Sulhóf József (1905–1970)

Sulhóf József német újságíró-akadémiákon tanul, 1925-től a Hírlap, majd a Napló munkatársa. Német hadifogságból való hazatérése után a Magyar Szó, később pedig az újvidéki rádió szerkesztője. A két háború között nem jelent meg könyve, noha több színdarabját előadták. A felszabadulás után írói pályáját is színdarabokkal folytatja (Sárga csikó, 1949; Kidőlt a májusfa, 1953; Parasztkisasszony, 1955; Románc, 1956; Bácskai kaland, 1957; Méregszekrény, 1957; Se eleje, se vége, 1960; Gyermekszíndarabok, 1961). Sok hangjátékot írt, angol és szlovén regényeket fordított, operakalauzt szerkesztett; zenei, néprajzi, művészeti és irodalmi tárgyú tanulmányt és kritikát publikált a magyar és szerb-horvát napi- és hetilapokban és folyóiratokban.

Első regénysikerét a Varázsvessző (1955, szerb-horvát és szlovén nyelven is) hozza meg. A Varázsvessző háborús kalandregény, a második világháború szolgál keretül a mozgalmas, detektívregény-technikát is felhasználó történetnek. Már ebben is feltűnik Sulhóf prózájának legerősebb oldala, a szórakoztató elmondás, a biztos, szilárd cselekményépítés, valamint az {87.} izgalmakban és fordulatokban bővelkedő történetbonyolítás. Még határozottabban ütköznek ki ezek a vonások a Csöpi (1961) című ifjúsági regényében, amely bestsellere volt a vajdasági magyar könyvkiadásnak. Egy polgári neveltetésű bánáti diáklány történetét mondja el benne, aki ébredő szerelme nyomán kerül a népfelszabadító mozgalomba, s itt éri a halál. Jellegzetes akcióregény ez is, csupa mozgalmasság, pezsgés, ritmus, sok kalanddal és izgalmas fordulattal: a megnemesített újságíróstílus jegyeivel. A műfajra jellemző minden vonás felismerhető a Csöpiben: a figyelmet ébren tartó, célratörő cselekmény, az alakok erős kontúrokkal és színekkel való rajzolása, a lélektan szándékos elnagyoltsága, a motiválás és környezetfestés redukáltsága, a retardáló elemek pontos elhelyezése, a kipróbált hangulatkeltő mozzanatok tudatos felhasználása. Ennek az áradó mesélőkedvből és fejlett szerkesztőkészségből kialakított regénystílusnak szinte teljesen hátat fordít az Egyetlen pillanat című regényében (1967). A stílusváltás jegyei már a Végtelenen innen (1965) című elbeszéléskötetében is feltűnnek, amelynek első ciklusában (Mámor) a modernül ható, belső monológhoz közel álló stílus is jelzi, hogy nagyobb epikai koncepciók számára keresi a kifejezés új formáját. A halál előtti utolsó, "egyetlen pillanat" kitágításának, regényméretűvé növelésének a kísérlete ez, de a kivitel elmarad az írói szándék mögött, ismételten bizonyítva az ötlet regénnyé fejleszthetésének képtelenségét.