Irodalom | TARTALOM | Jelkép, lélekrajz, tárgyiasság |
FEJEZETEK
Jelentkezése egybeesett a negyedik nemzedékével, első novelláját (Bridzs és nyúl) 1943-ban közölte a Sorsunk, 1948-ban adta ki a pécsi Batsányi Társaság első novellás füzetét (Vadvizek), aztán hosszú évekre a nevével is alig lehetett találkozni, mert mesekötetét (Hétalvó puttonyocska, 1955) az átlagtól elütő finomabb megoldásai ellenére sem lehetett észrevenni: nem arról beszélt, ami valójában foglalkoztatta, aminthogy arról sem, ami az akkori olvasókat érdekelhette volna. Az irodalom perifériáján élt. Közelebb járt a negyvenedik évéhez, mint a harminchoz, amidőn első vállalható könyve, a Sötét jelek (1957) című novelláskötete megjelent. Az irodalmi élet és a kritika ekkor figyelt föl rá, de ismét majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, míg következő munkája a párizsi kiadás után a hazai olvasókhoz eljutott (Az atléta halála, 1966). Mészölynek és nemzedéktársai közül többeknek meg kellett ismernie az irodalom eleven életéből kiszorult alkotók magányérzetét, a nyilvánosság hiányát, evvel együtt azonban a súlyos dilemmáit is. Írói életrajza ugyanis azzal a feszültséggel telítődött, hogy nemcsak a megszólalhatás jogáért kellett némelykor reménytelennek tetsző küzdelmet folytatnia, hanem azért is: meg tud-e úgy szólalni, ahogyan egyre növekvő igényei megkövetelték tőle. Nem írt könnyen, s főként nem írt sokat, amit nem háríthatunk át egyszerűen a külső körülményekre; a pályakezdet föltűnő hézagosságába alkotói nehézségek is belejátszottak. Mészöly Miklós ugyanis majdhogynem mindegyik könyvével legújabb szépprózánk beidegződésein, hagyományrendszerén próbált rést ütni: művei ennek a kísérletnek dokumentumai.
Irodalom | TARTALOM | Jelkép, lélekrajz, tárgyiasság |