Majtényi Mihály (1901–1974)

Majtényi Mihály pályájának első felében aránylag kevés önálló kötete jelent meg, s ezek művészi értékük tekintetében is elmaradnak az utóbbi húsz év alkotásai mögött. Számottevő írói tevékenysége voltaképpen csak 1948-ban kezdődik. Két elbeszéléskötete (Májusfa, 1948 és Forró föld, 1950) már azt az írót állítják elénk, aki végleg megtalálta a maga egyéni hangját, témáit és embereit: felfedezi a "bácskaiságot", s e táj színeinek, múltjának és jelenének ábrázolásában találja meg írói tevékenységének végső értelmét. Első nagyobb epikus műve, az Élő víz (Novi Sad 1951; Budapest 1966) című történelmi regénye is e vidék krónikásának mutatja: a bácskai nagy csatornák építésének történetét, a teréziánus és jozefinus korszak történelmi atmoszféráját eleveníti meg alapos történelmi stúdiumok alapján, nagy megjelenítő erővel.

Legjelentősebb (és közös hőse alapján egybetartozó) két műve, a Garabonciás (1952) és a Bige Jóska házassága (1955) a jugoszláviai magyar regényírás klasszikus értékei közé tartozik, s Majtényi egész élményvilágá-{82.}nak és írói szemléletének a szintézisét alkotja. Annak a világnak a képét festi ez a két regény, amely már a múlté ugyan, de emlékeivel, üzeneteivel és egyre fogyó képviselőivel még itt él közöttünk: a félmúltét, a magunkban hordozott gyermekkorét. A múltidézés, az emlékek e rajzása és szép pasztellszínei azonban nem vonják megszépítő glóriás fénybe a tízes-húszas éveket. A "boldog békevilág" eseménytelen, néha idillikusnak tűnő felszíne alatt békétlen erők kavarognak és nyugtalanságok feszülnek: a nagy alföldi aratósztrájkok és a szociáldemokrácia szervezkedésének kora ez, amelyek – ha nem is a regény fő vonulatában – ott nyugtalanítják a vármegyei élet kvaterkázó, pipafüstös csendjét. Majtényi nem öntudatos, osztályharcos hősöket mutat be, hanem kispolgárokat, gabonaügynököket, falusi borbélymestereket, kofákat, vidéki lapszerkesztőket és nyomdászokat, magának a kisvárosnak a vegetálását és áporodott légkörét, amelyben csak egy-egy "nyíltteres" közlemény, lakodalom vagy a gabonáscég bukása hoz múló izgalmat. Ez a miliő Majtényinél azonban nem holmi hevenyészett kulissza, staffázs, gyorsan felvázolt vagy elnagyolt háttér, hanem egy valóságos emberi küzdelem színtere, amelyen Bige Jóska – a regény szimbolikussá növesztett kisegzisztenciája – vívja a maga küzdelmét a társadalom mindenfajta rákfenéje, piócája, élősködő hatalmassága: a bank, a nagybirtok, a gabonaspekulánsok ellen. Majtényi regényeinek ereje éppen ebben a természetességben, ebben a látszólagos tendenciátlanságban van, s innen ered, hogy a legsúlyosabb igazságok kimondása, a korrupció és egyéb társadalmi bűnök megbélyegzése is erőltetettség nélkül hat, s az író társadalomrajzában nem érzünk semmi szándékoltságot, kiélezettséget vagy bántó színkeverést. Nem is "társadalmi regény" ez a szónak balzaci vagy zolai értelmében, hanem önéletrajzi elemekkel sűrűn átszőtt emlékezés egy világra, amely minél távolabbra kerül tőlünk, annál tragikomikusabbá lesz, annál szembetűnőbbek rajta a fonák, a torz vonások. Bármennyire is kitaposottnak látszik az az út, amelyen Majtényi ezekben a regényeiben halad, mégis önálló ösvény az övé, mert sikerrel kerüli el mind Mikszáth anekdotikus modorát, mind pedig Proust nosztalgikus múltba feledkezését; inkább a modern regényirodalom technikájára emlékeztet az a mód, ahogyan a világból, egy letűnt korszakból csak azt és annyit mutat be, amennyi Bige Jóskának, ennek a bizonytalan egzisztenciájú fiatalembernek a látószögébe belefér.

Majtényi másik "ikerkönyve" A magunk nyomában (1961) és a Szikra és hamu (1963) szintén az emlékezések könyvei, amelyekben a hazai magyar irodalom hőskorát idézi fel, s a két háború közötti irodalmi mozgalmakról, könyvekről, folyóiratokról, nagyra törő, de legtöbbször hamvába holt művészi álmokról, feledésbe merült írói arcképekről ad alapos seregszemlét. Nem irodalomtörténet ez, nem is monográfia vagy esszégyűjtemény, hanem szubjektív élmények és benyomások lejegyzése, az emlékiratnak egy teljesen egyéni formája, amely helyenként (mint például a {83.} Szentelekyről szóló fejezetben is) valóságos értekezéssé szélesedik. Majtényi e két könyve a jugoszláviai magyar irodalom fejlődési tendenciáinak és főbb vonulatainak a megismerését is sikerrel szolgálhatja. Díjazott rádiójátéka, A száműzött ebben a műfajban is érett írót mutat. Válogatott elbeszélései Remények batárján címmel jelentek meg 1971-ben. Posztumusz kötete a Betűtánc (1975).