{700.} MÁNDY IVÁN (1918)

FEJEZETEK

Nemcsak a felszabadulás utáni, hanem az egész 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb prózaírója Mándy Iván. Novellái, kisregényei, hangjátékai a magyar próza kimagasló alkotásai közé tartoznak. Mándy életművét általában "tömbszerűnek" szokás jellemezni, melyen nem vagy csak alig figyelhetők meg a fejlődés, a változás jegyei. Látványos korszak- és stílusváltások, harsány kísérletezések valóban nem segítenek az életmű vonulatainak kirajzolásában, mely azért korántsem homogén, tömbszerű, hanem állandóan változik, megújul. Ez a változás azonban nem feltűnő, mivel nem külső inspirációk, divatok következménye, hanem az író belső tartalékaiból táplálkozik; az életmű rétegei szervesen, egymásból építkeznek. Mándy mindig a maga útját járta, írt a "tehetsége törvényei szerint", ahogyan híressé vált ars poeticájában megfogalmazta. Modernsége írói alkatából, szemléletmódjából, világlátásából következik, s független a fel-felcsapó irodalmi irányzatok hullámaitól. Azon írók közé tartozik, akiknek teljesítménye világirodalmi mércével is mérhető. Nemcsak azért, mert "tehetségének törvényei" szinkronban vannak a világirodalom fejlődésvonalaival, mert a modern prózatechnikai eljárások fölényes birtokosa. Hanem azért is, mert az általa kifejezett közérzet és világérzékelés jellegzetesen 20. századi.

Írói pályafutása a felszabadulás előtt indult, de első, jelentős műveinek megjelenése egybeesik a magyar irodalom felszabadulás utáni megújhodásával. 1943-ban jelent meg első kisregénye, a Csőszház, a Diárium könyvtárban. Első novelláját, a Bogár című írást Schöpflin Aladár közölte a Tükörben, a Franklin Társulat képes folyóiratában. Erre az eseményre emlékezik az Utószó helyett című írásában (Idegen szobák, 1957): "A Tükör aztán mégiscsak közölte egyik elbeszélésemet. Bogár volt a címe. Egy kutyáról szólt, akinek a szabadság és a kényelmes élet között kell választani. Menne, elhagyna mindent ... de nem tud, egyszerűen nem tud. És közben mintha önmagától akarna elszakadni."

Itt még csak allegorikus formában jelenik meg az az alapvető léthelyzet, állapot, melyben az író későbbi figurái is élnek; a megkötöttség és a determináltság állapota.

Az 1945-től 1949-ig terjedő időszakban, a "koalíciós" korszakban Mándynak két regénye és egy novelláskötete jelent meg, s számos novellája különböző folyóiratokban. A kritika nemzedéke kimagasló prózaírói tehetségeként tartotta számon. Egyike volt az Újhold című folyóirat köré csoportosuló fiataloknak, akik a Nyugat szellemi örököseként léptek fel, határozott irodalmi programot követve, közös esztétikai elvektől vezérelve. Mándy Iván nemcsak műveivel vett részt az Újhold arculatának kialakulásában, hanem – néhány számon át másokkal együtt – szerkesztőként is.

Második regénye, a Francia kulcs 1948-ban jelent meg. Ez a könyv már eltéveszthetetlenül magán viseli elbeszélőművészetének főbb jegyeit, s megpendíti mindazokat a témákat, melyeket később majd részletesen fog feldolgozni. A mű kisregény, de nem a cselekményes fajtából. Epizódok laza láncolatából áll össze, s a cselekmény helyett az atmoszféra, a lelkiállapotok, közérzetek, hangulatok rajza {701.} válik elsődlegessé. A külvilág: a budapesti nagyvárosi miliő és annak jellegzetes figurái a főszereplő kamaszfiú tudatán keresztül, a valóságérzékelés belső törvényei szerint jelennek meg. Ez az ábrázolásmód azonban nem szerkesztetlenséget, formátlanságot jelent; nem alaktalan tudatáramok rögzítését. "Egyik legrokonszenvesebb erénye éppen hangulati egysége s a fegyelmezettség, ahogy az író szövevényesen gazdag anyagával bánik. Módszere, a részvétlen, tárgyilagos ábrázolás, melyet novelláiból olyan jól ismerünk, ebben a munkájában is meggyőzően hiteles" – írta Birkás Endre. A regény központi figurája az Apa, akivel a fiú nyomorúságos kis szállodákban húzza meg magát. A korabeli Pest jellegzetes alakja: vállalkozó, újságíró, félig művész, félig pénzember, azazhogy egyik sem igazán, hiszen vállalkozásai sorra kudarcba fulladnak, s marad a "bizonytalan egzisztencia". Ez a figura más és más oldalról és nézetből, egyre gazdagabban kibontva jelenik majd meg az író regényeiben, novelláiban; itt egy gyerek nézőpontjából: kedves, bár felelőtlen bohémként, inkább rokonszenves, mint taszító jellemként. Rokonszenves, amennyiben mentesnek látszik a polgári konvenciók kötöttségeitől; adakozó természetű, s a művészet és az alkotás fontosabb számára, mint az élet anyagi feltételei.

A következő regény, A huszonegyedik utca (1948) is önéletrajzi fogantatású mű. A gyermekkor után az ifjúkor színhelyeit, hangulatait idézi fel. "A lírai regény megismételhetetlenül egyéni változata" – írta róla Vargha Kálmán. Talán még a Francia kulcsénál is elmosódottabb, bizonytalanabb az a közeg, melyben az író hőseit mozgatja. Elsősorban benyomásokat, hangulatokat rögzít, a tárgyi, anyagi világ tudattartalommá való átlényegülését. A tárgyak, dolgok ebben a világban megszűnnek holt anyagnak lenni: jelentéssel telítődnek, s kapcsolatba lépnek az élő, emberi világgal. A huszonegyedik utca jobban magán viseli az anyaggal való küzdelem nyomait, mint a könnyed természetességgel pergő Francia kulcs. A főhős "Naplójegyzet"-e sokatmondóan utal erre a küzdelemre:

"Alakok merülnek fel előttem, akár a sötétbe hanyatló fények. Látom a mozdulataikat, ahogy egy kis csomagot fognak, vagy állnak a kávéház ajtajában és a pult előtt. Ha el tudnám mondani, mit érzek ezekben a mozdulatokban ... – az embert, a szobát, az utcát, ahonnan jöttek és talán magamat ... Valósággal gyűjtöm a mozdulatokat, mintha az érne valamit. Pedig nincs segítség, jól tudom én, hogy nincs segítség: semmi sem idegenebb, mint két ember."

A sivár valóságot, a hányódó, céljukat nem találó, kapcsolatteremtésre sem képes emberek reménytelen világát a vágyak és álmok romantikusan színezett dimenziója ellenpontozza. A romantikus elvágyódást ábrázolja a címadó A huszonegyedik utca, mely egy eleven fantáziájú kisfiú képzeletében született. Ebben a képzeletbeli utcában béke és nyugalom van. "A boltos ingyen is ad narancsot, mert nem mindig van pénze az embernek és a moziban nem kell jegyet váltani." A romantika eszköztárából való az olykor felbukkanó naplóforma is; a főhős érzelmeinek parttalan áradása, költői képekben való lecsapódása. Talán ez az egyetlen Mándy-mű, melyben a stílromantika nyomaira bukkanhatunk; a későbbiekben nemcsak ettől tartózkodik, hanem a szimbólumteremtésnek e fajtájától is. A romantika azonban kitermeli ellenszerét: Vargha Kálmán hívta fel rá {702.} a figyelmet, hogy a regényben jelen van a romantikus líraiság tagadása és ellenanyaga is: a groteszk látásmód, mely Mándynál az évek során egyre nagyobb jelentőségre tesz majd szert.

A két regény mellett a pályakezdő Mándy Iván talán legfontosabb könyve a Vendégek a Palackban, novelláinak – alaposan megrostált – gyűjteménye, mely 1949-ben látott napvilágot, ugyancsak az Új Idők Irodalmi Rt. gondozásában. Még a kötet megjelenése előtt méltatás jelent meg elbeszéléseiről az Újholdban, Lengyel Balázs tollából, aki már ekkor rátapintott Mándy Iván írói világának megkülönböztető jegyeire. "Erős körvonalú, sűrű világ ez, néhol szinte egzotikum jellegű, melyet tömör, rövid jelenetekben, filmszerűen pergetett képekben ábrázol" – állapította meg. A novellák világa földrajzilag, szociológiailag is jól körülhatárolható: a külső Józsefváros olykor valóban egzotikum számba menő helyszínei és figurái. Ez a kötet – akárcsak a Francia kulcs – már jó néhány olyan témakört exponál, melyekhez az író később is hű marad. A könnyező fák, a Hajnali szél, a Vendégek a Palackban a külváros sajátos embertenyészetét mutatja be, a csavargók, vagányok, cigányok tarka, mozgalmas világát, mely az író kezén olykor még melodramatikus felhanggal jelenik meg. A Kosztos vendég a huszonegyedik utcából ismerős miliőbe visz, diákok, albérlők között játszódik; impresszionisztikus hangütéssel, elmosódottabb kontúrokkal, középpontban a szerelem motívumával. S megjelenik a Tribünök árnyékában, A pálya szélén majdani hőse, Csempe-Pempe. Már itt is nyilvánvaló, hogy nem a tárgy, a feldolgozott, megjelenített életanyag az elsődleges. A szociológiai kuriozitásnál fontosabb egy létállapot, általános létélmény tolmácsolása, melyhez ezek a helyszínek és figurák csak eszközként szolgálnak. Ennek a léthelyzetnek alapvető meghatározója a magány. A tengő-lengő külvárosi alakok, a sivár albérletek lakói menthetetlenül és reménytelenül magányosak és cselekvésképtelenek, az élet csupán megtörténik velük. Mándy Iván – Pomogáts Béla kifejezésével – a nagyvárosi "magányos tömeg" írója.

Az érzelmi sivársággal szemben olyan hősöket állít szembe, akiknek egész lényüket átjárja, szinte felfalja egyetlen érzés: legyen ez az érzés a szerelem, mint Spinyóka, a félbolond cigánylány esetében; vagy a futball iránti rajongás Csempe-Pempe alakjában. Az érzelem Mándynál mindig hűséget is jelent: a – mégoly méltatlan – szerelmeshez, partnerhez; hűséget a csapathoz. Ez a hőstípus szinte mindig vesztesként kerül ki az erősekkel, gátlástalanokkal, az érzelem nélküli hősökkel való találkozásból, összecsapásból.

Az erőszak néhány novellában konkrét történelmi szituációban jelenik meg. Mándy Ivánban – nemzedéktársaihoz hasonlóan – a háború, a fasizmus eseményei mély és kitörölhetetlen nyomot hagytak. Az író az erőszak, a félelem és a kiszolgáltatottság mechanizmusainak pszichológiai, emberi rugóit keresi elsősorban – feszült, drámai hangütésű írásokban (A besúgó, Polgárok, Arcok és árnyak).