemlélettágító igény, mely Illyés Gyulát jellemezte, akár az eltökélt "nemzetalapító" szándék, mely Németh László esszéinek egy részében nyert szemléletes kifejezést. A kétféle szándék színtézise már nem volt lehetőség, jóllehet a harmincas évek vége felé a műfajt egyre inkább {1285.} jellemezte a közvetve vagy közvetlenebbül érvényesülő elkötelezettség, melynek kifejeződésére a szociográfia által feltárt megdöbbentő tények hatottak leginkább. Bár a szociográfia körül nagy harcok dúltak az irodalomban akár ellene, akár mellette foglalt állást az író, a világ értelmezése immár lehetetlennek látszott a társadalmi-történelmi realitások tudomásul vétele nélkül. Aligha véletlen, hogy olyan nagyhatású esszéista, mint Halász Gábor, végül is eljutott az újrealizmusig, hogy Szerb Antal a kor egymással vitázó irányzatainak "eszmei érdekközösségét" (Bodnár György) hirdette utolsó írásaiban, hogy Márai Sándor 1942-ben írt Az író és a nemzetnevelés című esszéjében a művészetek társadalmi szerepének kérdésével foglalkozott, s bár elhatárolta magát a "politikai divatok"-tól, Végülis a műveltség nemzetnevelő erejét hangsúlyozta. A francia példák nyomán indult "harmadik nemzedék" esszéírói a "helytállás" ösztönző példáit ismerték fel az új francia irodalomban, mely a szellemi ellenállás irodalma volt egyben. A tragikus valóság egyre nagyobb teret követelt még a szeszélyesnek, függetlennek nevezett esszében is. Bálint Györgyről írt tanulmányának legvégén a kéziratban maradt Nyugati regény – magyar regény sokat mondó és sokat sejtető befejező sorait idézi Bodnár György: "A dráma a legsűrítettebb valóság – és ma a legtöményebb dráma is csak nehezen közelíti meg a valóság tragikus feszültségeit."