Balázs Sándor (1883–1982)

Balázs Sándor Babits, Kosztolányi, Krúdy kortársa. Első könyvét nem kisebb személyiség méltatta a Nyugatban, mint Schöpflin Aladár. Novellákkal kezdte pályáját, de az első igazi sikereket drámáival érte el: 1912-től három évben is elnyerte az Akadémia drámapályázatán az első díjat. Ettől kezdve sikeres színpadi szerző is, vígjátékait, könnyedebb műveit a Nemzeti Színház, a Magyar Színház adta elő, s olyan neves színészek, mint Csortos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Gombaszögi Frida. Leghíresebb színdarabjai 1945 előtt A feleségünk (1913), {296.} Álarcosok (1921), Bikfic tanár úr (1936), később pedig a Szabó Pállal közösen írtDarázsfészek (1954), valamint az Érettségi után (1958). Ő dolgozta át színpadra Goncsarov Oblomovját és Gárdonyi Az öreg tekintetesét. Élete és munkássága így a tanítás, a színház és a kispróza hármas vonzáskörében ragadható meg. Művei igazán maradandó részét azonban novellái, elbeszélései jelentik, s bár nem volt termékeny prózaíró, kisepikájának legjobb darabjai a Nyugat első nemzedékének értékes alkotásaihoz tartoznak, ha nem is a Krúdy, Kosztolányi mércéjével mérhető első vonalhoz.

Balázs Sándor is – mint oly sokan a századelőn – Mikszáth "köntöséből bújt elő", korai írásai az anekdotikus elbeszélő hagyományokat követik. Első kötetének (Kisváros, 1920) recenzense, Schöpflin is arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire jól tud elbeszélni. Ez az epikus tulajdonsága mindvégig megmarad, a későbbiek folyamán hangja letisztultabb, s ekkor már az anekdotikus mesélést felváltja a puritán szerkesztésmód, a mélyebb lélekábrázolás és az egyszerű, célratörő stílus. Ettől kezdve epikusi hangja, szemlélete már nem változik. 1945 után megjelenő novelláskötetei is ezt tükrözik. Ezek a könyvek – A Bakó-lányok, 1949; Élve vagy halva! 1957; Az idegen pénz, 1958; Tanári notesz, 1963; A tünemény, 1968; Most nevess, Ibolyka! 1971 –alig tartalmaznak új novellát, elbeszélést vagy tárcát; főleg korábbi írásait gyűjti össze bennük. Életének utolsó negyven esztendejében néhány értékes elbeszéléssel és tárcanovellával gazdagította munkásságát, s két ifjúsági regényt is írt, Hannibálról és Spartacusról. A már említett Élve vagy halva! című "regény" a Hírlapkiadó Vállalat Vasárnapi regények sorozatában látott napvilágot. Ez a hosszabb elbeszélés tőle szokatlan vadromantikus történet, mégpedig az emigrációban élő Kossuth Lajosról. A regényforma idegen volt tőle; igazi műfaja a novella volt.

Kisprózája formai szempontok szerint két nagyobb csoportra tagolható: valódi, szépen kimunkált, általában értékes novellákra, elbeszélésekre, illetve a századelő újságírói tradícióiból kinövő tárcanovellákra, karcolatokra. Mindkettőben azonos azonban a világlátás s az epikusi alakításelv. Balázs Sándor nem újító kedvű alkotó, témái, epikai formái a hagyományos elbeszélő formákhoz kötik. Ezen belül viszont biztos hangú elbeszélő. Mint első elbeszéléskötetének címe – Kisváros – is mutatja, témaköre, egész epikusi világa a kisemberekhez, a kisvárosi-városi kispolgárok, hivatalnokok, tanárok környezetéhez kötődik, legyen akár valódi kisváros, akár éppen a főváros a novella helyszíne. Főszereplői általában a középosztályból kerülnek ki, akkor is, ha a történet falun játszódik.

Novellái a klasszikus elbeszélő formákat mintázzák, alapmodelljük leginkább a maupassant-i típusra emlékeztet: hiteles atmoszférateremtés, a műfajnak megfelelő inkább széles vonású, mint aprólékos lélekrajz, csattanóra kiélezett szerkezet, tömör, sűrített narratív technika és könnyed, gördülékeny, tiszta előadásmód jellemző rájuk. Legjobb novelláiban mindig az emberi viszonyok, kapcsolatok megjelenítése áll a középpontban, gyakran a szerelem, nő és férfi kapcsolatának modellálásában. Legtöbbször az élet egy apró szeletét, villanásnyi pillanatát választja ki az ábrázolás tárgyául, s ebben az egyetlen kis mozzanatban sűríti össze {297.} a teljes élet jellegzetes jegyeit. Kisembereinek addig a megszokott keretekben zajló világában elkövetkezik egy váratlan pillanat, egy hirtelen fordulat – mely általában ugyancsak banális –, s ez kiforgatja őket a hétköznapi életük szokványos menetéből. Sorsdöntő pillanatok ezek, elhatározó erejűek. Egész életművének legszebb darabjában, Az idegen pénzben például egy kishivatalnok egyszer elteszi az újságáruslánytól véletlenül rosszul visszaadott (több) pénzt, s ez a tény olyan lelkiismereti válságot okoz benne, mely egész életét megváltoztatja. Hasonló típusú novella A polgármesterné, a Vakáció, a Válság, a Cili kisasszony, a Nem köszön, A plágium, az Úri pince vagy A szőnyeg is. Hősei élete, sorsa ebben a villanásban lelepleződik, a látszatok alól előbukkan a valóság, mely többé már nem törölhető ki lelkükből, még akkor sem, ha a "tragikus vétek" után mégis helyreáll a kizökkent világrend. Balázs Sándor nem ítélkezik közvetlenül hősei fölött, a szelíd társadalomkritikát is inkább történetei hordozzák. A műfaj sem teszi lehetővé a szélesebb perspektívájú társadalomrajzot; hősei és környezetük ábrázolásában a kritikai élt mindig csöndes irónia közvetíti, s csak ritkán üt meg valóban tragikus hangot. Fogékonysága arra, hogy a valóságot pillanatokban és emberi kapcsolatokban ábrázolja s ne közvetlen ideologizáló társadalomképekben, talán arra is magyarázatul szolgálhat, hogy az 1945 után eluralkodó sematikus-ideologikus szemléletet és ábrázolásmódot elkerülte, s a megváltozott jelenben is jó érzékkel ragaszkodott kialakult témaköreihez, eszközeihez.

Tárcái, karcolatai ugyanezt az elbeszélőt állítják elénk: apróságokat örökít meg, az élet, a valóság villanásnyi jelenségeit, kisszerű fonákságait beszéli el sok humorral, elnéző iróniával. Könnyed hangon mesél, anekdotázik, jóízű történeteket jegyez le a színházi életből, tanári pályája eseményeiből (például Rózsahegyi Kálmánról, párbajáról Csortos Gyulával, s "noteszlapjaiból" értesülhetünk arról is, hogy ő érettségiztette József Attilát). Nem akar látszatmélységekbe hatolni, éppen csak az élet apró tényeit kívánja rögzíteni. Stílusa atmoszférateremtő, felidéző erejű, az élőbeszéd fordulataival tűzdelt. Mesélőkészsége, szellemessége, humora és sűrítőképessége a századelő legjobb tárcaíróinak hagyományához köti.

Pályatársai, tanítványai életében és halála után egyaránt mindig szeretettel emlékeztek meg róla. Egész írói magatartását, emberi alakját mégis első bírálója, Schöpflin Aladár jellemezte mindmáig a legszebben és a legpontosabban, amikor azt írta róla 1920-ban: "Nagyon becsületes író, nagyzolás, affektálás és túlzás nélkül azt adja, amije van, nem igyekszik többnek feltűnni, mint amennyi, szerény és mértéktartó s ezzel megszerzi magának a siker legfőbb kellékeinek egyikét: az olvasó bizalmát."