{697.} AZ ÚJHOLD PRÓZAÍRÓI

FEJEZETEK

A magyar próza a valóság megjelenítésének sokféle lehetőségét kísérletezte ki nem túlságosan hosszú története során. Ami Móricz Zsigmondnál az élet teljességének megjelenítésére szolgált eszközül, azt Krúdy elsősorban a hangulat színterében ragadta meg. S mellettük megjelentek már a kísérletezők: akik az idő egyetlen, sűrített metszetét igyekeztek ábrázolni, olykor egyetlen pillanatot, amelyben mégis felvillan a teljes, a megélt élet lehetősége. Azok a fiatal prózaírók, akik az Újhold körében kezdték pályájukat, már természetes anyanyelvükként beszélték azt a két világháború között még csak dadogva, tétován használt szókincset, amelyikre oly lelkesülten irányította rá a figyelmet Szerb Antal. Ugyanakkor mintha idegenkedtek volna a prózaírás hagyományos eljárásaitól: eleinte elvetették a lineárisan vezetett cselekményt, a részletesen indokolt jellemrajzot. Műveikben éppoly természetesen éltek a líra nyelvével, mint a prózáéval, mert az idő, amely végzetes és romboló arcát mutatta a század e gyermekeinek, megszűnt biztonságos egymásutánjában telni, szakadozott lett, telve sűrű, drámai történésekkel, amelyeket immár nem lehetett a szilárd, s az eseményeknek kohéziót adó folytonosságukban megjeleníteni.

Míg az 1945 utáni magyar próza egyik karakterisztikus vonulata a múlt, a félmúlt s a szinte még jelennek nevezhető változásokra irányította az olvasó figyelmét, s a fejlődésregény új változatait teremtette meg, az Újhold köréhez tartozó vagy a laphoz csak közvetett szálakkal kapcsolódó prózaírók koruk környezetét választva ugyan, de azt a folyamatot igyekeztek megragadni, ahogy különféle sorsok szinte áttekinthetetlen bonyolultsággal egymásba fonódnak, s azt a pillanatot kinagyítani, amelyikben egy hatalmas regényciklus anyaga sűrítve megjeleníthető. Szabó Magda Freskója vagy Mándy Iván elbeszélései rögtön az események középpontjában indulnak. Mint a Freskó címe is jelezte, a hősök arcképei együtt és egymás mellett jelennek meg a cselekményben, s legalább oly fontos pillanatnyi helyzetük, mint belső világuknak azok a rétegei, melyek fokozatosan nyílnak föl és világosodnak meg a regény folyamán. Mándy figurái sem "fejlődnek", legalábbis a szó régebbi értelmében nem. Kész alakok, akik gesztusaikból is értik egymást, s a sorsukban, egyéniségükben rejlő líra készteti azonosulásra az olvasót.

E prózaírók közös törekvése, hogy nemcsak és nem is annyira az elbeszélés folyamatában teremtik meg a hitelesség illúzióját, hanem az ábrázolás mikéntjében, az atmoszférában. Mély és szintetikus művészi valóság megteremtésére töreksze{698.} nek, amelyben szinte észrevétlenül illeszkednek egymásba az idő különféle rétegei (mint Szabó Magda regényében, Az őzben) s különféle vetületei (mint Mándy Iván Idegen szobák című novelláskötetében), melyek hol vizionálják, hol éles fényben, szinte kegyetlen nyíltsággal jelenítik meg a tragikus eseményeket.

Az Újhold költői felülvizsgálták azt a hagyományos és végérvényesnek hitt viszonyt, mely az írót legfontosabb eszközéhez, a szóhoz fűzte. Prózaírói pedig a hagyományos konstrukciót vették revízió alá, s – legtapinthatóbban éppen Mándy Iván – visszatértek azokhoz a kezdeményekhez, amelyek Gelléri Andor Endre világát jellemezték, de anélkül, hogy átvették volna egy nagy hatású újító tündérien villódzó fényhatásait. Megfigyelés és fantázia alkotja módszerük alapját. Nem analizáló következetességgel veszik számba a valóság tényeit, hanem azt igyekeznek megragadni, ami az adott helyzetben különös, szokatlan, s e "teremtő megfigyelés" nyomán kezd működni bennük az alakteremtés folyamata, amikor a látvány, a "fáradt, magányos arc" mögött felsejlik az összefüggések bonyolult rendszere, az élet, a maga teljességében és ellentmondásosságában; az élet, ami az adott pillanatban is történik, de amelynek hatalmas rétegei pihennek az emberi lélek mélyén, bármikor életre kelthetően, s a pillanat fényében megragadva. E kezdetben közösnek mondható törekvésük mindvégig jellemezte Mándy Iván módszerét, s az irónia fénytörésében lebegve e közegben jelennek meg Szobotka Tibor hősei is, akiket ugyanolyan szenvedéllyel mozgat az erkölcsi igény, mint Vidor Miklóséit, aki a Szökőártól kezdve nagyon jellegzetes környezetben, a történelem által is hitelesített események tükrében törekszik a számvetésre.

A következetes erkölcsi nézőpont érvényesítése s a regény hagyományos konstrukciójának tudatos megújítása jellemzi Mészöly Miklós törekvéseit. Az atléta halála főhőse, Bálint mindig nagyobb és nagyobb célokat tűz maga elé, mígnem a teljes magányt választja, hogy leszámoljon egész életével, melynek történései és lényege szempontjából éppoly fontosak a "külső" események, a versenyek és rekordok, mint a stopperral mérhetetlenek: amelyekkel "bent", a lélek szférájában kell szembenéznie a magányos, a végre nyitott embernek.

Az a szorongásos közérzet, melynek döntő motívumait a világháború botrányában kereshetjük, vissza-visszatérő eleme, olykor magában a konstrukcióban is tetten érhető jelensége e prózairodalomnak. A Balkon és jegenyék című Mészöly-elbeszélésben a Férfi "nem mondja ki, amit igazában gondol; szégyelli, hogy fél". (Ebben a novellában a tragikus lepkeroham olyan formai elem, amelyet – akárcsak a modern film némelyik korszakjelző alkotásában – könnyen átfordíthatunk jelképiségéből, s az élet egészére érvényesíthetünk.) Ez a tárgytalan félelem hatja át Mándy Iván nem egy elbeszélésének hőseit: az élettől rettegnek, s e kimondatlan, csak jelzésekben tetten érhető drámai hangoltság készteti őket arra, hogy emlékeikbe meneküljenek, élettel ruházzák fel a tárgyakat, vagy mindenben és mindenütt jelképeket keressenek – mint Mészöly teszi a Jelentés öt egérről elbeszéléseiben –, melyeknek valóságos hátterét olykor homály fedi, s megjelenítésükben tetten érhető egyfajta konstrukciós szándék.

Mészöly Miklós egyik hőse mondja ki a félelmes igazságot: szeretünk játszani az iszonyattal. A "játék" – mint egyfajta szemléleti lehetőség – az elveszített {699.} gyermekség tiszta állapota utáni makacs vágyakozás, Alain Fournier ismeretlen birtokának szenvedélyes keresése már a két világháború között is jellemzője volt a magyar próza egyik vonulatának. Már akkor is ott rebbent e törekvések hátterében az a szorongásélmény, melyet az Újhold prózaírói kezdetben szinte egységes elvek alapján fogalmaztak meg, hogy később, művészi kiteljesedésük idején, e hajdani elvek végső formába öntését egyéni tehetségük s látásmódjuk törvényszerűségei szerint valósítsák meg, egyre több figyelmet fordítva a "jelenre", amely egyszerre élő és virtuális, egyszerre köthető a reális időhöz, s a változásnak nagyobb, egyetemesebb szemléletéhez, mely minden korban meg tudja mutatni az aktuálist és a tanulságost.