{475.} VITÁK AZ AVANTGÁRDRÓL

FEJEZETEK

Az 50-es években Juhász Ferenc költészetének megítélése, illetve a József Attila-ülésszakon (1958) felmerült gondolatok, valamint a 60-as években elsősorban a kortárs irodalomban jelentkező, a hagyományos "realizmus" kategóriába nem sorolható különféle jelenségek heves vitát robbantottak ki az avantgárd megitélésével kapcsolatban. Szabolcsi Miklós alapvető jelentőségű cikkében (József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla, 1959) József Attila költészetét Derkovits művészetével összevetve többek között a következőt írja az avantgárd szerepéről: "mindketten egy, az izmusokon átment, azokat legyőző, de azok eredményeit felhasználó új realizmust teremtenek". Ha nem alakult is ki valamiféle egységes álláspont a vitában, a 70-es évek elejére mindenesetre tisztán kirajzolódtak az egyes pozíciók. A vita kulcsmozzanata érthetően mindvégig az avantgárd és realizmus egymáshoz való viszonyának megítélése volt, pontosabban az, hogy az irodalmi fejlődés megrajzolt realista fővonalába beilleszthető-e vagy sem az avantgárd, és ha igen, milyen módon. Király István egyik korai tanulmányában (A modernizmusról, 1958) egy kalap alá vonja még ugyan az avantgárd különféle irányzatait, rámutatva azonban arra, hogy az "imperializmus korának eltorzult tükrözése volt ez a sajátos kétarcú költészet", pozitívumként egyben kiemeli "jövőt idéző szenvedélyét", ami "csak akkor lehetett ellentmondásosan bár, de progresszív tartalmak hordozója is, amikor a kapitalizmus az imperialista szörnyűségekben már feltárta ugyan a maga lényegét, de az álmodott változtató világforradalom még nem érkezett el". Bóka László (Modernség, modernizmus, kritika, 1959) szintén a "modernizmus" terminust használja: nem lát ugyanakkor benne egyebet, mint "pusztán formai újítást", és ezért teljességgel elveti. Szabolcsi Gábor (Szocialista realizmus és modernizmus, 1959) a vitában ugyancsak a realizmus szilárd hívének mutatkozik, de ő már inkább filozófiai alapokról közelít a "modernizmushoz". Álláspontja elítélő, miután az egész jelenséget egyértelműen a "kispolgári szubjektív idealizmus" körébe sorolja. Szabolcsi Gábor egyúttal pozitívumként emeli ki a "messianizmust", egyedül ennek köszönhető szerinte, hogy a 20-as (?) években társadalmilag pozitív hatásúvá vált ez az irányzat. Illés László a 60-as évek elején immár új hangot ütött meg. Egyik első avantgárd-cikkében (Régi viták az avantgárdról, 1962) a két világháború közötti marxista kiindulópontú avantgárd viták áttekintése nyomán világosan figyelmeztet arra is, hogy a szocialista irodalomban "minden módon kerülni kell a sablonokat, a konzervatív és spekulatív esztétikai rendszerek visszahúzó gátjait". Ezek után egyrészt megélénkült a vita, másrészt úgy tűnik (legalábbis a kiindulópontot illetően) a két csoport véleménye egymástól jobban elkülönült: az irodalomtörténészeké, akik az irodalmi anyag behatóbb ismerete alapján építették fel elméleteiket és a filozófusoké, ideológusoké, akik többé-kevésbé valamiféle szellemi prekoncepció alapján ítélkeztek. Így ítéli el Szigeti József (Az értelmes életről és a művészet értelméről, 1963) egyik korábbi cikkében teljességgel az avantgárdot, állítván, hogy "a nem-realista módszer: deformálás, amely a valóságos társadalmi tartalmakból absztrahál", illetve "absztrakció és szürrealizmus a maga egészében a kapitalista {476.} világ problematikáját tükrözi: az elidegenedett emberét. De torz tükörkép ez – az elidegenedés, az embertelenség előtti behódolás álláspontjáról." Később azonban mindenképpen differenciáltabban ítél Szigeti (Egységes művészet, de milyen alapon? 1962), ami egyben lényeges mozzanata ennek a vitának: "Az izmusok közös stílustakarója alatt sokszor ellentétes társadalmi törekvések, magatartásmódok lappangtak kezdettől fogva." Ennek a nyilvánvaló szemléletváltozásnak több kísérőjelensége is van. Elsősorban Lukács Györgynek és tanítványainak megváltozott véleménye a realizmus kérdésében: Lukács újabb meglátásai szerint "még a legfantasztikusabb dolgok is realisztikusak lehetnek", amit magáénak vall Heller Ágnes (Parabolák, sémák, szimbólumok a modern művészetben, 1962) és részben Hermann István (Korszerű-e a realizmus?, 1963), illetve lényegében ugyanezt a gondolatot képviseli Köpeczi Béla is (Az irodalomtudomány helyzetéről és feladatairól, 1964) a dogmatizmust keményen bíráló cikkében. Kiss Lajos (A fogalmak értelme, 1964) azonban mindvégig makacsul kitart a realizmus kizárólagossága mellett, és csak azon belül fogad el bizonyos irányokat. Mint a valóság egyfajta, nem marxista értelmezését elveti azt a koncepciót is, amely az avantgárdot "forma- és stílusként fogja" fel. Illés László (Újabb viták az avantgárdról, 1964) a vita menetét tekintve alapvető jelentőségű cikkében rámutat Kiss Lajos álláspontjának tarthatatlanságára. Az irodalomtörténész mondja ki immár az irodalmi anyag teljes ismeretében, hogy a tények felől Kiss Lajos koncepciója elfogadhatatlan, hiszen Komját Aladárt, Révai Józsefet, Lengyel Józsefet, Lékai Jánost kellene e szerint kirekeszteni a progresszív irodalmi folyamatból. "A baj az volt – írja Illés László –, hogy előbb kértük [a realizmust] számon az irodalmon, mint amennyire megteremtettük ennek előfeltételeit a társadalomban magában, amelyet realista módon képes csak tükrözni az irodalom." Illés László újabb cikkében (Az avantgárd magatartás, 1965) immár kialakult koncepciót ad az avantgárdról. Eszerint az avantgárd társadalmi bázisát tekintve "annak a társadalmi erjedésnek a következménye, amelynek során a polgári forradalmak hátteréből egyre inkább az előtérbe nyomult a proletariátus", és éppen ezért nem egyszerűen a polgári világ dekadenciájával azonos csak, hanem benne van"az új korszak, a szocialista korszak megnyugvást hozó, harmóniát teremtő törvényei után való vágyakozás is". "Innen érthető – teszi hozzá Illés László –, hogy az avantgárd nem egyszerűen formai probléma, hanem művészi magatartás kérdése is", és ezzel a vita újabb, lényeges mozzanatához érkezett. Ugyancsak nagy jelentőségű Szabolcsi Miklósnak az AILC belgrádi konferenciáján tartott előadása (L´ Avant-Garde littéraire et artistique comme phenomène international, 1966), amely elsőként tárja fel az avantgárd irodalom különböző korszakait és írja le azok belső, poétikai jellemzőit. Szabolcsi Miklós egyik későbbi kötetében (Jel és kiáltás, 1971) előadása gondolatmenetéhez is kapcsolódva a következőképpen jellemzi az avantgárd irányzatokat: "Annyi kétségtelen, hogy az avantgárd irányzatok, akár az első, akár a második hullámra gondolunk, s akármelyik modelljét tekintjük az irodalmi fejlődésnek, fontos, integráns részei a század irodalmi fejlődésének, de távolról sem egyedüli részei." Hermann István (Az avantgárdizmus történeti megítéléséhez, 1966) – immár saját korábbi álláspontjain változtatva – az {477.} avantgárd "történeti megítélésére" helyezi a hangsúlyt, és lényegében két szakaszt különít el fejlődésében: az első korszak szerinte a "becsületes megrendülés" kifejeződése, amiben vannak feltétlenül pozitív elemek, a második viszont immár a "manipulatív művészeté", ami annyit jelent Hermann-nál, hogy az avantgárd a "polgárság vezető művészete" lesz. Erről az alapról Hermann István időhöz kötöttnek tekinti az avantgárdot, ami a 30-as évek végére szükségszerűen meg is szűnt. Szabolcsi Miklós (A neoavantgarde kérdéseihez, 1969) viszont az avantgárd törekvések újraéledését veszi észre a 60-as években, "amelyek valamilyen módon a kapitalista rend elleni tiltakozásnak, lázadásnak – olykor torz tudatformák között – megjelenő formái", és egyben rámutat arra, hogy az általa is elismert realista főirány mellett "az avantgárd mozgalmak egyik funkciója éppen az, hogy a realista művészet, műfajok és műnemek egyes részeit állandóan kérdésessé tegyék, s ezzel és ezáltal továbbfejlődni kényszerítsék." Rényi Péter (Még egyszer a két avantgárdról, 1970) új irányba nem tereli ugyan a vitát, de immár egészen világosan leszögezi a nem irodalomtörténészek álláspontjáról is: van szocialista és van polgári avantgárd. A szocialista avantgárd pedig, amely polgári válfajától eltérően felismerte a társadalmi forradalom szükségességét, illetve közelebb is került a valósághoz, immár vitathatatlanul a szocialista kultúra része. A vita ezzel a hazai irodalomtudományban lényegében lezárult. Van azonban egy újabb kihívás is Bori Imre részéről, amiről ejtenünk kell néhány szót. Bori Imre (A szecessziótól a dadáig, 1969), illetve Bori Imre nyomán Vajda Gábor (A magyar avantgárd fölfedezése és egy módszer körvonalai, 1970), azt bírálja, hogy a magyar irodalomtudomány a magyar avantgárd körüli vizsgálódást "nem eredeti, csak a magyar művészetre jellemző vonásainak" tanulmányozásával folytatta. Boriék koncepciója alapvetően két ponton tér el a hazai avantgárd-elméletektől: a kutatási kiindulópont egyrészt a magyar polgári fejlődés sajátos, az európaitól (legalábbis a nyugat-európaitól) különböző voltának, másfajta összeforrottságának vizsgálata az avantgárd irányzatokkal, másrészt a "társadalom–mű" reláció felváltása a "mű– olvasó" relációval. Célja pedig annak bizonyítása, hogy a magyar irodalom nem gondolható végig a realista fővonal makacs fenntartásával. Az avantgárd Boriék szerint nem mellékág, amely legjobb esetben a realizmust megtermékenyíti, hanem önálló, meghatározó vonulat a magyar irodalomban, aminek belátásától várható egy sor probléma (mint pl. Szabó Dezső, Kassák Lajos, Füst Milán, Déry Tibor és mások munkásságának) megnyugtató tisztázása.