{646.} NÉMETH LÁSZLÓ (1901–1975)

FEJEZETEK

Nehéz lenne pusztán az esztétikai hatás fogalomkészletével leírni, milyen természetű impulzusokkal késztetik Németh László művei újra és újra állásfoglalásra a kortárs recepciót. Hatása alól azonban az irodalmi tudat láthatóan éppúgy nem tudja kivonni magát, ahogy a történelmi közelmúltunk kérdéseivel vagy a térség mai nemzeti-társadalmi viszonyaival szembesülő gondolkodás sem. Mű és recepció alig-alig megszakadó párbeszéde egyértelműen cáfolja azt az újabb keletű föltevést, amely szerint a jelenhez egyedül a Németh-esszéisztika volna képes szólni. Bár ma teljességgel valószínűtlen, hogy az életmű hatása annak egyetlen műfajából származnék, mégis meggondolkodtató, hogy a mai epikaalkotás uralkodó képletei között csupán néhány hagyományos alakításelvű elbeszélői világ emlékeztet a Németh-regény egy-egy jellegzetes poétikai vonására. A mai magyar elbeszélőművészet színképéből különösen Németh László regényeinek egyik alapszólama, a szerzői-elbeszélői értéklátás mély és olykor teljes részesedése hiányzik a példaszerűvé emelt, kivételessé stilizált epikai hős értékrendjéből, ontológiai szituáltságából. Azaz a fiktív regényvilág megjelenítésének éppen az az erősen affirmatív, értékválasztó és -bizonyító karaktere nincs jelen a mai magyar regényben, amely olyannyira egyénítette a Németh László-i jellemregény világképét és poétikumát. De éppígy hiába keresnénk azokat a belső tágasságú lélektani dimenziókat is, amelyek – az analitikus-jelkombinációs lélektaniság jegyében – alkat és világ antinómiáiból képződve lényegében nagyregényi univerzumot alakítottak ki.

Mindazonáltal az maga is kérdéses, hogy mindenben invariánsnak és egyneműnek tekinthető-e a Németh László-regény fikcióvilágát létrehozó epikai jelrendszer, illetve hogy történet és elbeszélés nem-problematizált, kiegyensúlyozott viszonya vajon mindig ugyanazon elbeszélői perspektíva következménye-e az ő műveiben. Mert már az 1945 előtt írt regények is két nagyobb vonulatba látszottak rendeződni. Legélesebben a Gyász immanens lélekteremtése és az Utolsó kísérlet elkészült darabjainak szélesebb, szociologikusabb rajzolatú világa jelezte az epikai modell bizonyos kétarcúságát. Később az Iszony és az Égető Eszter mintegy újrafogalmazta a képlet "kettősségét", sőt, Németh László maga is látott ilyen jellegű különbséget regényei építkezésmódja között. S való igaz, Németh László "korábrázoló" regényei épp a linearitás, a kontinuáltság következtében több balzaci vonást idéznek, mint a tömbszerűen zárt, lélekteremtő formák. De nincs-e a Gyász és az Iszony típusú zártabb sorsmetaforák építésmódjában is hasonlóképp múlt századi karakter – ha azokat meg a Bovaryné motivációs lélektanával próbálnánk összevetni? Úgy véljük, ha a különböző indíttatású leírás és az epikai korszerűség mai kritériumainak puszta szembesítésével akarjuk megragadni a Németh László-regény alkati sajátszerűségét, akkor a korábbiaknál tovább nem tagolható minőségekbe ütközünk. Ha nincs a kezünkben megfelelőbb módszertani elv, könnyen védhetetlen helyzetbe kényszerülnek mindazok a minősítések is, amelyekkel a Gyász és az Iszony 20. századiságát bizonyítani szokás: a koherencia, {647.} a belső, tudatregényi nézőpont, a viselkedéslélektani megjelenítés, a vertikális epikai váz, a kompozíció zártsága vagy a másodlagos mítoszi szimbolizáció. Németh László regényeiben az ábrázolt tárgyiasság mértéke, az epikai metaforák intencionális különbségei, a fikcionális referenciák eltérései befolyásolják ugyan az epikai hősök sorsának végső kimenetelét (e művek vagy tragédiák, vagy legendák – ahogy ő maga írta), aligha igazolják azonban az értelmezést, ha az csupán az előnyösebben kontextuálható epikai alakzatok történeti modellálására korlátozza az esztétikai értékelést. S a helyzet addig feltehetően nem sokat változik, amíg a Németh László-regény korszerűségét annak belső esztétikai értékformái és világképe összefüggésében újra meg nem vizsgáljuk. Márpedig e kérdések új horizontba állítása nélkül továbbra sem tudunk továbbgondolható választ adni arra, miért egyike mégis Németh László a Móricz utáni epika néhány normaalkotó klasszikusának.

Irodalomtörténet-írásunk abban nagyjából már a hetvenes évek elején egyetértésre jutott, hogy Németh László regényeit az 1945-ös korszakforduló éles választóvonalával nem lehet egyértelműen periodizálni. Mint az 1945 utánra áthúzódó jelentékeny alkotói pályák többségénél, itt is tovább élt azonban egy alapvető értékelési bizonytalanság. Éspedig elsősorban ama esztétikumfelfogás eredményeként, amely a szocialista eszmeiség és a művek poétikai világképének. összeegyeztetésében kereste az irodalomtörténeti értékelés alapjait. Az átideologizált irodalomtörténeti szemlélet alapvető kritériuma ugyanis mindvégig az volt, hogy az 1945 előtt indult alkotóknál a művek mely csoportjában mutathatók ki a szocialista fordulat vállalásának esztétikai jelzései. Németh László esetében ráadásul sajátosan legitimáló tartalmat is kapott ez az ideologikummal átitatott irodalomtörténeti elv. Főként annak következtében, hogy munkáinak eszmeiségét a korai marxista kritika – sőt a publicisztika is – olyan összefüggésekbe helyezte, melyeknek távolról sem voltak veszélytelenek a politikai konzekvenciái. Erre a védelmi elvre Németh László műveinek tetemes hányada volt – egészen a hatvanas évek végéig – ráutalva. Nem meglepő tehát, hogy a marxista irodalomtörténet az író 1945 utáni regényírói pályáján is főként a szocializmus vállalásának úgynevezett "esztétikai útját" nyomozta és szemléltette. Ennek megfelelően elismerve az Iszony antinomikusságát fokozatosan oldó emberkép közösségi humanizmusát, s egyúttal méltányolva az eszköztelenebb epikai realizmus jegyeit is. S miközben az értelmezés e horizontjában látszólag már csak a regényírói fordulat időbeli elhelyezése maradt vita tárgya (1945–1947 vagy 1957), a regényírói életműben a kollektív értékek mind teljesebb kibontakozásának szerves, egyirányú folyamata látszott kirajzolódni: az újabb kutatás már tényként rögzíti, hogy az epikus Németh László pályáját az Irgalom mint "a szerző gondolatkörének és regényírói művészetének szintézise" zárja le (Kocsis Rózsa). Minthogy azonban ez az eljárás a regényíró Németh Lászlót ideológiai értékelvek jegyében integrálta az 1945 utáni epika egészébe, főként azért támadtak ellentmondások az értékelésben, mert a regénymodell alakulása mindenben nem volt megfeleltethető az ideológiai fokozatosság gondolatának. Azaz érték és alkat poétikai formái nem az egyenesvonalúság mintáit követték, a műveknek s azok epikumának ezért inkább csak tematikai {648.} szemléltető szerep jutott. Így azután nemcsak az a realizmusmodell maradt kevéssé artikulált, amelyet az irodalomtörténet az ő regényei értelmezésében érvényesített, hanem még nyilvánvalóbbá lett az értékelés esztétikai következetlensége, mert ugyan az Iszony maradt Németh László legtöbbre becsült epikai műve, de a szocializmus vállalásának meggyőzőbb bizonyítéka e logika szerint mégiscsak az Égető Eszter, illetve az Irgalom lehetett. (Hogy magát az írót is mindvégig foglalkoztatta ez a dilemma, jól szemlélteti az a tény, hogy még 1970-ben is megjegyzi: "Az Égető Eszter, bár nem a legjobb, de benne legtöbb az emberi mondanivaló ...") Nagyon valószínű tehát, hogy a szakirodalomban az epikai művek poétikai vizsgálata – a mennyiségi növekmény ellenére – éppen azért várat magára, mert e művek még ma is inkább Németh László eszmei fejlődésének bizonyítására, mintsem a regényíró esztétikai értékelésére szolgálnak. (A legújabbak egyike, Grezsa Ferenc egyébként példás metszetmonográfiája is olyan nézőpontból rendezi nagyszabású anyagát, amely inkább a hatvanas évek vitáinak horizontjába illeszthető.) Az irodalomtörténeti kutatás mai feltételei mellett – amikor bizonyos Németh László-írások újrakiadása még várat magára, s az életműsorozat sem nyújt mindig megbízható fogódzókat a pálya valódi logikájához – a tartózkodás, az érvek ismétlésének bizonyos formái részben érthetők is. Ha ugyanis az 1945 utáni regények megítélésében érvényesített ideológiai értelmezéstávlat szorításából kiszabadítjuk ezeket a műveket, talán megnyílnak ugyan az utak a világképet meghatározó poétikai alakzatokhoz, de akkor az epikai jelrendszerből másként is levonható következtetések kerülnek ki a "vállaló magatartás" paradigmájából. Úgy látjuk azonban, hogy nem lehet az ideológiai törésvonalak mélyülésére ("irodalomtörténeti szenzációra") számítani: Németh László 1945 után megjelent regényeinek tanúsága szerint az epikum nyelve valóban sok tekintetben más emberkép hordozója lesz, módosulnak annak gondolati-eszmei vonzatai is, noha e módosulások alapjául a műbeli kozmosz változatlan berendezkedése szolgál. Élet, sors és pálya elemi meghatározottsága is hasonlóképp őrződik tovább: valamennyi a lét és szerep összehangolhatóságának koordinátái közt méretik meg az írói értékrendben. Az én–világ oppozíció továbbra is a regénystruktúra meghatározó eleme marad, de hogy lejátszódnak-e modellérvényű változások a homoním regénystruktúrák világában, ideológiai-eszmefejlődési nézőpontból erre biztosan nem lehet feleletet adni. Nem a szocializmus vállalásáig vezető út elvének revíziója tehát a kutatás mai feladata, hanem éppen annak felismerése, hogy a korábbi értelmezésmód maga zárja el előlünk azokat a kérdéseket, amelyeket Németh László epikája a nyolcvanas években okvetlenül másként tesz fel, mint két évtizeddel ezelőtt. Az irodalomtörténet "valóságában" a nyolcvanas évekre végső soron maga az életmű került át új kérdezőhorizontba. Annak azonban, hogy az 1945 utáni Németh László-epika későbbi értelmezéstávlatai sem változtak lényegesen, volt egy másik, közvetlenebbül kritikai-esztétikumszemléleti oka is. Lukács György Iszony-bírálata nyomán ugyanis hamarosan kialakult ennek az epikaértelmezésnek az úgynevezett esztéta paradigmája. Ennek eljárása abban volt az előbbitől gyökeresen eltérő, hogy a művek ideológiai vonatkozásait többnyire leválasztotta az életmű centrális kérdéseiről, s {649.} igyekezett azokat kívül helyezni az esztétikai értékelés kompetenciakörén. Ahol pedig ez lehetetlen volt, ott az esztétikai értékelés negatív tartományába utasította őket. Némi egyszerűsítéssel elmondható, hogy irodalomtörténet-írásunk nagyjából e két csapáson haladva szembesül nemcsak a regények, igazából talán az egész 1945 utáni pályaszakasz összegzésével is. Az úgynevezett ideológiai kiindulású paradigma mindenekelőtt Béládi Miklós, az esztétikai pedig főként Sőtér István tanulmányaiban nyerte el legteljesebb irodalomtörténeti formáját.

Alkotói helyzete közvetlenül 1945 után annyira bonyolult és ellentmondásos, hogy kétség és remény, várakozás és dezillúzió jelzéseit egyként ki lehet olvasni belőle. S minthogy Németh László maga is szuggesztív helyzetelemző, sőt, írásainak is avatott kommentátora, nem csoda, ha a szakirodalom gyakran nehezen tud szabadulni a szerzői reflexiók vonzásából. Legtöbbször ezért annak vagyunk tanúi, hogy az irodalomtörténeti tárgy feldolgozásához alapul szolgáló paradigma rendszerint meg is találja Németh László írásaiban a maga igazolását. S itt voltaképp nem is mindig egymást kizáró koncepciókról, hanem csupán arról van szó, hogy a határozatlanság tartományában indokoltan is el lehet úgy helyezni az írói önreflexiók hangsúlyait, hogy az esztétikai interpretáció azután a művek új arculatát rajzolja elénk. Az ideologikus paradigma így főként Németh László 1947-es, különösképpen pedig az Égető Eszter táján keletkezett írásaira igyekezett támaszkodni. Érthetően, mert a lehetséges válaszok horizontját továbbra is a Valóság 1948. februári számában megjelent Lukács-bírálat koncepciója határozta meg, amely szerint az Iszony az 1945 utáni demokratikus kibontakozás írói elutasítása, az ellene való "néma tiltakozás" bizonyítéka volna. Béládi Miklósnál ezért elsősorban a Regényírás közben gondolatmenete kap kitüntetett szerepet, hiszen ez az esszé a nagyregényi ábrázolás új akcentusait nemcsak összekapcsolja az 1945-ös korszakforduló távlataival, hanem végső soron az alkotás új feltételeit is e fordulat eredményének tekinti: "Nincsen többé nemzeti sors; az egész emberiség egy nagy nemzet, a sorsa együtt dől el: jogom, sőt kötelességem az egészért gondolkozni. Mi még benn vagyunk a nemzeti sors szűk burkában, ez meglátszik nyomorodásainkon. Aki azonban most tör föl, s problémáinkat a magyar művészet eddigi eredményeinek az összefoglalásával ez alá az új, megnőtt ég alá tudja állítani, az talán megírhatja a regényt, amelyre gondolok."

A megbékülés, a vállalás és az igenlés eszmetartalmai határozzák meg ily módon az 1945 utáni regények további interpretációit is. A regényalkat vizsgálata főként a külső ábrázolás és a tudatregényi karakter váltakozó nyomatékkal fellépő elveire épül, ahol azonban mindig a középponti hős megalkotottsága marad a szubsztanciális epikai tényező. Béládi Miklós, aki ezt a koncepciót a legszuggesztívebben helyezi át az irodalomtörténeti értelmezés érvkészletébe, végeredményben olyan realisztikus alakzatoknak fogja fel e műveket, amelyekben a "sorsmetaforák" tárgyiasításának a (hősök tudatán keresztül megjelenített) tárgyi világ inkább alkalma és vonatkozási tere, mintsem szociológiai értelemben is érvelni hivatott, autonóm epikai jelentésréteg.

Ehhez a koncepcióhoz azonban az egész írói pálya relativáló értelmezése szolgál alapul: az alkotó megítélését a nemzeti-társadalmi szerep morális kiteljesedésének {650.} elve irányítja, s így – az epikus értékelésében – egy legitimáló esztétikai "pragmatizmusé", a "szolgálat-elvűségé" lesz a végső szó. A társadalmi-nemzeti jelentésű műalkotás értelmében átfunkcionált irodalomkép normái Béládi Miklósnál így láthatóan alá vannak rendelve egy olyan magyar értelmiségi szerep integratív képletének, amely magát világnézetileg "az egész társadalom ideológiai reprezentánsának tekintette" (Lackó Miklós). Következésképp az esztétikai ítéletek megformálása is abban a gondolatban gyökerezik, hogy az 1945 utáni szépírói pálya maga is részese a korábbi szemléleti ellentmondások feloldásának, s mint ilyen, fontos esztétikai tárgyiasítója a szocializmus vállalásáig eljutott magatartásnak.

Míg az irodalomtörténeti feldolgozás ideológiai paradigmája döntően az alkotás új feltételeiből, tehát a változás elvéből indult ki, addig ugyanezen eljárás esztéta típusa egy különös, ismétlő-újrakezdő kontinuitásra helyezte a hangsúlyt. S valóban, minthogy ez az elképzelés eleve az esztétikum és a programosság megkülönböztetésével élt, figyelmét intenzívebben, s néhol már-már izolálón összpontosította Németh László szépirodalmi alkotásaira. A vizsgálódást így az esztétikai dimenzióba helyezve – bármily különös –, nem-történeti alakjukban maguk a társadalmi-nemzeti célzatú írói gondolatok is mutatnak ismétlődést, variativitást. Még inkább azonban Németh László drámai és epikai alakzatai, a fiktív világok megjelenítésének poétikai elvei; nem szólva külön a szépirodalmi hősök műbeli szituáltságának gyakori rokonságáról, drámai, epikai arcuk hasonlóságáról, sőt, egyes témák, színhelyek, történetsémák ismétlődéséről. Sőtér István ezért úgy értelmezi az 1945 utáni alkotói periódus nyitányát, hogy az valójában az író egykori témáinak újraírása előtt nyitott új lehetőségeket. Következésképp az Iszonyt sem elsősorban a pályafordulat bizonyítékának, hanem éppenséggel az újrakezdés magasabb rendű példájának tekinti: "A Gyász óta Németh László nem egy nagy vállalkozásba fogott, s a magyar regényirodalom talán legnagyobb szabású kísérletét félben is hagyta, az Iszony-nyal azonban visszatért a kipróbált ábrázolási változatok első képletéhez, ... s olyan művet alkotott, melynek égboltján eddigi életművének minden problémája, jellemének és múltjának minden jelentése összetalálkozik." Az esztéta megközelítés elsődlegessége következtében az irodalomtörténeti arányok is megváltoznak, éspedig a szépirodalmi alkotások javára: a Gyász, az Iszony és az Irgalom, illetve a történeti, irodalomtörténeti tárgyú esszék egy része mellett a Galilei, a Széchenyi, a Bolyaiak és a Görgey-dráma válnak ily módon a Németh László-i gondolat reprezentatív hordozóivá. Lényegében egy kétosztatú rendszer szelektív érvényesítésével jön létre ez az esztéta séma: Sőtér felfogásában a Németh-életmű olyan dialogikus képződmény, amelyet egy antik eredetű, görögös tragikumeszmény és a nemzeti-társadalmi programosság vitája oszt két párhuzamos vonulatra. Ott tehát, ahol Németh László "a megváltási, nemzetnevelési program evangélistájának szerepét vállalja", a műalkotás gyöngéi maguk tanúskodnak e szerep téves dilemmájáról (társadalmi drámák, Emberi színjáték). Ez a dilemma 1945 után is megtartja folytonosságát, de a jelentős művekben rendre az esztétikum övezetében oldódik fel: különösen az Iszony hármas jelentésteret átfogó alakteremtésében, s végül az {651.} Irgalom transzcendáló, angyali magatartáseszményében. Az ideológiai paradigmával legélesebben tehát akkor kerül szembe Sőtér István Németh László-képe, amikor az életmű konstitutív tényezőinek csupán egyik csoportját tartja bevonhatónak az irodalomtörténeti értékelés esztétikai érvrendszerébe. E felfogásból túlnyomórészt ki vannak iktatva az írói szerep ideológiai vonzatai.

Úgy látszik tehát, hogy Németh László 1945 utáni alkotói helyzetéből, illetve e helyzetre reflektáló írásaiból kiindulva többféle állásfoglalás is kialakítható a pályafordulat vagy újrakezdés végső soron tényszerű irodalomtörténeti kérdésében. Az irodalomtörténet fentebb idézett paradigmái főként azért követhetetlenek, mert a Németh László-epika ma nem ezeket a kérdéseket állítja elénk, sőt, a regényműfaj újabb történetének kontextusában más jellegű feladatot is szab az értelmezésnek. Mindazonáltal, ha 1945 után megjelent regényeiből visszafelé következtetve kutatjuk az alkotói szituáció jellemzőit, vagy legalábbis azokat közülük, amelyek egybehangzanak az esztétikai létértelmezéssel (de egyúttal nem mondanak ellent a harmincas évek második felében oly jellegzetesen tárgyiasult írói világképnek sem), akkor újra és újra egy különös, a veszteségtudatban is várakozó, még nem dezilluzionált, de indokolatlan reményt sem tápláló tárgyilagosságba ütközünk. "1945 körül már világos volt – írja 1947-ben –, hogy a kis népek életét a nagy népek receptjei szerint fogják átrendezni. A világ valamilyen világállam felé halad, ennek megvalósítása a nagy népek dolga és versenye. A kisebb népektől ez a hatalmas folyamat egyelőre csak durva integrálódást követel – a szükséges változást nem a helyzetét magukban átélt emberek, hanem kisebbségek hajtják végre, amelyek ezeket a világtörténeti recepteket, akár a nemzettel szemben is, képviselni tudják. A kis népek – ha szóhoz jutnak – akkor jutnak szóhoz, amikor ez az új hatalmi konstrukció készül, s a világot átfogó pántok helyett az életet elviselhetővé tevő színterekre, szóval minőségre lesz szükség. Addig egyet tehetnek: alkalmazkodás közben is őrzik a jellegüket, minőségüket, jövőjüket. A Márciusi Frontot én sok tekintetben elkésett cihelődésnek tekintettem. Csak mint szimpatizáns vettem benne részt: írni az Utolsó kísérletet, épp a hazai hattyúdalát írtam. Az áttérést az új forgóra (messze vezetne: miért) azonban elmulasztottam ..." Nemcsak az a nyomatékos választóvonal figyelmeztet az 1945 utáni Németh László-epika bizonyos kérdéseinek újrafogalmazására, amely éles különbséget von szociális és alkotói szerep között: jól látható, hogy a művek világképének tükrében így megmutatkozó alkotói szituáció valóban nem igazolja egészen sem a regények ideológiai, sem az úgynevezett esztéta értelmezésének eljárásait. Azaz: a művek nem úgy utalnak vissza ma születésük körülményeire, amint azt e két paradigma a maga vitathatatlan irodalomtörténeti érdemeivel együtt tételezhette.

Regényírói módszere a legáltalánosabban a realizmus körébe tartozó epikai paradigmákkal határozható meg: "A flaubert-i építkezésű, a balzaci társadalombíráló igényű regénynek a pszichológia, a történetszemlélet, a szociológia sokféle újabb eredményével fölszerelt, autonóm és szuverén művészetű, XX. {652.} századi magyar megjelenülései" – állapítja meg legjobb epikai műveiről Németh G. Béla. Többet, s főleg közelebbit azonban ritkán olvashatunk a Németh László regényeit elemző irodalomban, s ha mégis, javarészt az író önértelmezéseit kommentáló, s azokat irányadónak elismerő összegezések állnak rendelkezésünkre. Az azonban még így is nyilvánvaló, hogy Németh László realizmuselve eléggé távol áll az epikai realizmus egykori innovatív és különböztető ábrázolásjegyeitől, s egyértelműen semmiképpen sem rokonítható azokkal. A tapasztalati világ elsődlegessége, a valóságanalóg epikai univerzum, a cselekménysémák szociális indokoltsága, a tipikusság társadalmi, jellemtani, valamint a lélektaniság analitikus értelme, az elbeszélés és a nyelv, az elbeszélés és a történet stabil viszonyai, a rögzített, omnipotens elbeszélő távlat, a konvergens epikai folyamat és az elbeszélő sablonok egyértelműsége – együttvéve olyan poétikai és történeti sajátosságai a múlt századi realizmusnak, amelyek sem a flaubert-i, sem a balzaci variánsok értelmében nem alkalmasak a Németh László-regény pontosabb jellemzésére.

Az Iszony megjelenése előtt regényeinek (az ábrázolás intencionális különbségeire visszavezethető) kettős paradigmája ráadásul maga is bizonyos alkati változékonyságot eredményez. A Gyász és az Utolsó kísérlet képletbeli eltéréseire emlékeztetve egyelőre csupán annyit szögezzünk le, hogy ha Kurátor Zsófi a gyász "Elektra-szobrát" mintázta, Jó Péterben a nemzeti küldetésre alkalmas hős konceptusa nyert epikai formát. Az Utolsó kísérletben az elbeszélés paradigmatikus tengelyén felsorakozó jelentésegységek formailag hasonló szerveződéssel rajzolják meg a hős mögött a történeti mélyperspektívát, mint a görögös alak mítoszi konnotációit. Ez a realisztikus rajzú történeti anyag a mítoszi háttér analógiájára nem változékonyságában, nem folyamatosságában jelenik meg, hanem képekben, egyidejűvé sűrített lélektani lenyomatokban, mentalitás-elemmé összegződött tapasztalatokban. A lényeges különbség az, hogy az "antik" nőalaknál az alkati autonómia megőrzése időtlenebb képzetek felé mozdítja el az értelmezést. Jó Péter történetének üzenete viszont az esztétikai jelentés definitívebb tartományában fejtendő meg. S mégis, mivel a közösségi-emberi értékeket egyetemes asszociációs térben jeleníti meg az Utolsó kísérlet, a főalak tragédiája akkor sem veszít a maga sorsszerűségéből, ha – mint egy nemzeti program exponense – végül megválni kényszerül is küldetésétől. De az is jól látható, hogy a realista epika ábrázolási elveivel leginkább rokonított Utolsó kísérlet így olyan eposzi eredetű állandóság, egyidejűség képzetét kelti a főhős körül, amely éppenséggel nem sajátja a polgári realizmusnak. Az a tény tehát, hogy még az Utolsó kísérlet sem általában kritikai realista eszközökkel, hanem inkább a magyar verses epika, a János vitéz, a Toldi hagyományvonaláról közelíti meg a személyiségteremtés egy másik 20. századi modelljét, feltétlenül arra ösztönöz, hogy közelebbről szemügyre vegyük ennek a regényformának az elvontabb, intellektuális realisztikumát.

Talán nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a Regényírás közben – egyik legfontosabbika azoknak a nagy esszéknek, amelyekkel Németh László realizmus-elvét szemléltetni szokás – a realizmust nem annak uralkodó, 19. századi standardjai szerint tekinti a regény "sine qua non"-jának. Mint mondja, a társadalmi "típustan-jelleg", a "szociologikum" akaratlanul, szinte ösztönösen {653.} épül bele a műbe. Németh László szemében mindez tehát nem irányzathoz, nem stílushoz kötött eleme a nagyepikának. Lélektan és emberlátás új akcentusai nála ugyanis sokkal lényegesebb regényteremtő funkciókat nyernek, mint a 19. század empíria elvű és szociológiai tipikájú regénystruktúráiban: aligha véletlen, hogy Németh László nem a Háború és békét, hanem az Anna Kareninát, s nem az Érzelmek iskoláját, hanem a Bovarynét tekinti par excellence (lélektani) realista műveknek.

A lélektani dimenzió műfajontológiai kitüntetése Németh Lászlónál persze nem csupán a realizmuselv átpszichologizálásának poétikai következményeiben jelentkezik. Az ő tradicionális-protestáns eredetű individuumképe ugyanis e lélektaniság modern, jungi áthasonításában válik a regényhősöket karakterizáló világkép egyik sarkpontjává. A legjelentősebb regényalakok eme belső nézőpontú megformálása – a technikailag hagyományos-analitikus megoldottság ellenére – olyan koordinátarendszer függvénye, amelynek a 19. századi epikai ábrázolás értelemszerűen még nem lehetett birtokában. Ezek a hősök általában úgy jutnak a regényteremtette értékszerkezet csúcsára, hogy a kétfajta – s a magyar regényben sok tekintetben új – személyiségképlet a lélektani emberlátás egy-egy aspektusát erősíti fel. A megjelenítés közös alapjául egy determinisztikus kiindulású, de a meghatározottságot a sorsszerűség kiszámíthatatlanságával – tehát formálisan predestinációs logikával – oldó individuumfelfogás szolgál. "Az emberi tudat, az én tudatom is benn volt ennek a világnak a lehetőségei közt, s ő is kapott egy kisebb lehetőség-mezőt, amelyen szinte az egész mindenség hajtja fölfelé. Az ember lehetőségei ugyanis nemcsak az ő lehetőségei, hanem a társadalomé, a természeté, s az individuális létben az juthat a legmagasabbra, aki a legtöbbet öleli föl a közösségből és a kozmoszból. Juthat, de nem föltétlenül jut. A természet tékozlással dolgozik, s lehet, hogy éppen engem kell elszórnia. Ez elvesz örömömből, de nem vesz el méltóságomból." Az így értelmezett személyiség képe azután – a jungi személyiségelv jegyében – igen erős szemantizáló dimenziókban bontakozik ki. Jung úgy gondolta, hogy az emberi tudattól lényegében nem szabályozható, s annak működésétől függetlenül fennálló archetipikus élménytartalmak a kollektív tudatalatti övezetére vezethetők vissza. Képződésének történeti alapja a közösségi tapasztalatrendszer hasonlósága, amely az egész egzisztenciát érintő szituációk esetén feltétlenül szóhoz jut az individuum cselekvésében, de olyan autonóm komplexus, amely – mint Jung írja – az átható konfliktushelyzetekben olykor az individuum természetének meghatározójaként is működhet: "A nagy életproblémák mindig kapcsolatban állnak a kollektív tudattalan őseredeti képeivel." Ez a jelező elvű, a magatartásnak és a megnyilatkozásformáknak ilyen vonzatot – archetipikus jelentésmezőt és értelmezhetőséget – tulajdonító személyiségfelfogás döntő szerepet játszik Németh László egész életművében. Az ő értelmezésében az arche-élmények a személyiség egész arculatát meghatározzák, s – a csak részlegesen ismert – individualitásán túli tartalmakat tárnak fel előtte. A lélektaniság ezért Németh László számára az önmegismerés, s vele a személyiség lehetőségeihez igazított élet megvalósításának legfőbb antropológiai funkciója. Regényeinek különösen a "görögös" alakjai hozzák elénk jellemükben ezzel a {654.} lélektani logikával a "lét egy-egy aspektusát". Ez az antropológiai koncepció biztosítja azt az elemi feszültséget regényeiben, amely mindig fennáll, ha a hős vitte szerep valamilyen okból nincs összhangban a hős jellemképletével. "Minél hatalmasabb, kikerülhetetlenebb egy ilyen "arche-típus", annál függetlenebb az egyéntől. Az emberben, a létben gyökerezik; nem is mi csináljuk, hanem a világ szól bennük az emberen át. A lélektan arra való, hogy a modern embernek a maga archetípusait megmagyarázza – velük összebékítse" – fogalmazza meg egy helyütt az író az alakjait megjelenítő emberkép identitáselvét. Ha regényei egyik csoportjában a hősábrázolást ez az archetipikai struktúrával létrehozott alkattani szemantizáció határozza meg, másutt – mindenekelőtt az Utolsó kísérletben – a hasonló eljárásra épülő exponens szemantizáció elve állítja elénk a központi alakot. Ilyenkor sem gyengül lényegesen az individuális jelezettség – a hős nem elvontan egyetemesített, nem arc nélküli allegória –, de individualitásának értékminőségeit valamely szűkebb értelemben vett közösség attribútumainak átruházásából nyeri. Ezért válhatott Jó Péter "népe lelkének médiumává", a nemzeti felemelkedés autonómiaprogramjának hordozójává. De a megjelenítés lélektani sajátosságai pontosan rámutatnak arra is, hogy a János vitéz- vagy a Toldi-féle képviselet-elv mennyire más tartalmú és indokoltságú az Utolsó kísérlet lapjain. Itt ugyanis a progresszió nemzeti jellegének megőrzése, s a nemzeti kultúra hagyományaira épülő reformgondolat színeződik át a Jungéval rokon kollektívumfelfogással. Pontosabban, az Utolsó kísérlet hőse olyan esélyt hordoz magában, amely a példaszerű magatartás, a kiváló kevesek példája révén adhat ösztönzést a közösség elfojtva, visszaszorítva s nem tudatosan formálódó új beállítódásának. Mert – írja Jung – minden általános, az egész közösséget érintő változás "az egyének változásával veszi kezdetét. Azok személyes hajlamainak és ellenérzéseinek, életszemléletének és értékeinek változásaként válik hatékonnyá, és csak az ilyen individuális változások sokasodása idéz elő kollektív megoldást." Németh László számára a történetileg közös kollektív élmények, a kultúra és tradíció azonos "anyanyelve" jelentette azt a közvetítő közeget, amelyen keresztül az elit példája, a kiválóság vonzása a közösség hasonló reakcióit létrehívhatja. A kultúrának ez az antropológiai felfogása természetesen nemcsak az Utolsó kísérlet regénymodelljének fontos világképi eleme. Szinte kezdettől megtalálható a kritikus, a drámaíró és az esszéista minden megnyilatkozásában. A Homályból homályba lapjain jószerével az egész életműre vonatkozóan fogalmazódik újra az az alaptörekvése, hogy a kultúra jelenségeit még ontológiailag is szemantizált minőségekként értelmezze: "Ez az antropológiai érdeklődés később is megmaradt bennem: egy-egy nagy írót, rajta át egy kort, nemzetet léte titkáig megmérni mindig sokkal jobban vonzott, mint sok író, sok jelenség közt tájékozódni. A történelem titkait is a magam bőrén kellett éreznem, mint az alkatiakat, hogy az emberiség évszázadaiban is ne csak az emberi változatok vándoroljanak – hanem az emberek végzetes egymásba kapcsoltsága, az emberi törekvések nagyszerű és szörnyű temetője." Azt mondhatjuk, hogy az Utolsó kísérlet szándékosan igen erősre tervezett (társadalmi) vonatkoztathatósága magyarázza itt a Gyászban megismert emberkép hangsúlyváltozásait. Látnunk kell azonban, hogy a változás nem az ember- és {655.} világkép struktúrájában vagy értékszemléletében következik be, mindössze az esztétikai üzenet intencionális és referenciabeli módosulásáról van szó. Az 1945 előtt megjelent Németh László-regények meggyőzően bizonyítják, hogy e sokaktól modellkülönbségként felfogott tematikai/intencionális eltérés mennyire egyazon regényalkat rokon tárgyiasulása. A megvalósulás regénytechnikai dimenziójában ugyanis az individuális-archeelvű ("a kozmosz"), illetve a kollektív-exponenciális jelzettség (" a közösség") lényegében nem mutat mélyreható poétikai különbségeket. Az 1945 utáni regényeknél azonban nem egészen hasonló a helyzet.

Németh László – jól mutatják a húszas évek végi, de meggyőzőbben a harmincas évekbeli írásai – szinte kezdettől műfajontológiai kérdésnek tekintette a regényalakok lélektani megformáltságát. A pszichikumban kifejeződő alkati aspektusoknak pedig olyan jelentésképző funkciókat tulajdonított, amelyek az egész mű értelmezéshorizontját meghatározzák. "A regényírás redukálhatatlan eleme mindig is a pszichológia marad – írja Tamásiról szólva, majd később így folytatja: – A regényben minden ember egy világ. Aki nem hiszi el, hogy az egy ember magában is van olyan érdekes, mint az emberiség s az egy fa, mint a teremtés, alkatánál fogva nem regényíró." Feltehetőleg a regény műfajának ez az értelmezése játszhatott közre a 19. századi regénykonvenciók megítélésében, de abban is, hogy csak részlegesen érzékelte a műfaj 20. századi forradalmának meghatározó újításait. Mert bár nem egy jelentékeny kortársával ellentétben fölismeri Proust vagy Joyce elbeszélő prózájának újszerűségét, e művek emberképét összeegyeztethetetlennek látja a maga regényeszményével. Azt mondhatnánk, a regényírásnak azt a korszakos fordulatát, amelynek formateremtő elvei a szöveg státusának módosulásában, a szövegszemlélet megváltozásában érhetők tetten, ő az alakteremtés lélektani kritériumai felől ítéli meg. Így azután inkább csak a formák felbomlásának tüneteit állapítja meg, s noha felismeri a formateremtő törekvések többletét, azoknak csak artisztikus jelentőséget tulajdonít, s kevesebb figyelmet fordít az új szövegvilágok világképet érintő konzekvenciáira: "Virginia Woolf mutatta meg nekem az új regényírás romboló fogásainak a másik, formateremtő oldalát. Amit a szörnyetegek azért találtak ki, hogy szétrombolják a formát, abból az ő nemes ízlése "tiszta formát" csinált. Mert bizonyos, hogy ha a formát elvesszük Mrs. Dalloway-ből, néhány szép pszichológiai megfigyelésen kívül ( kiem.: K. Sz. E.) alig marad valami. Csakhogy el lehet-e venni a drágakőből a kristályt?" A lélektani hősábrázolás kettőző koncepciója (individuális jelölő – archetipikus/kollektív jelölt) nyilvánvalóan nem került közel ahhoz a szövegszemlélethez, amely az új regényírásban megszületett. A joyce-i epika nyomában a reális (de akár fantasztikus) berendezkedésű fikció érvényét a szöveg új alakítottsága úgy teszi kérdésessé, hogy az elbeszélés sémáinak bomlásával megszűnik a hagyományos narratív konfiguráció is, s annak helyét – nemegyszer immár elsődleges elbeszélésdimenzió gyanánt – egy új szövegséma, textuális polivalencia foglalja el. Az elbeszélés egysége, a narráció mint olyan szűnik meg e szövegformáló elvek érvényre jutásával, s – szélső esetben – a szöveg egy másik létmódja, a diszkurz jellegű "világképzés" veszi át a jelentésképzés fő funkcióit. Mindez természetszerűleg együtt jár az elbeszélés és történet stabil viszonyainak megszűnésével, s a mű {656.} univerzumát olyan nyelv- és szövegfenomenológiai szabályok alakítják ki, amelyektől messzemenően idegen a műalkotás "lényegbeli" és "érzéki" övezetre osztása. Azaz: éppen ama elvi dualizmus, amellyel Németh László a maga regényeinek alapvetően realista karakterét magyarázta: "Minden nagy ábrázoló mű két rétegből áll; egy külsőből, amely a valóság érzését kelti fel, s egy belsőből, amely az egységét ... mind a két réteg való. A külső úgy, hogy hasonlít a világ színéhez, a belső pedig úgy, hogy igazat mond a világ szerkezetéről." A regénynyelv szöveg- és jelszerűvé válásának, a fikció felbomlásának számottevő fordulata nálunk – bizonyos korábbi kísérleteket tekintetbe véve is – csak a 70-es, 80-as évek epikájában látszik kibontakozni, így ez a kérdéskör természetesen nem lehet a Németh László-epika minősítésének hivatkozási pontja. Különösen azért nem, mert már a harmincas évekbeli regénypoétikai elgondolásai sem a regény-nyelv jelszerűségének tagadására épültek – mint ahogyan arra épült ekkortájt például éppen a Móricz Zsigmondé vagy a népiek íróinak java részéé. Regényírásának ez talán az egyik legnehezebben tisztázható sajátossága. Többek között azért is, mert az előbbi szemléleti elemektől eltérően nem szűkíthető egyértelműen regénytörténeti dimenziókra, másrészt olyan általános alkotásmetodikai dilemmát is megtestesít, amelyre az író – pályája egyes szakaszain – különböző hangsúlyú válaszokat adott. Feltehetően innen vezet út Németh László regényeinek poétikai hitelességű újraértékeléséhez is.

Az a regénytörténeti kontextus, amelyben Németh László világirodalmi tájékozódása mind a joyce-i formaújítást, mind az esztéta-neoklasszicista alakításelvű modelleket elutasította, a harmincas évekre itthon a magyar irodalom belső, fejlődéstörténeti kérdéseit is új megvilágításba helyezte. Németh László – elsősorban nemzedéke műveiből levont következtetésekre támaszkodva – olyan szemléletváltást tételezett, amelynek döntő mozzanata az egyéniség és zseniesztétikai beállítódásnak bizonyos fajta klasszicizáló művészeteszménybe való átfordulása volna. Az újklasszicizmusnak ez az értelmezése természetesen nemcsak az arányok kiegyensúlyozottságát, a tárgyias mintákhoz való sokváltozatú műfaji vonzódást foglalta magában, hanem – s ez a fontosabb – egy műfaj- és szemlélettörténeti paradigma megjelenését igyekezett tudatosítani: "A zseni szó kiszorult a dicsőség tolvajnyelvéből – írja a Klasszicizmus? című esszéjében – s helyét a mű foglalta el. Ebben az apróságban ott szorong az az új írói szellem, amelyre cikkeim támaszkodnak. Ignotus esztétikája annak idején "egyéniség-esztétika" volt: a szellem szabad mozgása számára keresett igazolást egész a rakoncátlanságig, a mienk: műesztétika, az alkotás törvényei közé zárja az írót s elmegy az írói egyéniség megtagadásáig." Nem a kifejezés stílustörténeti pontossága tehát itt a mérvadó – maga az író sem tekintette annak –, hanem a törekvés a megformáltság elvének fokozott érvényesítésére, a mű valaminő jelszerűségének elismerésére – szemben az alakítás kötetlenségét, a szubjektum abszolút (teremtő) szabadságát hirdető zseniesztétikai tradíció elveivel. Az esztétikai jelhasználat effajta tárgyias-klasszicizáló eszménye azonban nála a műesztétikai karakter vállalása ellenére sem jelentett egyértelmű szakítást a klasszikus Ady-hagyománnyal. Az ő számára az élmény- és egyéniségesztétikai jelleg elutasítása nem {657.} volt azonos annak tagadásával, hogy a műalkotásban az egész élet jelképes reprezentációja teljesedik ki. Ha van tehát regényeinek klasszicizáló eleme, az semmiképpen sem az epikus technikák neoklasszikus artisztikájából, s nem is a regénykompozíció tárgyias-harmonikus építettségéből származtatható. Sokkal inkább a hősszemléletnek ama sajátságában ragadható meg, amely a személyiség sorsát az epikai önmegvalósításnak nem a hegeli útján, hanem a kollektív életszférával valamiképpen mindig rokonságot tartó, annak felhajtó erejével is rendelkező pályaként jeleníti meg. Kultúrtörténeti eredetére nézve az individualitás ilyen értelmezése egész a schilleri művészettipológiáig visszavezethető, de felfogásában inkább azok a húszas években ismertté vált képletek fedezhetők fel, amelyek a művészeti mintákat alkati dichotómiákkal különítették el, s azokat a világhoz való viszony alapképleteiként értelmezve mint kollektív-egyetemes létaspektusokat írták le. Wölfflin klasszikus-romantikus, illetve apollói–dionüszoszi, Worringer klasszikus–gótikus vagy éppen Oswald Spengler apollói–fausti ellentétpárja jellegzetesen ilyen termékenyítő minták lehettek. Mindemellett az is nyilvánvaló, hogy világképében a klasszicizáló vonások önmagukban sohasem váltak meghatározóvá: nála az antik példaszerűség kollektív elrendeltsége illetve a benne foglalt tartalom modernizálhatósága (lásd a szophoklészi alakok értelmezését) mindenekelőtt egy új individualitás közösségi jelentésvonatkozásait szolgálja. Életművének alighanem egyik legdrámaibb motívumaként, hiszen szinte személyes, belső konfliktusaként élte át mindazt, amit a századforduló nagy személyiségcentrikus szemléletváltása és az esztétikai modernség adottságként vett tudomásul: a személyes és kollektív szféra, az esztétikum és a közösségi gondolat nagymérvű elkülönülését. S az utóbbinak javarészt egészen hagyományos regényformákba kényszerülését is. "A mai művész – írja egyik rövid nyilatkozatában – szertartása s a régi kultúrnépeké közt mégis van egy nehéz különbség. Azok egyszerre és együtt adták meg magukat neki s nem egyénenkint. A költő csak szája volt az egész nép érzésének. Szerepe a teremtő ceremóniamesteré s nem a magános keresztvetőé. A mi szertartásunk inkább a neuropathákéhoz hasonlít, akik a vallás kathartikus szertartásaitól megfosztva, maguk teremtenek lelkük szorongásai ellen apró babonás szertartásokat – kényszercselekedetet. A mi korunk irodalmi alkotásait én ilyen, kollektív értelmüktől megfosztott magányos kényszercselekedeteknek (kiem. K. Sz. E.) érzem. Ezért küzdöttem magamban is a szépírói ösztön ellen." Pontosan határozta meg e dilemma természetét Béládi Miklós, amikor így fogalmazott: "életművének egyik kulcsa mégiscsak az, hogy fölismerhető benne az esztétikum és a vállalkozás feszültsége, ami hol párbeszéd, hol vita, hol meg tragikus meghasonlás formájában jelentkezik. A vállalkozás hangsúlyozása az írótól útbaigazító, iránymutató szerepet várt, s a magyar irodalmat is csak ilyenféle sorspedagógiai küldetésben tudta elfogadni és szíve szerint méltányolni."

Ha elfogadni nem tudta is a modern regénynek az emberlét 20. századi antinómiáira adott válaszait, mindez nem jelenti azt, hogy maga nem kereste volna saját regényeszménye korszerű lehetőségeit. Azt mindig hangsúlyozta, hogy a realista műalkotás sohasem lehet a profán mimetikus leképezés tükrözés elvű megvalósulása: "A realista író – szerintem – nem az, akinek nincs más célja, csak {658.} a valóság ábrázolása, hanem aki tudja a valóságot is – s egy magasabb belső valóság érdekében az emberekhez szóló nyelv gyanánt használja. S minél elvontabb, távolibb a közölnivalója, annál görcsösebben vigyáz e nyelv hitelességére és szabatosságára." (Az író és modelljei.)

A modern nyugat-európai regényben – Proust vagy Powys műveiben például – mindenekelőtt a lélektaniság genetikus, mentalitástörténeti "alárétegezettségét", a "mélytörténeti alapot" becsülte nagyra. Az epikai szimultaneizmus vagy metaforikusság példáit azonban távol állónak ítélte a maga történetelvű regényideáljától. A realisztikus regény-nyelvet additív, kontinuált, organikusan épülő és értelmező jelrendszernek tekintette, amelyben – szemben a 19. század epikájával – a szociológiai dimenzió nem válik meghatározóvá, hanem az alkattörténetnek lesz természetes közege. Ilyen módon Németh Lászlónál a múlt századi realizmushoz képest nem a szövegteremtés immanens elvei, s nem a jelrendszer tematizálódása idéznek elő változást. A történet továbbra is egyértelműen rekonstruálható, de a történetet értelmező szövegtérben már javarészt nem a realizmus hagyományos narratív sémái érvényesülnek, hanem egy különös statikus, lélektani eljárású jelfejtő analitika, amely bár nem bontja fel a diakrónia rendjét, de megfosztja azt regényi jelentésképző funkcióitól: ellentétes impulzusokat egyensúlyban tartó helyzetek és állapotok egymást paradigmatikusan bevilágító egységeiből építi fel az epikus folyamatot. Ha a szövegkonstitúciós viszonyt olyan hármas osztottságú rendszernek tekintjük, amelyben az esemény, a történet és a történet szövege között hermeneutikai viszony is létrejön (a történet az eseményt, a történet szövege pedig a történetet értelmezi), akkor azt is érzékeljük, hogy a Németh László-regényekben igen gyönge a történet értelmező funkciója. Szinte csak események, történések vannak, amelyek következtében új állapotok, új konstellációk, új sorsfeltételek jönnek létre. Ezeknek a szituációknak a sora legtöbbször még formálisan sem a kauzálisan felépülő, cselekménystruktúrás történetben, hanem az elemző szöveg terében integrálódik egésszé. Regényeinek epikai folyamata ezért lesz reflektáltan megjelenített, a lélektani-tudati perspektívában tárgyiasított állapotok sorsa, melyek kapcsolódásmódjait az analitikus értelmezés elbeszélő logikája határozza meg.

Kollektív jelentésvonzatú személyiségkép, alkati s nem szociológiai eredetű lélektaniság, illetve reflektív értelmezésű állapotsorként tárgyiasuló epikai folyamat – e három tényezőnek a klasszikus realizmushoz képest erős módosulásával a világegész leképezését természetszerűen valló, a mű világát lényegi és érzéki övezetre osztó Németh László-regény új epikai alakulatot hozott létre a 20, századi magyar regény történetében. Már a negyvenes évekre nyilvánvalóvá tette, hogy a naturalista gyökerű móriczi realizmus nyomában ez az intellektuális töltetű regénymodell veszi át a stílusforma korszerűbb, érvényesebb szólamát. A félbehagyott Utolsó kísérlet után Németh László persze maga sem mindig használta azonos módon ezt az új realisztikus regény-nyelvet. Másként nyúlt a benne rejlő lehetőségekhez, amikor az Iszonyt, eltérő intencióktól vezettetve, amikor az Irgalmat, s leginkább távolodva tőle – éppen e két mű közötti periódusában –, amikor az Égető Esztert alkotta meg.