Börcsök Erzsébet (1904–1971)
Börcsök Erzsébet sokáig volt magyartanár Versecen. A harmincas években kezdett írni, s 1931-től a Kalangya, a Reggeli Újság, a Híd, a Napló gyakran közlik novelláit. A háború után főleg a napilapokban jelennek meg írásai. Börcsök Bánát írója, de nemcsak a táj színeit keresi, hanem az emberi együttélés, a nemzetiségi élet, a történelmi örökség problémája is foglalkoztatja. Legtöbb regénye és novellája az így felfogott couleur locale jegyében született meg (A végtelen fal, regény, 1933; Vándor a Nišavánál, elbeszélések, 1936; Eszter, regény, 19682; Emberek a Karas mellől, elbeszélések, 1963). Legutóbbi műve, jellegzetesen kisrea-{85.}lista eszközökkel megírt, tematikában is csekély változatosságú novellák gyűjteménye, nem ér fel a háború előtti prózájának szintjéig; vidékies, szűk és pangó életérzésben megrekedt alakjai egy kicsit az írónő archaikus irodalomfelfogásának is kifejezői. A harmincas években született prózai alkotásaiban a helyi szín, a sajátos "bánátiság" ízeinek érzékeltetése nemcsak időszerű írói program volt, hanem egyben a felfedezés és a történelmi sors kiteljesedésének erejével is hatott; az író akkor a tájban kutatta fel és ragadta meg az emberi sorsok értelmét és lényegét. A hatvanas évek Vajdaságában ezek az erők azonban már elcsenevészedtek, nem tudtak többé alkotó ihletforrást nyújtani, s nem szolgálhattak írói koncepciók keretéül, így a bánáti világ határozott kontúrokban kibontakozó képe csak az író nosztalgiáját és anakronisztikus szemléletét támogatta.