Gál László (1902–1975)

Gál László költészete a folytonos alakulás és mélyreható változások jegyében fejlődött az utóbbi negyedszázadban. A felszabadulás élményeitől kiváltott heves lírai reagálása a közélet aktualitásaira egy elkötelezett és szinte teljesen a politikára hangolt poézist hozott létre, amelyből nem hiányzott a társadalmi élet eseményeinek úgyszólván egyetlen fordulata sem. A politikai reflexek lírája ez, eleven, vitázó, agitáló, sokszor szarkasztikus és harsogó, de a meghittebb emberi világ melege és színei híján való költészet. A költői egyéniség szerepe nála ebben az időszakban arra szorítkozott, hogy egy több-kevesebb önállósággal kialakított formanyelvet teremtsen az időszerű objektív mondanivalók számára, amelyek jobbára kimerültek a "rohammunkás dicséretében", a testvériség s a szocialista építés tematikai körében. Mindezt azonban túlságosan egyszerűnek, problémátlannak s szinte máris megvalósítottnak érzi, "Egysíkú a látása: amint egykor alig látta meg a fényt is az árnyék mellett, úgy ma szinte csupán a fényt látja és láttatja az árnyék nélkül. Ebben hasonlít a mai Gál a régi Gálhoz: az egysíkúságban" – mondja róla a kritikus Lőrinc Péter 1949-ben. Gál a háború utáni korszak legtermékenyebb lírikusa a negyvenes években: a Híd és a lapok állandóan közlik permanensen lelkesedő és lelkesült verseit, amelyek azonban éppen e miatt az egyformán magas hőfokon tartott hevük miatt válnak egyre fáradtabbakká és mind modorosabbakká.

hegyre föl rohantam

völgybe hemperedtem

mindenkit szerettem

magam nem szerettem

rekedt rézkürt hangon

mégis énekeltem

– írja Mégis című versében húsz év múlva erről a költői szerepvállalásról. Mégsem csupán szerep volt ez a személytelenség, inkább önmaga őszinte és fenntartás nélküli odaadása a költészetnél is fontosabbnak tartott dolgoknak, amelyeknek a szolgálatát verseivel vállalta: "Utakat dalolok szürke betonból / s vasércből öntök vasparipát / acélgerendát ócska lomból / s ví-{84.}gan pipálok gyárkéménypipát" – énekli 46 című ars poeticájaként írt versében.

Az "extenzív" költészet e korszaka Gálnál mélyen belenyúlik az ötvenes évekbe, s voltaképpen csak a Dal a szegény halászról (1959) című kötettel zárul le, amelyben inkább már azok az elemek és motívumok jutnak előtérbe, amelyekről a negyvenes években tudatosan lemondott. Nem csupán és nem elsősorban énje gazdagodásának a következménye ez, inkább azoknak a változásoknak az eredménye, amelyeket az irodalom társadalmi életben betöltött szerepének átértékelése hozott magával, kialakítva Gálban is a közösségi és magánélmény helyes arányait s a harmóniát a belső parancs, a személyi-egyéni világ és a társadalmi feladatok között. Most már a "penzum" elhanyagolásának, az időszerűség megkerülésének a vádja és veszélye nélkül feledkezhetett rá az ifjúkor emlékeire, életének gazdag tapasztalattárára, átélt élményeire; ami korábban a politikai helytállás poézisében csak mint tetemrehívás kaphatott helyet, az most átszíneződik az emlék meleg, néha majdnem nosztalgikus tónusaival, s kibontakozhat most már az én-líra spektruma: nem kötelezik többé az optimista világnézet obligációi, a társadalmi szolgálat kötelmei, mer mélázó és csendesen rezignált is lenni, mintegy verseivel példázva a személyiség felszabadulásának lírai örömeit. De nemcsak a közvetlenség és bensőségesség irányában tágul ki világa; a változás áthatja versei egész organizmusát: az egyértelmű jelképeket, az átlátszó allegóriákat, az "új kenyér, betű, traktor, gyár" agyonterhelt lírai vezérszavakat messzebbre világító szimbólumok, mélyebb összefüggésekre mutató metaforikus kifejezések, funkcionálisabb stíluselemek váltják fel, jelezve a mind differenciáltabbá váló belső élmények kiteljesedését (Ispiláng, 1961; Tarlóvirág, 1962; Lepkevilág, 1965; Szó a szélben, 1968; Tenyerünkön a Hold, 1970; Rozsdás esték, 1972).

Míg a vele egyszerre és azonos eszmei alapról induló kortársak nagy részénél mély válságokhoz, visszaesésekhez, sőt elhallgatásokhoz vezetett az irodalom konstitúciójának megváltozása, addig Gál rugalmasabb, alakulásra és fejlődésre képesebb költői világában ez a stílusváltozás inkább további gazdagodást eredményezett, így költészetében a hagyomány és modernség organikusan kapcsolódott össze, hidat építve stílusok és generációk, iskolák és ízlésformák szakadékai között.