Sinkó Ervin (1898–1967)

A korszak legizgalmasabb életművét Sinkó Ervin teremti meg. Egész írói pályafutására oly jellemző paradoxonként legfontosabb művei (Optimisták, Egy regény regénye, Tizennégy nap) évtizedekkel előbb születtek meg, vagy élményanyagukkal jóval korábbi évekbe, a forradalmak és az {79.} emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégiscsak 1948 után válnak időszerűekké, mert mintegy választ keresnek vagy adnak a proletárforradalom és a két világháború között vajúdó európai történelem sok etikai kérdésére, az emberiség s azon belül a magyarság sorsproblémáira is. Ennek az okát nemcsak abban kell keresnünk, hogy csak 1945 után talált igazi otthonára, vagy hogy csak ekkor jutott publikációs lehetőségekhez, mert az igazi okok mélyen, írói alkatában, egyéni, morális szemléletében gyökereznek: "öntudatának utópiája" valósult meg 1945, még inkább pedig 1848 után, a szocializmus történetének ez új szakaszában, az emberi társadalom mindmáig "legemberibb intenciókkal gazdag formájában", amelyben maradéktalanul juthattak kifejezésre alkotói erői az "egyéni öntudat keretei és korlátai között". Számára a szocializmus nem csupán a termelőviszonyok sajátos alakulata vagy a társadalom egyfajta megszervezettsége, a közgazdasági empíria törvényszerűségeinek kiteljesedése, hanem mindenekelőtt morális világrend, amelynek kialakításán fáradozni és azt megközelíteni az írói etika próbaköve. A munkásosztályhoz és annak harcával való azonosuláshoz is ezekből az erkölcsi premisszákból kiindulva jutott el: az "egyéni öntudat" győzelmét is annak az osztálynak a győzelmében látta biztosítottnak, amely a nemzeti vagy osztályigazságok, az emberi csoportok vagy szűkhatárú kollektívumok helyett egyetemes humánumot, béklyóitól megszabadított emberséget hirdetett, az emberi világ olyan átalakulását, amelyben az egyén és a közösség nem antinómiái, hanem szinonimái egymásnak.

A szocializmusnak mint erkölcsi világrendnek e kérdései és sajátos értelmezése különösen szuggesztív erővel jelentkeznek 1945 utáni korszakának egyetlen nagy epikai művében, az Egy regény regénye (1961) című moszkvai naplójegyzetében, amelynek Thomas Mann-parafrázisra emlékeztető címe is jelzi, hogy a szerző nem egyszerű "élménynaplót", dátumokat, neveket és objektív eseményeket raktározó beszámolót akar írni, hanem azon túl egy korszak szellemiségét akarja bemutatni, a harmincas évek derekának sztálini éveit, ahogy az az Optimisták című regénye kéziratának sorsán keresztül megmutatkozik.

"Ma a nemzetközi proletariátus minden emberi értéknek nemcsak elrendelt örököse, hanem egyedüli védelmezője és egyetlen mentsvára" – ez a szilárd meggyőződés vezeti, amikor kiadót keresve regénye kéziratának, Romain Rolland ajánlólevelével Moszkvába utazik, hogy aztán két év múlva a tisztogatások elől valósággal menekülve térjen vissza Párizsba, ténylegesen átélve és mélyen megértve Kafka skizofréniás hőseinek lelkivilágát. Ezeknek az élményeknek levél- és egyéb dokumentumokkal, egykorú sajtóidézetekkel és intim közlésekkel gazdagon átszőtt elmondásából bontakozik ki az író megrendítő konfliktusa, az "ideál" és a "reál" újból tragikusan időszerű konfrontálása, ahogyan azt a történelemre mindig érzelmileg reagáló Sinkó átéli. Az Egy regény regénye határozott meder-{80.}ben tartott epikája szükségszerűen átcsap az Optimisták kéziratának történetén kívül eső területekre is: a korabeli szovjet politikai és művészeti élet szélesebb spektruma bontakozik ki belőle, bemutatja a harmincas évek Európájának néhány jelentős eseményét és figuráját, Gorkij, Romain Rolland, Kun Béla, Eizenstein, Babel és Károlyi Mihály köré fonva a regénykézirat történetének szálait. Egy eszményi forradalmiság, egy két évtizedig érlelt és növesztett forradalmi humanizmus, egy ideálkép hajótörésének a képe ez egy beszűkült, önmagát cáfoló társadalmi gyakorlatban. Ez a történelmi szituáció azonban Sinkó mint vérbeli író számára mégsem mint objektíve adott társadalmi valóság fontos, hanem emberi konzekvenciái miatt nyer megkülönböztetett figyelmet, s ily módon a napló frappáns igazolása lesz a szerző tételének, amely szerint az esztétikai érték mindig egy dramatikus feszültségnek, az etikai krízis egy fajtájának köszönheti létrejöttét.

Az 1948-cal kezdődő évek Sinkó életében egy ígéretes korszak kezdetét jelentették, amelyben mintegy regenerálódtak személyiségének összes erői: röpiratok, vitacikkek, drámák, elbeszélések, tanulmányok jelennek meg gyors egymásutánban, s az ötvenedik évét már túllépő író egyszerre ismét, mint harminc évvel azelőtt, a Lukács-kurzusok vitáinak korában, nemcsak az irodalmi, hanem a politikai és közéleti mozgalmak örvénylésének központjában találja magát. A szocializmus rehabilitációját, az igazán demokratikus és humánus viszonyok kiépülését várja és reméli az új helyzettől, ugyanakkor a dogmáktól, előítéletektől és esztétikai normáktól mentes művészi alkotómunka rehabilitációját is. A mi második forradalmunk, A kulturális örökség és szocialista humanizmus, az Irodalmi tanulmányok, Az Antikrisztus falanxa, a Krležáról szóló nagy tanulmányok, a Magyar irodalom, majd a Csokonai életműve című tanulmánykötetek és monográfiák jelzik ennek a gondolatkörnek a kiteljesedését és legmaradandóbb eredményeit.

Sinkó esztétikai tanításában az integer szellemiséget, a magának teljes esztétikai függetlenséget vindikáló elvet hirdette arra a hatalmas küldetésre vállalkozva, hogy újjáteremti a magyar irodalomtörténeti tudatot, amely meggyőződése szerint világnézetileg nem csekély mértékben önállótlanodott, s nemzeti, utilista célokat vállalva magára, feladta tudományos pozícióit. A Magyar irodalom című könyve és a Csokonairól szóló monográfiája, amelyek első sorozatát jelentették az ebben a szellemben fogant egyetemi előadásainak, már sejtette azokat az arányokat, amelyekben az irodalomtörténetírás egy új iskolája kezdett kibontakozni. Részleteinek minden nagyszerű eredményei ellenére is ez a kísérlete azonban torzóban maradt: sem objektív lehetőségei, sem szépírói temperamentuma nem tette lehetővé számára a vállalkozás továbbfolytatását.

Sinkó esztétikai világképe természetes és szükségszerű következménye, egyenes leszármazottja volt annak a világnézetnek, annak a filozófiai és {81.} politikai állásfoglalásnak, amelynek a körvonalai már szépirodalmi alkotásaiban is kirajzolódnak. Elveinek látszólag sok érintkező pontjuk van az intuíció bergsoni és crocei tanításával, legalábbis abban, hogy az irodalmi alkotásfolyamat Sinkó szerint is az intuíció képességében leli meg a maga végső magyarázatát, s kirekeszt magából mindenféle célszerűséget vagy hasznossági elvet; továbbá abban is, hogy a művészet az ő felfogásában sem fogalmi megismerés, tehát nem ismeretelméleti vonatkozásai folytán jelent értéket számunkra: a művészetet nem lehet másként felfognunk és magyaráznunk, mint önmaga törvényeivel és tulajdonságaival. Emiatt a művészi és irodalmi tevékenységet nem lehet más – tudományos vagy elméleti – rendszerbe kényszeríteni, nem lehet kategóriákat, osztályokat, fajokat és nemeket megkülönböztetni benne, mint a természettudományokban. Ezért az irodalomnak nincs rendszertana, minden művészet líra (" ... amikor én tanulmányt írok, akkor is lírikus vagyok, s úgy tűnik, ez nem is lehet másképp, hogy az ember voltaképpen mindig lírikus"), minden vers vagy dráma páratlan, összehasonlíthatatlan, s a valóság utánzásából, a külső ingerekből vagy a valóság reflexeiből le nem vezethető szuverén műalkotás, amely egyedül a maga törvényeit követi, aszerint születik és aszerint egzisztál. Innen ered az irodalomtörténetíró Sinkó esztétikai gyakorlatának sajátos és rendkívül szellemes paradoxona is: magát az irodalomtörténetet sem ismeri el mint tudományos diszciplínát, mert az a történet fogalmát implikálja, tehát esztétikai szférákon kívül helyezi az esztétikai vizsgálat tárgyát.