Regények

1964-ben látott napvilágot a Sötét angyal, Moldova első regénye, amely a Menekülés témáját viszi tovább; íróilag a kevésbé szerencsés utat választva.

Moldovát a magyar történelem közelmúltja érdekli, regényeinek anyagát – a Negyven prédikátort kivéve – a felszabadulás utáni időkből, az ötvenes évekből, az 1956-os eseményekből meríti. Ezek a regények nagy ívű, nagy lélegzetű, de lényegében sikertelen kísérletek arra, hogy az egyén és a történelem kapcsolatának ábrázolása révén választ találjon arra a kérdésre, hogyan torzul el az ötvenes években a szocialista forradalom eszméje és gyakorlata; s melyek ennek a torzulásnak a következményei. A regények középpontjában általában a novellákból már megismert magányos hőstípus áll. A hívő hős típusa a Sötét angyalban jelenik meg; a feltörekvő hősé pedig a Malom a pokolban című regényben. A Sötét angyal még viszonylag érzékletesen és – a romantikus jellegű, kalandos cselekmény következtében – érdekfeszítően írja le a hős hányattatásait; kívülről ábrázolt figurája azonban nem hitelesíti a történetet.

A kritika általában elutasítóan fogadta Moldova első regényeit. Az önálló kötetként is megjelentetett Magányos pavilon egyik kritikusa, Tamás Attila joggal vetette az író szemére, hogy a romantika ponyvaízű patronjait használja; megtalálható a kisregényben a párhuzamosan cselekvő hősök ellentétezése: részeg dorbézolás az egyik oldalon, példásan nemes hősiesség a másikon; szerelmi vetélytársak kerülnek egymással szembe a politikai harcban; véletlenül elejtett áruló jelek bukkannak fel. Még szigorúbb Almási Miklós a Sötét angyalról (1964 {1025.} szóló kritikájában; ponyva-patronokat és gegeket idéz a regényből, s megállapítja, hogy az érdekességet ezek hordozzák, míg az eszmei váz érdektelen.

A kívülálló hányódó hős alaptípusa Az idegen bajnokban tűnik fel Ljubomir Bezdomen személyében; majd két kisregényben, az Akar velem beszélgetni? és az Utolsó esténk Szodomában című írásokban. Ez a "kallódó értelmiségi" figurája, aki – feltehetően morális indítékok alapján – a társadalmon kívüliséget választja, megvetve a társadalom intézményrendszerén belül működő "konformistákat". Ezek a hősök a tehetség ürügyén nem csinálnak semmit; részei egyfajta, az író által érzékletesen ábrázolt, belvárosi tenyészetnek: a presszók fülledt világának.

A kívülálló ellentettje a feltörekvő hős, Flandera János, morális gátlásokat nélkülöző, a társadalmi felemelkedés érdekében mindenre, vagy legalábbis majdnem mindenre képes fiatalember. Az ő sorsát követi végig az író az ötvenes évek elejétől 1956-ig a Malom a pokolban és A változások őrei című regényekben. A regény egyik szereplője Julien Sorelhez hasonlítja őt: s valóban, Moldova a francia karrier-regények mintáját követi, amikor Flandera egyre magasabbra vezető útját egy-egy női kapcsolat mérföldköveivel jelzi. Flanderának, úgy tűnik, egyáltalán nincsenek érzései; a karrierjét elindító újságíró Ildikót lelkiismeretfurdalás nélkül cseréli fel a szexuálisan vonzó, "egyszerű" kalauzlánnyal. Amikor azonban feltűnik a személyi kultusz hírhedt alakjának, Altschulernek a lánya, Nagyezsda, véget vet ennek a karrierje szempontjából érdektelen kapcsolatnak; majd, a politikai szelek változásával, megtalálja a hozzá illő párt, a karrierista-pénzhajhász hajdani kalauznő, a férfiak révén felkapaszkodó intelligens és számító Ilona személyében.

Flandera alakja köré az író széles, de csak vázlatos vonalakkal odavetett társadalmi tablót rajzol; ingadozva az alakok tipizálása, és a kulcsregényszerűség között. A választott elbeszélő technika azonban nem engedi kirajzolódni a történeti folyamatszerűség mélyebb rétegeit: itt is csak a szereplők mozgása, cselekvése, viselkedése érzékelhető; s ezek a felszíni – értékítéletet és érzelmi vagy intellektuális motivációt nélkülöző – megnyilvánulások nem rendeződnek egységes egésszé, folyamattá. Hiányzik az egységes szemlélet rendező perspektívája, amely összefogná, s egységes jelentéssel ruházná fel az események, leírások széteső töredékeit. Egyes részletekben érzékelhető a kor légköre; a szigorú távolságtartás, a túlzottan szűkszavú és csak a legszükségesebbek jelzésszerű elmondására szorítkozó előadásmód azonban még Moldova hangulatteremtő készségét sem engedi igazán érvényesülni.

Regényében a Flandera által képviselt magatartás-modell mellé két alapvető modellt helyez ellentétképpen az író: Altschulert, aki maga is sokat szenvedett a személyi kultusztól még a harmincas évek Szovjetuniójában, de aki sziklaszilárdan hisz az Eszmében, s minden kétség és megingás, lelkiismeretfurdalás és belső válság nélkül válik maga is a koncepciós perek kiszolgálójává. Altschuler is a "hívők" közé tartozik; ez a hit azonban már-már abszurd méreteket ölt figurájában; s inkább negativitásként jelenik meg. Még saját lánya szerint is mindent és mindenkit gyűlöl. Állhatatosságával, eszmei következetességével mégis erkölcsi fölényben van az olyan, minden rendszert gátlástalanul kiszolgáló alakkal szemben, mint a Moldovánál másutt is feltűnő Noszter Németh, az egyetemi tanár. Ugyancsak {1026.} eszmeileg elkötelezett a volt arisztokrata, majd kommunista Károlyi, akit az ötvenes években ártatlanul bebörtönöztek, de akit 1956 végül is Altschulerrel közös nevezőre hoz: mindketten a felkelők ellen fogtak fegyvert a rendszer védelmében. A regény történetileg sem elég meggyőző és hiteles; az események vagy a különlegesség, az anekdota szintjén rekednek meg, vagy túlzottan is általánosságokban mozognak. A két mellékszereplő alakja pedig – majdan A változások őreinek két főszereplője olykor a képtelenségig hitetlen; az általuk képviselt magatartásforma elvont, leegyszerűsített modell, amelynek lélektani valóra váltásával az író adós marad.

A Malom a pokolban után, 1969-ben jelent meg Moldova talán legkétesebb vállalkozása, a Magányos pavilon folytatása: az Elbocsátott légió. A téma: hogyan élnek, mit csinálnak az elbocsátott ávósok, azok, akik élet-halál uraiból egyik napról a másikra közemberekké váltak.

A válasz talányos: nem tudjuk, a szolidaritás valóban szervezkedéssé fajult-e vagy csak annak minősült. S e talányosság abból fakad, hogy az író nemcsak ebben a bűnügyi regényekre emlékeztető történetben fejezi ki a választ, hanem – akarva-akaratlan – elérzékenyülő stílusában is. Míg hőseinek nosztalgiája érthető és magyarázható – az íróé már aligha.

A főhős belső világa, cselekedeteinek rugója itt is ismeretlen: az író egyszerűen a "magányos hős" sémáját kényszerítette rá Schmidt Flóriánra is.

Látszólag új csapásra tért az író a Negyven prédikátor című regényben, amely 1973-ban látott napvilágot. Ha azonban jobban megnézzük, Moldova itt is hű maradt önmagához; a történést ugyan történelmi környezetbe helyezte, de ugyanazokra a kérdésekre kereste a választ, mint előző írásaiban. "Helytállás és szolgálat: ezek a regényben megtestesülő morális alapfogalmak" – írta kritikájában Alexa Károly. Kocsi Csergő Bálint, s a vele együtt kitartó, eszméiket a szenvedések ellenére is hűségesen megtartó rab prédikátorok története tehát történelmi példázat is: a hűség és az állhatatlanság, a kitartás és a megalkuvás magatartásformáit vonultatva fel egy történelmileg hiteles szituációban. "Azt a hármas választást szeretném megírni, amit a törvényszéken elébük raktak, úgy érzem, benne van évszázadok magyar értelmiségének sorsa" – írta Moldova a Negyven prédikátorban megtestesült írói szándékról. A három lehetőség: a száműzetés, a teljes elhallgatás, vagyis a protestáns eszmék terjesztésének megszüntetése, valamint a katolikus hitre való áttérés. A távoli történelem, s a hősök általánosított jellemvonásai teszik lehetővé, hogy ezek a magatartásformák példázatszerűen jelennek meg: az analógia különösen az ötvenes évekkel találó, de nem csak erre érvényes.

A regény témaválasztása önmagában szerencsés. Itt ugyanis eleve adott a hős, illetve a hősök cselekedeteinek motivációja: a hit, s nem érezzük szükségét tovább: érzelmi, vagy értelmi-logikai indítékok feltárásának. A hit ebben az esetben belső késztetés – s külső ok és cél egyszerre. A regény hitelesebb, egységesebb, következetesebb, mint Moldova jelenkorban játszatott regényei: Kocsi Csergő Bálint, a hős, időben eléggé távol van ahhoz, hogy ilyen monolitikus, egy okért, egy ügyért harcoló jellemként láttassa őt az író. S mivel az ő naplóját olvassuk (melynek {1027.} alapja Kocsi Csergő Bálint valódi, történetileg hiteles naplója), az ő látásmódját és nézőpontját kell elfogadnia az olvasónak. Így a többi szereplő alakja sem kelt hiányérzetet, ami a lélektani ábrázolás hitelét, a külső cselekvés és belső világ összehangoltságát illeti. A napló nyelve finoman archaizált; illúziót kelt, de nem akarja rekonstruálni az eredeti nyelvállapotot, amely az élvezhetőség és az érthetőség rovására menne.

A Negyven prédikátor után Moldova ismét visszatért a közelmúlt magyar történelméhez. 1975-ben jelent meg könyvalakban – a Kortársban való folytatásos közlés után – A Szent Imre-induló című regény; majd folytatása, az Elhúzódó szüzesség. Hőse, Kőhidai Miklós gyerekként éli végig a budapesti gettó szörnyűségeit; a háború után a Szent Imre gimnázium tanulója lesz. Érettségi után az Államigazgatási Főiskolára kényszeríti őt "jóakaratú" igazgatója; tanulmányait kénytelen megszakítani, hogy családját anyagilag segíthesse, de közben behívják katonának. Egyetemi hallgatóként ismeri meg szerelmét, Margitot, aki néprajzzal foglalkozik. Szerelmük története az Elhúzódó szüzesség. Kőhidai Miklós, a főhős, mintha több Moldova-hősből lenne összegyúrva. Magányos hős ő is – magánya, különállása zsidóságának következménye, de szüntelenül törekszik a beilleszkedésre, magányának feloldására. A küzdelem, a valamiért való harc motivációja azonban hiányzik alakjából. Kőhidai Miklóst mindig a körülmények sodorják, sokkal inkább foglya, mint alakítója a vele történő eseményeknek.

A regény új mozzanata: a zsidócsalád kitűnően érzékeltetett atmoszférája; a gettó leírása, a jellegzetes zsidó figurák ábrázolása. Az alakok, elsősorban a főhős belső ábrázolásával ismét adós maradt az író; Miklós családja: nagyapja, anyja és ügyeskedő mostohaapja még viszonylag árnyalt figurák – az ötvenes évek típusfigurái azonban vázlatszerűek, odavetettek. A cselekménybonyolításban az író észrevehetően tartózkodik a szélsőséges fordulatoktól. Az első rész feszültségét, izgalmasságát maga a történelmi helyzet biztosítja; s a szituáció, amelybe a főhős keveredik: a gettóbeli zsidó gyerekek futárszolgálata, mely életveszélyes helyzetekbe sodorja a főhőst. A második rész cselekményének alapfonala a szerelmi történet. Itt már erősebben érezhető a lélektani ábrázolás szinte teljes hiánya. Az író nem képes a hős belső, lelki folyamatait úgy felidézni, hogy az az olvasó számára élményszerű valóságként jelenjen meg; megelégszik azok puszta, szóbeli deklarálásával, amely megmarad a tényközlés szintjén. "Kőhidai úgy érezte, ez a beszélgetés is beletartozik az előző este elindult nagy változások sorába, mintha merev szembenállása a világgal egyre inkább feloldódna, és egyszerűbbé válna az élete."

Végül is a hős sorsa megoldatlan, nyitott marad – talán újabb folytatásra vár, akárcsak Flandera története, amelyet szintén nem tudott, vagy nem akart befejezni az író. Ez a regénye is egyenetlen színvonalú, remek megfigyelések, odavetettségükben is jól eltalált mellékalakok, egyes családok, közösségek atmoszférájának, hangulatának érzékletes bemutatása mellett sok a vázlatszerűség, a kidolgozatlanság a történetben és a figurákban. A következetes végiggondoltság hiányára, a gondolati és művészi koncepció határozatlanságára vezethetőek vissza ezek a fogyatkozások.