Lőrinc Péter (1898–)

Lőrinc Péter a jugoszláviai magyar irodalom megszületésének percétől kezdve annak egyik legtermékenyebb és legsokoldalúbb munkása. 1918-ban jelent meg első verseskötete (Leány és béke), de ezután két évtizedig nem jelentkezett önálló szépirodalmi jellegű könyvvel. Mint történész és műfordító, pedagógus és publicista, novella- és tanulmányíró munkatársa volt úgyszólván minden hazai magyar folyóiratnak és lapnak, de szerb-horvát és macedón nyelven is sokat publikált. Noha kiterjedt tör-{77.}ténelmi kutatómunkát végzett, továbbra is hű maradt az irodalomhoz: dadaista, aktivista, expresszionista verseket, drámákat és elbeszéléseket, irodalmi esszéket írt. Háború utáni munkásságát is ez a sokfelé ágazó érdeklődés jellemzi, s mint történész, regényíró, publicista, pedagógus, novellista, tanulmányíró, mennyiségileg is impozáns és változatos életművet alkotott. Irodalmi riportkönyvet írt Macedóniáról (Nemzet születik, 1949), történelmi tanulmányköteteiben (Kuruckor, 1947; A nagy póri pör, 1950) a Vajdaság népi mozgalmairól rajzol képet, szépirodalmi prózájának legfontosabb eredményei pedig a Hétköznapok (regény, 1950), a Görbe utca 23 (elbeszélések, 1952), az Alakok (irodalmi riportok, 1960), a Válságok és erjedések (1962) és a Vándorlások (1965); ez utóbbi két könyve az Emberek az embertelenségben című több kötetre tervezett emlékiratának első két része.

A szépíró Lőrinc egy kicsit mindig történész maradt, ahogyan történészként sem tudja megtagadni novellista hajlamait: mint prózaíró tudatosan keresi az egyéni és a társadalmi élet történelmileg kiélezett helyzeteit és drámai fordulatait, történelmi tanulmányait viszont az eleven, szépprózai előadás jellemzi. Önéletrajzszerű, lírai szálakkal áttört regényében a serdülő ifjúkortól a férfikor küszöbéig vezeti a történet fonalát, egy ifjú lélek öntudatosodásának az útját és fejlődéstörténetét mutatva be. A "Bildungsroman"-szerű nagyméretű epikus kompozíció kereteibe megkísérli belefoglalni a századelő értelmiségi ifjúságának eszményeit és szellemi tájékozódásának minden jelentősebb útmutatóját. Jól érzékelteti, mit jelentett a világháború körüli fiatal nemzedék számára Spencer, Jászi Oszkár, Mach, Svetozar Marković, a Nyugat, a Huszadik Század, a Galilei-kör, s elmondja, hogyan jutott el hőse a pacifizmus és a világforradalom jelszavai, a vörösök és fehérek harcai, a közép-európai kis nemzetek egymásra rohanó nacionalizmusa közepette egy tisztultabb világszemlélethez és a marxizmushoz. Ennek a fejlődésnek az útjai, távlatai és térségei azonban a regényben néha nagyon lerövidülnek és összezsugorodnak: a hős útjának zegzugos kanyarait egyenes átlók szelik át, a lélektani motiválást nagyon is racionális megoldások helyettesítik; regényalakjai filozófiájának, társadalmi nézeteinek és osztályharcos szemléletének a kialakulása is nagyon leegyszerűsítettnek látszik, s valami doktrinérség hallatszik ki társalgásukból is: "Be kell hogy kapcsolódj. A munkásmozgalomba. Nekünk szükségünk van értelmiségiekre. Neked meg ideológiára és mozgalomra. Osztályharc nélkül nincs béke, sem nemzeti szabadság." Noha a Hétköznapok írója nyilvánvaló szándéka szerint inkább a kor szellemi keresztmetszetét kívánja adni, epikuma jobbára a meztelen akcióra vagy az eszmék bemutatására szűkült, s híján van a "totális", regényszerű ábrázolásnak. Emiatt könyve inkább az emlékek gyűjtőhelye, beszámoló és vallomás lesz, s a sok kavargó szín, eseményfoszlány vagy sorsmozaik ellenére is elmarad a világ epikai érzékeltetése.

{78.} Az író alanyisága novelláinak jellegét is alapvetően meghatározza. A Görbe utca 23 című kötete vezérnovellájának csak a kerete epikus: egy népszámlálási kérdőívet kitöltő tanár találkozik nemcsak a novellahősök, hanem saját élményeivel is. A keretbe foglalt élmények átcsapnak az epika határain, gazdag lírai ömléssel árasztják el az egész könyvet, mindenütt a szerző személyes világáról beszélve. Történelmi riportkönyvében is felismerhető ez az írói módszer, aminek magyarázatával maga a szerző szolgál könyve utószavában: " ... miért ír magyar író, miért ír vajdasági író Macedóniáról? Erre a kérdésre csak egy lehet a felelet. Mert megszerette, mert szinte második hazájának érzi."

Az epikai előadás diakróniájának úgyszólván teljes hiányát s a prousti olvasmányemlékek hatását mutatja emlékiratainak két könyve is. Az időbeli határok szigorú kijelölése (1918–1921 és 1921–1930) nem kötelezik az írót: élményasszociációi észrevétlenül tágítják ki és lépik át az időkeretet, a második világháború éveibe vagy éppen a mába futtatva tovább az emlékezés fonalát. Egy roppant széles, de széttöredező, elemeire bomló panoráma tárul elénk ezekből a könyvekből: a forradalmak és az ellenforradalom, a rendőri terror, haladó értelmiségiek és munkások, költők és hírlapírók, emigránsok, szerbek és magyarok, sztrájkok, illegális sajtótevékenység, iskolaügy, irodalmi mozgalmak, feledésbe merült nevek, könyvcímek és folyóiratok, politikai események, pártok, orgánumok – mindez a büntetésből vagy a "szolgálati szükségből" gyakran áthelyezett tanár "vándorlásainak" fonalán felfűzve, mindig új arcok, új környezet, új emberi viszonyok képével, a szimultán emlékek zsúfolt halmozásával, a múlt és a jelen folytonos egybemosásával: a szerző mintha csak ifjúkori formabontó prózai törekvéseinek akart volna érvényt szerezni ezekben az emlékiratokban, aminthogy lélekben Lőrinc valójában mindig hű is maradt korábbi stílusához. Irodalmi szempontból legnagyobb értéke e két könyvnek a húszas évekbeli jugoszláviai magyar irodalmi élet dokumentumainak megidézése. Néhány könyvről, névről vagy folyóiratról már csak az ő híradásaiból tudunk. Ma is termékeny író. Az utóbbi években több szociológiai, kultúrtörténeti és esztétikai tárgyú műve jelent meg (Bánát magyar nyelvű polgári társadalomtudománya a századforduló idején, 1973; Idő és művészet, 1972; A régi Híd esztétikája, 1974).