{294.} A NYUGAT ÁRNYÉKÁBAN

FEJEZETEK

Talán nem történetietlen azt állítani, hogy századunk magyar prózájának majd mindegyik törekvése – kivéve természetesen a meglehetősen vérszegény avantgárd prózáét – a Nyugathoz kapcsolódott. Hiszen a Nyugatban még helye és szerepe volt Krúdy költészettel átszőtt epikai látásmódjának, itt jelent meg először a későbbiekben a nagy hatású Kosztolányi-regények egy része, itt bontakozott ki Móricz Zsigmond robusztus írásművészete, mely társadalmi érzékenységet, új témakört oltott a magyar epikába. De a következő nemzedékek is egy-egy jellegzetes és a világirodalom menetével párhuzamba állítható prózastílust formáltak ki a maguk számára: Szerb Antal regényei szinte együtt haladtak a nyugati mítoszregényekkel, a harmadik nemzedék íróinak többségére pedig az a jellemző, hogy szintetizálni igyekeztek a mítoszt és a valóságot, hiszen mind erősebben hatott rájuk a sokat emlegetett balzaci példa, mely teljességre törekvésével lehetőséget adott számukra a változó s mind tragikusabb lét hiteles kifejezésére. A húszas-harmincas évek nagy prózai hullámzásai azokat a külső köröket is elérték, ahol fontos kifejezőeszköznek számított az irodalom, anélkül azonban, hogy művelői feladták volna a könnyebb szórakoztatás igényét, mely ezeknek az évtizedeknek fontos törekvése volt, hiszen sok-sok újság vasárnapi mellékletét és számtalan folyóiratot kellett állandóan feltölteni, s a közönség igényelte is a tárcát, elbeszélést, folytatásos regényt.

"Száz esztendő magyar irodalmának sorsában és életmenetében a Nyugat egy új és gazdag korszak megteremtője és jelképe marad. A századelő új törekvései éppúgy részesek a Nyugat létrejöttében, amiként a Nyugat is az új törekvések támogatásában és még újabbak sugallásában részes ... A Nyugat nem egységes irodalmat teremtett, hanem inkább általánosan érvényes irodalmi értékrendet" – fogalmazza meg Sőtér István a Nyugat mozgalmáról, amely Európához kívánta emelni a magyar irodalmat, évtizedes mulasztások pótlására vállalkozott, s eszményeit a világirodalomban kereste. "A Nyugat – ismét csak Sőtér István találó megállapításai szerint – lehetővé tette, hogy jó korán, egy üzletes irodalom kialakulása idején, kifejlődhetett a magyar irodalomnak egy mélyebb, súlyosabb, időtállóbb, de nem épp a napi olvasmányigényt kielégítő ágazata ... Az irodalomban az is elegendő, ha tudjuk, hogy az igazi értékek rendjének valahol gazdája és fóruma van ... A biztonságnak ez a tudata, az értékrend fennállásának és megóvatásának egyszerű ténye bennünket, a harmincas években fellépett nemzedéket szabadabb, függetlenebb vállalkozásokra bátorított ..."

{295.} Móricz Zsigmond egész néprétegek életét, nyitott társadalmi problematikáját emelte be az irodalomba. Törekvéseit nemcsak a népi írók gazdagították: a városi irodalomban is megfigyelhető volt a növekvő szociográfiai igény: a fiatal Boldizsár Iván szemléletmódjára – azon túl, hogy szerkesztette is a Szolgálat és Írás könyvsorozatot – például erősen hatott a szociográfia, míg a fiatal Keszi Imre – aki az Argonauták körével talált kapcsolatot – a mítoszi gondolkodást érezte írói természetével adekvátnak, s aránylag későn kibontakozó prózájában ez lett a meghatározó elem.

Nagyjából hasonló indíttatásokat figyelhetünk meg például a festőnek induló Román György prózai munkásságában: ő sem maradt érzéketlen a mítoszi gondolkodás iránt, ilyen köntösben jelenítette meg kalandos művészéletét. S még az Európa közepén ciklusban az analitikus valóságábrázolással kísérletező Hegedüs Géza is mitikus elemekkel vonta be pályakezdő regényét, A mámor zendülőit, a jobboldali gondolkodásmódnak emez ismert leleplezőjét.

Hatott a kortárs magyar prózára a Nyugat esszéhagyománya is, legjobbjainak az a törekvése, melyet a francia példa nyomán honosítottak meg, amikor kísérletet tettek esszé és regény különféle kombinációira. Nem véletlen, hogy például Kellér Andor, aki sokáig csak szórakoztató regényeket és népszerű tárcákat írt, s hosszú időre megrekedt az anekdotizmusnál, akkor lett jelentékeny prózaíró, amikor a Nyugat esszéhagyományait támasztotta fel. Ekkor születtek kitűnő író- és művészportréi.

A két világháború között, különösen abban a néhány esztendőben, amikor Móricz is bekapcsolódott a szerkesztés munkájába, a Nyugat nem jelentéktelen hatást gyakorolt a környező országok harcok és válságok között kialakuló magyar irodalmára is. Palotai Borist, aki versekkel kezdte írói pályáját, integrálta is a Nyugat, hiszen Instruktor kisasszony című elbeszélését pályadíjjal jutalmazta.

A következő fejezetben tárgyalt írók életművének nincsenek közösnek mondható poétikai sajátságai. Általában jellemző életművükre, hogy – a fejlődés törvényei szerint – a kezdeményezők után jőve, immár irodalmi köznyelvként éltek azokkal a prózai eszközökkel, melyek a legnagyobbak újításai voltak. Érdemük, hogy a kezdeményezők nagy eredményeit, melyek a kifejezést éppúgy megújították, mint a lélekrajzot vagy a hősök beszéltetésének módját, ők közvetítették és tették népszerűvé a szélesebb olvasói rétegekben. Többségük nem írt a Nyugatban, mégis a Nyugat által – bizonyos esetekben talán éppen a Nyugat ellenében – lettek írók, irodalmunk megbecsült munkásai. Sokukról a Nyugat közölt először meleg hangú kritikát.