Debreczeni József (1905–1976)

Debreczeni József második világháború előtti tevékenységében kevés számottevő érték akad: egy-két ügyesen szerkesztett drámája, fejlett formaérzékről tanúskodó verse és regénye, s a Szentelekyvel együtt fordított szerb költői antológiája a maradandó abból a korszakból. 1933 és 1949 között alig publikált valamit, de ez a több mint másfél évtizedes időköz mélyreható változásokat hozott egész írói alkatában: a cizelláltság, a stíluselegancia és a finom nyelvi lelemények költőjének a világában az Auschwitz infernóját megjárt ember nyersebb, brutálisabb élettapasztalatai kérnek szót, élményalapja kitágul, s írásaiban egy kritikaibb, tudatosabb írói magatartás jelentkezik. A Tündöklő tájon (1949) című verskötete már jelzi a struktúraváltozást írói munkásságában, de ezt teljesebben majd csak a Hideg krematórium (1950) című naplóregénye – az író legértékesebb alkotása – valósítja meg, amelyet a tematikailag rokon háborús regények között kétségtelenül külön hely illet meg. Formája szerint napló, tárgyilagosan, majdnem hűvösen megírt, a tábori élet kis és nagy szenzációinak pontos regisztrálásából összeálló beszámoló ez a fasizmus borzalmairól. A cím maga is erre a hideg, impasszíbilis hangnemre utal: a szenvedések apokaliptikus képeinek rajzolásához az írónak nincs szüksége érzelmi állásfoglalásra, szenvedélyes felháborodásra, mert a leírt tények önmagukban és önmagukért is beszélnek, s az író feladata csupán az, hogy hű legyen – a részleteket tekintve is – a valósághoz, s éppen ebben a dokumentatív előadásmodorban, a szörnyűségek mikroszkopikus rajzában, az elembertelenedés bemutatásának kíméletlenül ironikus tényszerűségében van igazi ereje: "Csenni kezdek. Mindent elmozdítok, ami kezem ügyébe kerül, és észrevétlen bő kaftánom alá rejtem. Ócska cipőkefe, zsákfoszlány, papír, bádogdoboz, minden limlom csereérték benn a táborban. A villanydrótot megveszik nadrágszíjnak, a rongydarabot kapcának. Egyszer több csomag papírvattát sikerül 'felszabadítanom'. Az ezer sebből vérző emberek között valóságos kincs, és kitűnően értékesítem."

Versesköteteiben (Tündöklő tájon, 1949; Vacsoracsillag, 1952) szintén jelen van a világnak ez a mélyről jövő átélése, humanista felfogása, de {86.} kiforrott formaművészete és verselési technikája ellenére sem képes közvetíteni a vers nyelvén a Hideg krematórium élményeit. Bizonyára oka ennek Debreczeni túlságosan racionális, a benyomásokat és élményeket értelmileg megszűrő alaptermészete, amely inkább kedvez a próza fegyelmének, mint a líra oldottságának. A Belgrádi éjfél (1958) és a hatvanadik születésnapjára kiadott válogatott költeményei (Dal legyen a jel, 1966) is ezt az egzaktságot, s a gondolatok és érzések kissé pedáns, túlságosan szabatos megfogalmazását mutatják: az ösztönösség és hangulatiság helyett az intellektuális önelemzést, a bensőséges, izzó, spontán lírizmus helyett pedig cizelláltságot, hideg parnasszista szikrázást, sokszor pedig az élet nagy témáinak didaktizáló megközelítését nyújtják. Ez a tudatosság és értelmi fölény a költői eszközök megválasztásában és kezelésében is jelentkezik: rímei a keresettségig hibátlanok, teltek és csengők, a nyelv adta lehetőségeket maximálisan használja ki, s minden fogással, a költői mesterség minden műhelytitkával tisztában van, ami néha fontosabbnak tűnik előtte, mint maga a versbeli bensőség. Ez az impozáns formai felkészültség – amit már a Bazsalikom című antológia egyes darabjainak fordításában is megfigyelhettünk – tette lehetővé számára Dučić útirajzainak kongeniális magyar megszólaltatását is, amely az eredetinek úgyszólván minden finom nyelvi fordulatát és gondolati árnyalatát átmenti az idegen nyelvre. Debreczeni ezekben az években mind többször jelentkezik novelláival és szatirikus hangvételű krokijaival, tárcáival (Emberhús, 1959; Csodabolt, 1959; Szamár a hegyen, 1962), amelyek ötletességükkel, csípős szellemességükkel az írót a műfaj tehetséges művelőjének mutatják. Több szatírája valóságos kabinetdarab, de igen sokból hiányzik az időszerű és gyors reagálás az élet aktualitásaira, a mindennappal való eleven kontaktus, ami egy kissé "irodalmiassá" teszi szatíráit.