Szirmai Károly (1890–1972)
Szirmai Károly 1941-ben visszavonult a Kalangya szerkesztésétől, s a Téglák, barázdák című antológiában közölt novellájától eltekintve majd egy évtizedre kivált a jugoszláviai magyar irodalom életéből. Ezután ismét csak 1950-től közölte írásait a lapokban és folyóiratokban. 1952-től 1962-ig azonban öt könyve jelent meg: egy regény és négy elbeszéléskötet (Viharban, elbeszélések, 1952; Katlanban, regény, 1958; Már nem jön senki, elbeszélések, 1960; Örvény, elbeszélések, 1962; majd A csend víziói, válogatott elbeszélések, 1965). Újabb művei egyrészt a háború előtti novelláinak sejtelmes hangját, vizionárius látásmódját elevenítik fel, amely a Ködben című kötetben jelenik meg legtisztább formájában, másrészt Szirmai kísérletet tesz a realista kisepikában is, ez azonban alapvetően ellentmond írói természetének. Köteteinek címe is a világ egy sajátos látásáról, érzékeléséről beszél. Ebből az alapvetően lírai szemléletből teljességgel {76.} hiányzik az élet harmonikus érzése, a derű, a kiegyensúlyozottság, de még a tárgyi világ empirikus képe is: víziókat, álmokat lát, határozatlan kontúrokban felsejlő embereket és helyzeteket mutat be hol a szürrealizmushoz közelítő, hol pedig az expresszionizmus ihletését sejtető modorban, a félhomály különös fénytörésében. Novelláinak másik vonulatában a realista epika hagyományait követi, főleg a háború utáni korszakában, de történeteit itt is valami derengő félhomály veszi körül, alakjait fojtott, tompa színekkel festi, s novelláinak cselekménye sem a tér, az idő és az okság hármas dimenzióiban fejlődik ki, hanem valahol az eszmélet, a tudat peremén játszódnak, ahol már egybemosódik az élet a halállal, a képzelet a valósággal, az anyag a szellemmel. Ezeknek az írásoknak is különös hangulati varázsuk van: minden jelképi voltában van jelen, maga a környezet és annak irreális, sokszor groteszkbe hajló ábrázolása az író fő gondja. Szirmai nagyfokú nyelvi ökonómiával ír: stílusában semmi cizelláltság, keresett nyelvi szépség nincs, előadása a dísztelen, puritán fogalmi közlés szintjén áll, s éppen e szándékos nyelvi és stílusbeli eszköztelenség váltja ki ezeket a hatásokat. E sajátságokból a háború utáni kötetek közül a Már nem jön senki című elbeszélésgyűjteménye mutat fel legtöbbet. Itt az úgynevezett objektív epika már teljesen háttérbe szorul, s helyébe hangulati elemekben gazdag, lírai árnyalású novellaforma lép a múlt kísértetjárásával, emlékek idézésével. Az író mintha ki akarná rekeszteni a valóság zajosabb hullámverését, s teljesen befelé fordul, a világot már csak hangulatain keresztül veszi tudomásul. Ez a stílus némely novellájában már modorossággá merevedik: grand guignol-szerű látomások és groteszkségek zavarják az erős és egységes hatást bennük. Ez a műve mintegy bevezetése A csend víziói című gyűjteményes kötetének, amelyben expresszionista látomásokká és tömör balladai képekké sűríti az élet pusztulásának átélt drámáját. Ez a könyve, amely néhány újabb írásával kiegészítve hosszú írói pályájának legjavát foglalja magába, a vajdasági magyar novellaírás s Szirmai prózaírói művészetének egyik magaslati pontját jelzi. Utolsó két kötete a Falak, puszta falak (1970) és az Önkeresés (Versek, önéletrajz 1970).