Várkonyi Mihály (1931)

Várkonyi Mihály első kötetének nyitó novellája így kezdődik: "Ketten voltunk barátok: éhes, nyúlt kezű, kószáló vitatkozók. Koppanva tört össze néptelen utcák esti csendje a végtelen sétáinkon: sóvárgó szemekkel bámultuk a horgolt csipkefüggönyökkel takart rózsafényű szobák titkait. Telve voltunk titkokkal." (Kenyér és kereszt, 1960). A munkásélet mindennapjainak friss szemű, antisematikus ábrázolásával joggal figyelmet keltő író e novellájában (Fintorgók) a derűs–komor, fiatalos proletárforma átköltőiesítése csakúgy szembetűnő, mint a hitelességét veszélyeztető modorosság, túllírizáltság.

Várkonyi több írását is ez a kettősség jellemzi: egyrészt megkapó rajzát adja a munkában, az egymásrautaltságban megtestesülő szép erkölcsiségnek (például Meleg napok, Az apró stb.), másrészt viszont egyoldalúan érzelmi-lírai marad osztályelvűsége, munkás tematikai érdeklődése, sőt, a kötetcímadó írás laposan optimista szimbólumba fut.

A Hajnali szerep (1964) munkásnovellái jórészt már inkább csak közepes tárcák, jelentősebbnek csak az "A" szektor és a koncentrációs tábori élményt modern látomásban sűrítő Máglyatűz tekinthető. A Legenda a vonaton című filmnovella {1142.} (1962) a rendezés más közegében kapott nagy művészi nyomatékot, jóllehet prózaként is fontos írás (1968); Várkonyi Mihály pályája azonban sokáig mindenképpen a kifáradás, az útkeresés jeleit mutatta. Az 1973-ban megjelent Válás című kötetet a valóságlátás és intellektualitás elmélyülésének elmaradásából következő ellentmondások minősítik: a korábban egyoldalúan érzelmi tónusú "munkásirodalom" itt azáltal akar megemelkedni, hogy a lét "általános kérdései"-nek, az "egyetemes" szenvedésnek a vizsgálatára vállalkozik. Nem átütő eredményességgel: a felszíni realizmus és a felszíni-hangulati absztrakció egyaránt nélkülözi a centrális társadalmi folyamatok korszerű realista írói feldolgozását, átélését.